Tamás Gáspár Miklós: Eurokomfort: magyar baloldal

publikálva
1999/25. (06. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Milyen különös város Budapest így nyaratszaka: a hosszú, poros, néptelen utakon szinte senki, legföljebb egy-egy sportruházatra emlékeztető, furcsa maskarába öltözött korpulens, borostás, zsíros hajú fiatalember biceg (csakugyan, miért sántít errefelé majd mindenki?), lábán edzőcipőt parodizáló műanyag bocskor, kezében az egykor vegyiárut tartalmazott érdes, hatalmas, mocskos szatyor. Kilométereken át sehol egy kocsma vagy presszó (előbb-utóbb magam is bicegni kezdek). Végre életjel: az árokparton atlétatrikós, mészporos fejű férfiak söröznek; a kiskocsmák helyét átvették a csak alkoholt és cigarettát forgalmazó kis közértek, falból azért tartanak gyanús színű rémszörpöket is kétliteres plasztikpalackokban; de csak a sör van behűtve. Nőt nem látni; a nők biztos dolgoznak - vagy szappanoperát néznek bugyiban (magyar légkondicionálás), ami persze szintén nehéz testi munka lehet.

K. Gábornak, akit csúnyán félreértettem; bocsesz

Milyen különös város Budapest így nyaratszaka: a hosszú, poros, néptelen utakon szinte senki, legföljebb egy-egy sportruházatra emlékeztető, furcsa maskarába öltözött korpulens, borostás, zsíros hajú fiatalember biceg (csakugyan, miért sántít errefelé majd mindenki?), lábán edzőcipőt parodizáló műanyag bocskor, kezében az egykor vegyiárut tartalmazott érdes, hatalmas, mocskos szatyor. Kilométereken át sehol egy kocsma vagy presszó (előbb-utóbb magam is bicegni kezdek). Végre életjel: az árokparton atlétatrikós, mészporos fejű férfiak söröznek; a kiskocsmák helyét átvették a csak alkoholt és cigarettát forgalmazó kis közértek, falból azért tartanak gyanús színű rémszörpöket is kétliteres plasztikpalackokban; de csak a sör van behűtve. Nőt nem látni; a nők biztos dolgoznak - vagy szappanoperát néznek bugyiban (magyar légkondicionálás), ami persze szintén nehéz testi munka lehet.

Craiova, Pites*ti, Nis, Karl-Marx-Stadt volt ilyen a hetvenes években. A KGST-vánszorgás. Az autók átsuhannak rajta most. Valahová igyekeznek, ahol tevékenység folyik. Citicorp vagy kilós turkáló. "Nyugati japán alkatrészek" - mondja egy titokzatos cégtábla.

Politikáról írna az ember, de ezen a hruscsovi rommezőn rémületesen elvontnak és irrelevánsnak tetszik. Az elemző panaszkodnék, hogy az igazságügyminiszter 16 db sarkalatos törvényt (az alapvető szabadságjogokra vonatkozókat) "kétharmadosból" "felessé", tehát a mindenkori parlamenti többség kénye-kedvére kiszolgáltatottá akar tenni, a titkosszolgálati miniszter még a Schmidt Marcsinál, a Csurka Pistánál meg a Csermely Petinél is alaposabban át akarja gondolni a zsidókérdést (a Fradi-Kispest-Újpest nemzeti lelátói egység szellemében, gondolhatni); de hát ezek szubtilitások és szofisztikáltságok az áfész-univerzumból nézvést, ahonnan legföljebb a lenyúlások és a nyomulások érzékelhetők a radarernyőn: a tisztogatás tisztán látható innen, a hatalom, a zsozsó és az általánosodott törvénytelenség kapcsolata is. Ám az alkotmányos rend, a magyarországi Bill of Rights, amelyet a népszerű (bár a Csehák toalettjeit tehetségtelenül überolni igyekvő) Dávid Ibolyka a pöcegödörbe (amelyet újabban köjál-eufemizmussal "emésztő"-nek neveznek vörösmartyasan, józsefattilásan) szottyantana, az innen púder, rizsa.

