Oly hosszú volt ez a negyvenegy év. Pláne az első harmincegy belőle. Kis számmisztika: 301; 31. Magyarország harmincegy 0 éve. A méltóság nélkül, minden nélkül viselt gyalázat elszabott kora. A közös bűn hazugságába szorított, öröknek várt hiány bő három évtizede, mikor a hiánygazdálkodás mindenre, de mindenre, a legtávolabbról sem anyagi természetű dolgokra, holt emberekre és holtnak hitt ügyekre, érzetekre, ne cifrázzuk: életre, szabadságra, becsületre is kiterjedt. Mikor a nincsből (nincsbecsületből stb.) kellett embernek maradni, életben maradni, szülni és nemzeni.
1989. június 16. nevezetes dátum. A legnagyobb ritkaság, noha az ember alkatilag hajlamos épp ilyesmiket kutatni, hogy szinte percre meg lehessen határozni egy új világ születését. A végtelen 0 év szilveszterét, mikor az utolsó sípszó Fortuna bőségszarujának összes kincsét ígéri, és még egy kis ráadást is.
Ez a perc akkor jött el, amikor Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén Orbán Viktor elkezdett beszélni.
Az ember - alkatilag - a felejtésre is felette hajlamos, álljon bár máshol vagy ugyanott, mint egykor.
Oly hosszú volt ez a tíz év. Innen, és bizonnyal számos helyről e hazában, jóval hosszabbnak tűnik, mint az a harmincegy. Pedig dehogy. Noha annyi minden történt, igaz, nem biztos, hogy épp most van a mérlegkészítés ideje. Mégis: a különbség égrekiáltó. Ég és föld. Magyarország szabad! Hogy nem lehet ezt felfogni létünk minden egyes pillanatában? Tán mert nem kiált ez a szabadság.
Az ünnepi készülődés, az ünnep is csendes, halványul izomból.
Az előző körben uralgók saját szennyesüket akarták tisztára mosni benne. (1996-ban Nagy Imre emlékének törvénybe iktatását Szekeres Imre a meghatottságtól többször elcsukló hangon mikor előterjesztette, nos akkor hány inger támadt fel bennünk is? Egy biztosan. Az okádhatnék.)
A jelen körben uralgók ilyet ugyan nem tennének. Úgy tűnik, semmit sem tennének, elsunnyognák az egészet legszívesebben. Harccal a jövő felé. Egyébként van erre praxis. A legelső körben uralgó elődeik azon nagyon-nagyon kevés hiteles szellemi elődeik közül radírozták ki, hallgatták (n)agyon, csak ők tudták, miért, például Illyést.
Az ember alkatilag felette hajlamos a felejtésre. Az azonban elég ciki, ha csupán azért, nehogy már valaki az orra alá dörgölje egykori szavait. Pont az és azok, aki(k)nek most nap mint nap idézik egy-két héttel, hónappal korábbi, az épp elhangzottal homlokegyenest ellenkező kijelentéseit, s ezt szemrebbenés nélkül seprik le magukról, legfeljebb hangos anyázással, esetleg.
Na ja, tíz év nagy idő. Ha más nem, a nehézkedési erő nyomatékot ad minden szónak. Jobb hallgatni hát.
Tényleg jobb? Dehogy.
Június 16. már hosszú ideje - több is, mint tíz éve - leginkább egyvalaminek az ünnepe. Annak, hogy: nem szabad feledni.
Semmit, senkinek, semmikor.
