Kezeket fel

  • 1999. június 17.

Publicisztika

Amint azt a nonverbális kommunikációról szóló szakkönyvek írják, a magasba tartott karok több értelmezési lehetőséget kínálnak. Háborús helyzetben például egyaránt jelenthetik a megadást és az örvendezést a győzelemnek. A történelemben ezidáig egyértelműen tudtuk dekódolni e jeleket. A szerbek azonban most ebbe is bezavartak.

Amint azt a nonverbális kommunikációról szóló szakkönyvek írják, a magasba tartott karok több értelmezési lehetőséget kínálnak. Háborús helyzetben például egyaránt jelenthetik a megadást és az örvendezést a győzelemnek. A történelemben ezidáig egyértelműen tudtuk dekódolni e jeleket. A szerbek azonban most ebbe is bezavartak.

Noha úgy elvesztették Kosovót, ahogyan a szüzességet szokás: egyszer s mindenkorra, a kivonuló szerb katonák és rendőrök örömmámorban hagyják el Kosovót: vigyorgó pofák, lobogtatják a (mostanra porig rombolt) kragujevaci Crvena Zastava fegyvergyár által gyártott karabélyaikat, magasba emelik kezüket, három ujjukkal pedig a szerb győzelmi jelet mutogatják nonstop.

Három elvesztett háború után (Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Kosovo) három ujj, már akinek megmaradt. Győztek. Erkölcsileg. Az is valami.

Persze nem győztek, erre majd rá fognak jönni. Most mindenki rajtuk csodálkozik: na, ezek aztán mekkora hülyék, most ünnepelnek. Bezzeg mi nem ünnepeltünk Trianon után, se ´56-ban, az oroszok bevonulásakor. Ezeket képtelenség megérteni. Nem lehetsz olyan hülye, hogy ezeket megértsd - mondja egy vajdasági magyar interpretátor. Persze ez a mondat is ugyanúgy értelmezhetetlen, mint a szerb örömmámor.

Egyesek rövidre zárják a problémát: mindenki bedőlt Milosevic újabb propagandaakciójának, miszerint az egész világot leiskolázták. A napilapok címoldalán megjelenő, vigyorgó és kezeiket magasba emelő katonáknak azonban van egy másik értelmezési lehetősége is. Más hírek, amelyek nem máshonnan, mint a szerb hadseregből származnak, arra utalnak, hogy a kivonuló katonák java már rég a segge közepébe kívánta a háborút, és tényleg örül a kivonulásnak. Inkább Kosovo vesszen, mint ők. A Szerbiában állomásozó alakulatokat is lassacskán szétmarta a rozsda. A tisztek zöme fehér zsebkendőt hordott zsebében - az meg, ugye, tudjuk, mire szolgál. Egy blőd (de új) szerbiai katonavicc pedig arra kérdez rá, miért hord magánál két tiszta fehér gatyát a szerb katona? Hogy legyen mibe beleszarnia, amikor megjelennek a nátósok, meg hogy legyen mit lobogtatnia, jelezvén megadási szándékát.

Úgyhogy nem biztos, hogy akkora az öröm Szerbiában, mint ami a kamerák prizmáján keresztül előttünk megjelenik. Várjuk meg a mese végét, aztán ugorjunk csak bele a nemzetkarakterológia halastavába.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.