Házkutatások újságíróknál? Fociklubok Arkannak, Tudjmannak, Torgyánnak? Magánrendőrségek? Kedvezményes hitelek állami bankokból az eccerű dolgozók önzetlen képviselőinek? Az ez-van-ezt-kell-szeretni, amelyet az érted-haragszom-nem-ellened jobbító indulata fűt, pour ainsi dire, kösz, szövegintarzia, nem emlékszel semmire, barom. Teória, ja, az nagyon helyes, ám itt Tart, Kereszturyt, Para-Kovácsot, Molnár Erzsébetet kell olvasni, ha érteni tetszik akarni, hogy miért szabódik a kommentátor. Nem tudom, meg tetszett-e figyelni, hogy "a lakosság" számára az olyan, úgyszólván közvetlenül észlelhető realitások is, mint pl. "a család", az absztrakciók mondbeglänzte Zaubernachtjába távoztak, amikor azt mondja "a néni" (harmincéves látens párduc), hogy "az anyukám tes´vérének a gyereke" ahelyett: "az unokahúgom". "Kipukkan a hold, írta, nincsen az orcáján kifejezés, kréta és pitralon, s hogy >>Edelényi bácsi, anyukám üzeni, köszöni szépen a szép frizurát, de ide se küldi többet a gyerekeit, soha többet.<< És hogy hány békacomb egy lóerő? Például az a 82-es ősz, ahogy rászárad, mint a szeretet."

A baloldal

attól van, minden különbségen túl, hogy az emberi szerencsétlenséget nem az emberi állapotnak vagy az emberi természetnek (ha tetszik, a. m. a bűnnek) tulajdonítja, hanem a társadalom (minden társadalom vagy csak némely társadalmak) helytelen berendezésének. Ezt - számára egyébként nagyjából ismeretlen - ókori és középkori előzmények után Rousseau a magántulajdon intézményében látta megalapozva. Véleményét Reinhard Lauth, a kitűnő Fichte-kutató így foglalja össze: "Az embert olyan elfajzott lénynek látta, aki a többi állattól eltérően képes a tökéletesedésre, szabadságából adódóan alapvetően megváltoztathatja természetét, s reflektál erre a nagy átalakulásra. Ám ez a reflexió az önpusztítás folyamatát is elindítja. Evvel a reflexióval a képmás egyenrangúként, sőt, hatalmasabbként lép a valóság mellé... [A] tudás hatalomnak tűnik föl. A technika segítségével gyorsabban megszerezhetjük a létfontosságú dolgokat, szabad időhöz jutunk. Ez a szabadság lehetővé teszi, hogy embertársainkat eszközként kezeljük. A gazdagság, a tulajdon és legalizálásuk, a hatalom lassanként úr és szolga viszonyát eredményezi, s ez egyfajta második természete lesz az embernek. Ez alól senki sem vonhatja ki magát: aki nem így cselekszik vagy... lemarad, az menthetetlenül elbukik a létért vívott küzdelemben. A tudomány és a mesterségek dominanciájának van azonban egy [...] romboló következménye is. A valóságos élet és e reflexió között tátongó szakadék elveszi az ember életerejét. A technikai eszközök a maguk módján elvégzik dolgukat, de eközben egyfajta függőség is kialakul tőlük, a mind kiterjedtebb igények szolgasága. Ez a szolgaság olyannyira fölerősödik, hogy végül már a gyakorlati élet zavarait és bűneit kell elviselnünk, s ez létfontosságú, különben minden hirtelen összeomolhat. Itt már régóta nincs visszaút. Talán csak [...] nagy forradalom segíthetne, de ennek valószínűleg olyan következményei lennének, hogy a helyzeten mégsem változtatna. Nem tartóztathatjuk föl, csupán fékezhetjük ezt a folyamatot, s a végén menthetetlenül ott áll a pusztulás. Rousseau nem tagadja, s ezt fontos látnunk, hogy a reflexió teremtette bajokra van ésszerű gyógyír, csupán azt állítja, hogy erre nincs esélyünk erkölcsi romlottságunk s akaratunk gyöngesége miatt. Fichte 1807-ben erről a következőket írta: >>[a] romlottságra, amelyre orvosságot kellene találnunk, éppen e romlottság miatt nem találhatunkMagyar Filozófiai Szemle XLIII, 1998/4-5-6, 399.)

A baloldal és baloldala, a forradalmi marxizmus, mint köztudomású, megteremtette a létező szocializmus nevű igen bonyolult és fogyatékosan értett szörnyűséget, amely belesüllyedt a barbárságba, majd nyomorultul elpusztult. Az ember azt gondolta volna, a baloldal Kelet-Európában kihal, vagy a kommunista pártok utódszervezeteitől függetlenül alakul újjá, de nem így történt. Az egykori állampártok részint fasizálódtak, részint szociáldemokratizálódtak (Zjuganov & Milosevic vs. Kwasniewski & Horn), Nyugat-Európában az egész átrendeződött (ezt ld. később). Vannak zavarosabb esetek is. Romániában az Iliescu-frakció fasizálódott, a Roman-Severin-frakció szociáldemokratizálódott, Szlovákiában a Meciar-frakció fasizálódott, a Weiss-frakció eurokommunista lett. Szlovéniában az utódpárti szociáldemokrácia a liberális establishment tagja lett, Lengyelországban nem. A lengyel antikommunista baloldal (Bugaj/Bujak) elutasította az utódpártot és elszigetelődött, a cseh szociáldemokrácia befogadott volt kommunistákat, és kormányon van, habár alig. Hazánkban az egykori kommunista miniszter, Kapolyi akadémikus vezette MSZDP messze balra áll az utódpárttól, de nem lehet tudni róla, mert a sajtó bojkottálja. Baloldali mozgalmak ezek? Az ördög tudja.

Az biztos, hogy 1968 után a kelet-európai állampártok kénytelenek voltak teljes egészében elvágni magukat az emancipációs és forradalmi hagyománytól, amelyet Nyugaton az eurokommunisták és az új baloldal, Keleten a formálódó radikális ellenzék sajátított ki, amihez hozzájárult a maoizmus, a harmadik világbeli fölszabadító mozgalmak, a keresztyén szélsőbal (fölszabadítási teológia és radikális bázisközösségek) és a zöld, majd a radikális feminista mozgalmak kihívása. 1968 után a szovjetbarát kommunista pártok még a puszta marxista táboron belül is elveszítették az intellektuális kezdeményezést, egyszerre bizonyultak ellenforradalminak, osztályárulónak, konformistának, sovénnek, reakciósnak, maradinak. A Szovjetunió lett a vezető antiszemita állam. A Szovjetunió szimpla (és ügyetlen) gyarmatosítónak bizonyult Ázsiában és Afrikában, míg európai csatlósbirodalma csak nyugati segélyek révén tarthatta fönn magát. Csak a köz- és önveszélyes szovjet nukleáris arzenál adott rangot - zsarolás révén - a posztsztálinista szövetségnek, amely csak azért élhette túl ismétlődő válságait, mert a nyugati liberális demokráciák lakói érthetően idegenkedtek a tűzhaláltól. A lengyel munkásosztály bebizonyította, hogy a szovjet tömb annyira dekadens, hogy már gyilkolni sem mer: márpedig a kommunista világmozgalom presztízse az önföláldozásra kész, kegyetlen és zsarnoki hősiesség ismételt tanúságtételén nyugodott, mármint azon az állítólagos készségén, hogy akár világháború árán is fönntartja uralmát az Odera-Neisse-vonaltól keletre. Az Usszuri folyó partján és Afganisztánban mintha bizonyított is volna, bár korábban, a berlini blokád és a kubai rakétaválság idején megalkudott. A kettős hatalom eltűrése, a párturalom katonai diktatúrával való helyettesítése Varsóban azt jelezte, a mourir pour Danzig nem az SZKP és a LEMP jelszava, Moszkva nem akar harcolni, nem tudja, miért is kellene harcolnia.

A marxizmus-leninizmus helyét átvette a militarizmus és a technokrácia, a piacot szimuláló "reform", a "vállalati önállóság", a "szerkezetváltás", a "gmk", a feketegazdaság, a kultúra depolitizálása és kommercializálása, a nacionalizmus és "a Párt vezető szerepének" hanyatlása. Az értelmiségtől nem követelték meg a bolsevik ortodoxiát, ami az össz-szövetségi fesz és pöf helyett a provincializmus és a káosz gyönyöreivel kecsegtette a nómenklatúra írni-olvasni tudó kisebbségét.

A rendszerváltás körülményei között nálunk az utódpárti vezető csoportok (amelyek a nacionalista jobboldalon is képviseltették - és képviseltetik -magukat) lebonyolították a privatizálás nagy részét egy precedens nélküli management buyout ("igazgatósági kivásárlás") formájában, mélyen a piaci árak alatt, s evvel megszületett a Kelet-Európára oly jellemző politikai osztályképlet: a szocialista párt egyszerre volt az új burzsoázia és a munkavállalói szervezetek, valamint a pozícióféltő köztisztviselői, közalkalmazotti réteg (ezen belül a régi járadékos művészértelmiség) adekvát osztálypártja. Így persze nem lehetett programpárt, és a Békesi-program és a Horn-hirdetés egykori látványos ellentéte nem volt véletlen baleset, hanem a szocialista párt lényegének kifejezése. Amikor ez konfliktusokat okozott, a szocialista vezetők mindig az új burzsoázia osztályérdekeinek szolgálata mellett döntöttek, s ez biztosította is uralmukat 1997-ig, amikor megjelent a volt Fidesz hitehagyottjai által összetákolt új jobboldal, amelyet nem terhel a szakszervezeti kapcsolat, amely magához vonzotta, sőt, döntő miniszteri tárcákkal, döntéshozói és tanácsadói posztokkal jutalmazta a kommunista utódpárti lumpentechnokrácia egyik részét (a pártállami tudósok - és "tudósok" - elárasztják az ún. "antikommunista" Fidex-rezsim kormányhivatalait), és ezáltal versenytársa lett a szocpártnak a saját legsajátabb területén: aki hajlandó elárulni a szocialistákat, annak puha zsöllyét kínálnak a milliárdosok soraiban, a többiekre pedig vár a Simicska-adóhivatal SAS-behívója.

Az MSZP tehát kénytelen újra föltalálni magát mint baloldali pártot, holott a nemzetközi baloldal eszmei forrásaitól évtizedek óta elszakadt, társadalmi értelemben konzervatív mozgalom, hiszen a múlt jelképeit és reprezentánsait védi önigazoló utóvédharcában (ez 1994-ben sikeres volt), a napi politikában pedig a burzsoázia kiváltságait és/vagy (!) a piaci racionalitást óvja, a mai baloldal témáit (környzetvédelem, a kirekesztett kisebbségek mint új "forradalmi szubjektum") illetően pedig egyenesen reakciós (vö. Hegyi Gyula baloldali szocialista képviselő szövetségét az ultramontán-feudális katolikus püspöki karral "szekta"-ügyben, ami még az MDF-ben is kínos föltűnést okozna). A szocpárt elodázhatatlan profiligazítása, új politikai identitásának kimunkálása azonban váratlan nehézségekbe ütközik, pl.

"az új SZDSZ"

fordulata miatt, amely - legalábbis "elvi síkon" - balról előzi a Magyar Szocialista Pártot. A szadesz új elvi programja (Szabadelvű hitvallás) a "civilizáló állam" és "az emberi boldogság megszervezése" kissé homályos, bár szép elképzelésével - ami nekem mint újdonsült újra-baloldalinak persze nagyon tetszik - föladta a kelet-európai szabadelvűség ismert képletét: "piac + emberi jogok = villamosítás". (A dokumentumot és fogadtatását jól jellemezte e hasábokon Seres, ill. a HVG-ben Babus.) A fordulat mélységét illetően persze jogos kételyek merülnek föl: elmélyült vita nem előzte meg, másfajta politizálást pedig nem alapozott meg, egyetlen szubsztantív (tartalmi) előzménye Magyar Bálint képviselő "tárcasovén", etatista, amúgy sikeres és eredményes művelődési miniszterkedése; az új elvi program mintha ehhöz szólna mint óda és (egyben) elégia. Hitvallás ide vagy oda, az SZDSZ azért nem sokat változott, azonban tény, hogy ma formálisan (bár ténylegesen persze nem) balra áll az MSZP-től.

A magyar szocialisták most azonban messzehangzó új politikai programot akarnak alkotni (a Baloldali Tömörülés elképzelését még nem ismerem). A párt-mainstream (a "fősodor") föladata a jóléti állam, a "harmadik út" neoliberalizmusa (ill. evvel összefüggésben a transzvesztita nómenklatúra-burzsoázia komprádor rétegének osztályérdekének kőkemény képviselete) és a balra tolódó ellenzéki közvélemény igényei közötti kompromisszum életre csiholása.

Mindebben azonban a magyar szocialistáknak/szociáldemokratáknak, ha tudják, ha nem, a Cohen-paradoxonnal kell megküzdeniük. (G. A. Cohen oxfordi professzor - Jon Elster, John Roemer, Erik Olin Wright, Philippe Van Parijs, Adam Przeworski, Robert Ware [akinek érdekes cikkét ld. a M. Fil. Szle id. számában] etc. mellett - az analitikus marxizmus legnevezetesebb képviselője, főbb művei: Karl Marx´s Theory of History: A Defence, Oxford: Oxford University Press, 1978; History, Labour and Freedom: Themes from Marx, Oxford: Clarendon Press, 1988; Self-Ownership, Freedom and Equality, Cambridge: Cambridge University Press, 1995; vö. Marcus Roberts elemzésével, Radical Philosophy 82, 1997. március-április, 17-28.) G. A. Cohen azt állítja, a jóléti állam nem alapozható meg a marxista hagyományban. Szerinte a marxisták úgy vélik, a kizsákmányolás azért igazságtalan, mert a formális szerződési szabadság ellenére a munkásoknak el kell adniuk a munkaerejüket valamelyik tőkésnek; munkanapjuk egy részében viszonzás nélkül kell értéktöbbletet termelniük a tőkés számára. A kizsákmányolás igazságtalan, mert a tőkés elcsórja a munka gyümölcseinek egy részét. Ennek a koncepciónak az alapja azonban azonos a Robert Nozick-i libertárius neoliberalizmus alapelvével, az öntulajdonlással: a kizsákmányolás azért kifogásolható erkölcsileg, mert a dolgozó a nem-dolgozó (ti. a tőkés) javára kénytelen lemondani alkotó erői egy részéről: nem birtoklom magamat teljes egészében, ha köteles vagyok átadni másnak azt, amit megkeresek vagy termelek - mondja Cohen szerint Nozick és Marx. Ha a dolgozókat megadóztatják a jóléti programok javára, akkor megint csak kénytelenek átadni a nem-dolgozóknak (a segélyezetteknek, szociális járadékosoknak, welfare claimants) termelő munkájuk, alkotó erőik gyümölcsének egy részét. A marxista szocialistáknak tehát vagy le kell mondaniuk egalitárius elkötelezettségükről, vagy be kell szüntetniük a tőkés kizsákmányolás erkölcsi bírálatát. Cohen bizonyítani véli, hogy a marxi alapgondolat tkp. azonos a polgári forradalom (a liberális kapitalizmus) alapelvével, ezért a szocialistáknak le kell mondaniuk róla.

Elég nyilvánvaló, hogy a baloldal itt kénytelen visszalépni - ha az egyenlősítő jóléti állam híve - Marxtól Rousseau-hoz, és tagadni, hogy az individuumnak (akár munkás, akár tőkés, avagy illedelmesebben: akár munkaadó, akár munkavállaló) föltétlen joga van ahhoz, ami az övé. Vagy "előre" léphet Marxtól Max Stirnerhez és Nozickhoz, ami azért nem valószínű forgatókönyv. Ha a szocialisták fő hagyománya nem képes megalapozni a jóléti állam újraelosztó igazságosság-eszméjét, akkor baj van, s ez a baj kifejeződik a magyar szocialisták/szociáldemokraták félhivatalos új programdokumentumában. A

Magyar szociál-demokrata charta

(vitairat; első változat; 1999. március) láthatólag a Vitányi-féle Szociáldemokrata Társulás szellemi gyermeke (amely - épp ezért kissé meglepő módon - a magyar nyelvtan és helyesírás figyelmen kívül hagyásával készült). A vitairat híven, bár fölöttébb egyszerűsítve és az MSZP-től megszokott földszintes prózaisággal mutatja be, milyen zűrben van a modern szociáldemokrácia általában és a magyar demokratikus szocializmus különösen. Össze akarja hangolni "a liberális értékek megvalósítását" (hogyan valósítunk meg értékeket? -értékek vannak vagy nincsenek) a "szociális jogokra való kiterjesztésük"-kel. A teljes zűr az I. 2. pontban (már a 2. lapon) teljes szépségében kibontakozik; idézem:

"A szociáldemokrácia együtt vallja az egyenlőséget és az igazságosságot. Az igazságos egyenlőségért küzd [mi az igazságtalan egyenlőség?], amely figyelembe veszi [fogalom figyelembe vesz?] és tiszteletben tartja az emberek, társadalmi csoportok, nemzetek közötti különbözőségeket [az egyenlőség teszi ezt?], de az igazságosság jegyében következetesen harcol az esélykülönbségek csökkentéséért. Célja, hogy tehetségétől, adottságaitól függően mindenki számára létrejöjjenek az esélyek egyenlőségének feltételei. [Persze ez nem egyenlőség, hanem a level playing field, a méltányos avagy fair verseny definíciója.] Harcol azért a társadalmi igazságosságért, amely elismeri és értékeli a teljesítmények különbözőségét [hogyan? nyilván a piaci pozíció révén], de mindenki számára meg kívánja teremteni az alapellátás feltételeit. [Ez legföljebb a faji és politikai diszkriminációt zárja ki.]"

Mint mindenütt, az egyébként rokonszenves, őszintén demokratikus és toleráns hangulatú szöveg voltaképpen mérsékelt balliberális, nem pediglen szocialista. Ahol különbözni óhajt és mondani egy nagyot, pl. "a közvetlen demokrácia" követelését fejezi ki, ott kiderül -nem bummal, de nyüszítéssel -, hogy erősíteni javasolja az önkormányzatokat és a szubszidiaritást, amit mindenki más is, de főleg az SZDSZ. A szöveg támogatja a közösséget és az individualitást, valamint "a minőséget" (?).

Az I. 7. pont dicshimnuszt zeng (akár A tőke) a piacgazdasághoz, majd sürgeti "a kapitalista viszonyok kritikus elemzését és humanizálását", bár ha már tudja, hogy a kap. viszonyokat humanizálni kellene, akkor mintha már megejtette volna a kritikai elemzést, tehát kár mindkettőt egyszerre sürgetni, ám sem az elemzés, sem a humanizálás nyilván érdekfeszítő részleteiről nem informál. Csak azt tudjuk meg, hogy "[o]lyan rendszer[t kell kialakítani], amely az adott szinten [?] minél több embernek nyújt tisztességes életkörülményeket és lehetőségeket".

A globalizációt dicséri a vitairat, bár "puha totalitarizmustól" (?) tart, válasza erre "a kihívásra: nem a felhalmozás és a koncentráció folyamatának megállítása [?], hanem pozitív vonásainak megerősítése, negatív vonásainak szabályozása, ha kell [,] korlátozása"; ezt nevezi "új közép"-nek (Gerhard Schröder), "harmadik út"-nak (Blair, Giddens, David Miliband). A továbbiakban a jóléti államról ejt baráti szókat, bár szerinte "a globalizáció miatt szűkülő mozgástérrel rendelkező állam funkcióinak növekvő részét át kell vennie a civil társadalomnak, a helyi erőknek, az önkormányzatoknak" (I. 9.), azaz meg kell szüntetni a jóléti államot (ez a passzus a Magyar B.-Gerő A.-Braun R.-Keszthelyi A. előtti, régi SZDSZ "államtalanítási" koncepciójára emlékeztet), és az sem világos, miért szűkülne a jelenlegi, elképesztően magas járulék- és adóhányad mellett a magyar állam "mozgástere". A globalizáció miatt az ipari bérek csökkennek, nem az állam hatásköre, amely a jobboldali kormány alatt rekordsebességgel nő. A szociáldemokrata charta még a részmunkaidős stb. szükségmegoldásokat is támogatja.

Az I. 15. cikkely szerint "a szociáldemokrácia kisebb, de ugyanakkor hatékonyabb államot akar, nem hatalomelvű, hanem értékelvű [ez az egyre elterjedtebb és közkedveltebb kifejezés sajnos nem jelent semmit], nem uralkodó és gondoskodó, hanem esélyteremtő és szolgáltató államot, hozzá erős, autonóm, önszervező, szolidáris társadalmat". Ez ismét csak - remélem, evvel nem jelentettem föl Vitányi Ivánt a Köztársaság téren és az Alkotmány u. 2-ben - egy decens polgári liberális párt programjába illik, amitől (ismétlem) az SZDSZ ma már (elvileg) balra áll.

Lehetséges, hogy a konkrét teendőkkel foglalkozó II. részt másvalaki írta, de a következetlenség, a "mindenkinek valamit" politikai stílusa itt is folytatódik. "A gazdasági stabilizáció folyamatát az elért eredmények alapján a lakosságot érintő további megszorítások nélkül kell folytatni" (II. 2., ám a Fidesz-MPP-MDF-FKGP is ezt mondja), bár el kell érni "a fizetési mérleg és a költségvetés egyensúlyi viszonyainak további javulását (II. 3.), növekedés, csökkenő munkanélküliség, külföldi működő (tehát nem karvaly-) tőke, kisvállalkozások stb. stb. stb. Eredeti, bár nem új pont a szakszervezetek előjogainak rögzítése az alkotmányban, ez kétségtelenül a szocdem korporatizmus klasszikus ötlete. A mezőgazdaságban

"eurokomfort" [sic]

"módon rendezni kell a földtulajdon és a földhasználat ügyét" (II. 8., a szerző nyilván azt akarta írni, hogy "eurokonform"). A program további része is teljesen eurokomfortos, szívderítően demokratikus, politikailag korrekt, kombinálja a bróm, a Seduxen és a Prozac hatását. A II. 20. pont integrálni kívánja "a leszakadó rétegeket és a roma lakosságot... a roma közösségek és a roma értelmiség bevonásával", ami klassz, majd az irat dörgedelmes logikai és szemantikai implózióval ér véget: "A Szociáldemokrata Chartában foglalt elvek és feladatok [!] ezt kívánják megteremteni."

Hát jó.

A szocdem chartával semmi különös baj nincsen, és ez a legfőbb baja. Nem az absztrakciós szint a hiba; általános kijelentések is lehetnek mélyek és eredetiek, gondoljunk pl. (stílszerűen) a Feuerbach-tézisekre. A programiratnak még sikere is lehet, hisz a szoclib napisajtó jószándékú, melegszívű közhelyeiből, "politológiai" paneljeiből áll, amelyekben majd a "megszólított" hírmagyarázók bizonyára magukra ismernek, és rokonszenv ébredhet bennük, hiszen kinek lehet kifogása a növekedés meg az egyensúly ellen, ha végre (ki tudja, hogy) megvalósulhat. A szocialistákat persze saját kormányzati teljesítményük is szorítja a kétértelműségre, hiszen Békesi, Bokros és Medgyessy pénzügyminisztersége alatt elszántabban és egyértelműbben léptek a kapitalista útra, mint a térségben - a lengyel liberálisok kivételével - bárki más. Ez mindenképp liberális dimenziót és identitást kölcsönöz az MSZP politikájának. (Ezt ismeri föl érdekes írásában Földes György: Rendszer - hatalom és a baloldal Magyarországon 1994 után, Budapest: Napvilág Kiadó, 1998. A szerző föltehetőleg félálomban vagy szalonspiccesen adott címet könyvének.)

Az MSZP voltaképpen előbb találta föl "a harmadik utat", mint Blair agytrösztje, mert neki muszáj volt, lévén az új burzsoázia és a tőle alig különböző (ezt Földes Györgytől veszem, de a gazdaságszociológiai kutatások, pl. a Szalai Erzsébetéi is ezt igazolják) nagyvállalati "menedzsment" osztálypártja. Úgyhogy a magyar szocialisták kurta ideig maguk voltak a korszerűség, beleértve a menekültektől és a faji kisebbségektől való szociálsikítófrászt, amely Blair, Schröder és d´Alema elvtársakat és Chevénement polgártársat szintúgy jellemezni bírja.

Ámde közben defekált a halott, a harmadikutas szociálpatrióta Mad Bomber szocdemeket az eurokomfort választásokon kiszavazták a triumfusból. Részint a jugoszláviai no touch "háború" miatt - ha te ölöd a másfajú civiljeidet, én ölöm a te egyfajú civiljeidet, de katonáknak nem szabad egymással harcolniuk -, részint azért, mert föderális kapitalista, neoliberális politikát a konzervatív pártok is tudnak folytatni, ehhöz nincs szükség a baloldalra. A baloldal belső erőviszonyai teljesen átalakultak Nyugat-Európában (részletes elemzésekért ld. a Le Monde 1999. június 15-ei számát; a honi sajtó teljes egészében lemaradt az eseményről). Az antikapitalista baloldali pártok mindenütt nyertek. "A harmadik úttal" kacérkodó francia kommunisták helyét átvették a zöldek és a trockisták, a jobboldalon az anti-NATO és anti-EU Pasqua/de Villiers-lista győzött, amely a hasonló beállítottságú baloldali frakciók hű szövetségese és bevándorló-párti (!).

A baloldal baloldala (vö. Bernard Poulet: "A gauche de la gauche", Le Débat 103, 1999. január-február 38-59.; Philippe Raynaud: Les Nouvelles radicalités, Párizs: Notes de la Fondation Saint-Simon, 1999. április-május; mindkettő liberális bírálat) először is intellektuálisan átvette a kezdeményezést, másodszor pedig Claude Lefort gondolatának megfelelően "az emberi jogok" eszméjét alkotmányos-erkölcsfilozófiai-természetjogi elvhalmazból napi politikává változtatta; elég elolvasni mondjuk az Il Manifesto bármelyik számát, hogy lássuk, hol koncentrálódik a forradalmi energia manapság. A xenofóbia, a homofóbia, a mizogin szexizmus, a rasszizmus, az etnicizmus, a vallási intolerancia és - még mindig - az elitista burzsoá osztálypolitika elleni emancipációs küzdelem, szövetségben a radikális filozófiával, az avant-garde művészettel, az emberi jogi aktivizmussal, a feminista és meleg radikalizmussal (queer theory), az állatvédőkkel, az új szociális mozgalmakkal (les "sans": sans-papiers, sans-abri, sans-emploi), 1968 látványos föltámadásával (pl. szituacionizmus vagy - az ellenkező póluson - Alain Badiou): ezek az európai baloldal nagy trendjei. Kezdettől fogva világos volt, hogy az európai egységesülés és a jugoszláviai droöle de guerre újjászüli a szélsőbaloldalt, ez meg provokálja és robbantja a szociáldemokráciát, amely amúgy is tele van gauchiste renegátokkal és "vakondokkal".

"A harmadik út" egyébként a liberális-humanista töredékpártokat is lázadásra késztette.

Mindez azonban nem von le semmit a New Labour eredetiségéből (amelyhez nálunk -visszhangtalanul - Magyar Bálint szociálliberalizmusa áll a legközelebb, és nem az MSZP). Az osztrák szocdem külügyes Thomas Nowotny mutatja ki ("Globalizáció, az európai baloldal és a >>New LabourEurópai Szemle IX, 1998/4, 69-82.), hogy a baloldal szerint a szegény fiatalok oktatásügyi hátrányait a társadalom, a konzervatív jobboldal szerint (ezt és a munkanélküliséget) az egyéni felelőtlenség okozza, míg a New Labour ezt kulturális okokra vezeti vissza, azaz a szegénység segélykultúrájára (welfare dependency), ami - mondom én - jellegzetes neokonzervatív téma (Amerikában): a New Labour munkára, önfönntartásra, felelősségérzetre kényszeríti a szegényeket és - tegyük hozzá - az állami patronázs nélkül maradt kultúrát és tudományos kutatást. Tehát állami pénzt szán ugyan a szegényekre, de puritán-protestáns moralizáló módon: átképzéssel munkára nevel. Az ingatlan- és részvénytulajdonosok Mrs. Thatcher-féle demokráciája önállóságra neveli a kisegzisztenciákat: sok millió brit munkás kénytelen játszani a tőzsdén, és ez csakugyan újdonság. Az élet középpontjában a jelzálogkölcsön és a nevelési kölcsön áll, a diplomás proletariátus ezúttal a magántulajdon (családi ház, kocsi, egyetem a gyereknek) érdekében robotol.

Az új európai baloldal ez ellen lázad. Harca részben konzervatív, a New Deal és a szociális piacgazdaság/jóléti állam "rajnai modelljének" megőrzésére irányul, egyébként nem pusztán az állami újraelosztás, hanem az emberséges munkahelyi rend érdekében is, amelyet nálunk (is) épp most tesznek tönkre (vö. Somogyi Csaba: "A német Mitbestimmung az ezredfordulón", Eszmélet 41, 1999. tavasz, 65-80.).

Mindezekből a magyar szocialisták kimaradni látszanak. A magyar jobboldal a kilencvenes évek közepéig antikapitalista volt, ezért volt taktikai értelme az MSZP "modernizációs" retorikájának. De Orbán egyszerre autoritárius, nacionalista és tőkebarát, ráadásul sikerrel udvarol az utódpárti újpolgároknak és menedzsereknek (kormányának öt legfőbb pozícióját volt kommunista párttagok - ebből négy volt funkcionárius - töltik be). Az MSZP neoliberalizmusának, pláne hogy az SZDSZ (bár a szót nem használja) balra tart, nincs sok értelme.

Olyanokat képviselni viszont, akiknek nincs pénzük és nem nagyon szavaznak, nehéz. Ezt még a szélsőjobboldal sem meri, ezért támogatja a kormányt és éri be a hatástalan zsidózással.

Kik azok a népbarátok?

publikálva
1999/25. (06. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk