Ez itt nem politikai írás, bár készséggel elhiszem, hogy a nagyérdemű elsősorban valami ilyesmit várna. Miért is ne? Történik e kicsiny honban épp elég szebbnél szebb esemény az amerikai követbe való belekötéstől kezdve odáig, hogy Torgyán egy laza mozdulattal felhörpöli az MTV-t. Szenes Andrea kinevezése vicc, Antall József egykori házi riporterének, Feledy Péternek menesztése a hírigazgatói posztról indokolhatatlan, Csermely Péter kinevezése ugyanarra a posztra pedig rémálom. Valószínűleg bejön az a tavaly őszi jóslatom (Orbánkeringő, MaNcs), hogy Orbán Viktort megpróbálják majd a szélsőjobbon hátulról mellbe előzni, éppen úgy, ahogy 1992 augusztusa-októbere után Antallt is megpróbálták, és ha nem vigyáz, elköltik, mint egy vacsorát. (Vigyázni fog.) De reflektálhatnék a még mindig húzódó Vörös Győző-ügyre, hiszen ha valamiben tényleg von Haus aus büfé vagyok, akkor az az egyiptológia: a dráma szereplőinek java részét személyesen és gyerekkorom óta ismerem; de nem teszem, nem mocskolom be ilyesmivel apám-anyám emlékét.
Ám a politikamentes téma szinte kínálja magát. Ahogy bejöttem az egyetemre, hogy megnézzem a postát, egyből a szemembe ötlött. Úgy hívják: infantilitás. Úgy történt a megvilágosodásom, hogy kaptam egy e-mail-üzenetet. Mongóliából jött, és arra szólított fel, hogy ha június-júliusban Ulánbátorban járok - ami eléggé sanszos -, ne akarjak találkozni ott ösztöndíjaskodó ismerősömmel. Bár nem vagyok Clinton - vagy legalábbis Monica sokat ígérő ajkait idáig még nem éreztem magamon -, nagyjából megértettem, mit érezhetett az amerikai elnök Selmeczi "szenátornő" és társai levelének olvastán. Az infantilitás tobzódását. Az infantilitás viszont politikumtól függetlenül válik egyre inkább meghatározó elemévé ennek a társadalomnak. Az infantilis emberre az jellemző, hogy nem látja be, vélt vagy valós érdekeinek érvényesítésekor milyen játékszabályokat sért meg. Ebből pedig az következik, hogy azt sem látja előre, hogy a szabályok megsértését előbb-utóbb megtorolják, és így voltaképpen magának árt. Ha meg mégis megúszná, magának a szabálynak a megsértése eleve több kárt okoz neki, mint hasznot. Természetesen én is fel voltam háborodva azon, ha ötévesen, háromévesen még igencsak tájfunként viselkedő húgommal együtt, apám egy csattanóssal jutalmazta nemes vetélkedésünket, amit a vasárnap reggelente nálunk szokásos tejeskávé falra köpdösésében rendeztünk. Gyakorlati tapasztalataim szerint az is ki tud hozni a sodrából egy tisztességben megőszült egyiptológusprofesszort, ha kéziratlapjait vagy a szótárait összefirkálják. (A kis szobában rendezett valódi tengeri csatáról, amelyben a villanykörtét is hősiesen leküzdöttük, ne is beszéljünk. Pedig csak tíz percig volt áramszünet a házban.) Holott nyilvánvaló, hogy a pillanatnyi önkifejezésünknek találtuk meg a legjobb formáját. Azzal, hogy az adott papírdarab eredendően más célt szolgál, nem tudtunk még megbirkózni. Így van ezzel az infantilis ember is. Miközben saját hite szerint nem tesz mást, csak igazságait és önérdekeit igyekszik következetesen érvényre juttatni, annyi kárt okoz, hogy előbb vagy utóbb belebukik. (Már ha nem változtat a magatartásán.) Természetesen ez a magatartásforma egyes esetekben kifejezetten szükséges is lehet. A forradalmárok fanatikus hite legalább annyira infantilis, mint a huszonéves topmenedzsereké vagy a nagystílű bűnözőké. Abban, ahogy bárkit legázolva meg akarja csinálni önmagát, semmi lényegi különbség nincs egy az ankarai bazárban két szakadt magyar húszforintossal bőrkabátot vásárolni akaró tizenéves (még 1988-ból való emlékem) és egy harmincas nőci között, aki egyfelől igazi nonchalance-szal közli több millió magyar nyugdíjassal, hogy az ígért nyugdíjemelés elmaradása mellett is "több kenyeret vehetnek", majd kisvártatva laza levélben követeli az amerikai elnöktől a pasija főnökének kinevezését az USA budapesti nagykövetségének élére. De ugyanígy infantilis volt már az a társaság is, amelyik a Maszop-restauráció éveiben kísérelte meg szétrabolni az országot. A baj nemcsak az, hogy mindezt lehet, de még inkább az, hogy mintává lett.
Azon, hogy ez az ország mennyire infantilis, először 1988-ban, a nagy Gorenje-láz idején döbbentem meg. Nem csak azon, hogy miféle politikai ostobaság volt képes közel egymilliárdot kizavarni a csőd szélén táncoló országból. Sokkalta furcsább volt számomra az a magyar átlagpolgár, aki nehezen megszerzett vagyonkáját képes volt egy nap alatt hülyeségekre költeni, s ha kellett, akár a haldokló nagymamát is beültetni a Trabantba, hogy áthozhassák az egyébként tök felesleges jugó bóvlit. Amivel legfeljebb Ausztria lakóinak máig tartó és jogos megvetését vívta ki a mi hazánk. De a "minden kell" gátlástalansága okozza, hogy egy, az adott terület alapnyelvéből nyelvvizsgát szerezni sem képes valaki térségi szakértőként pózol. Ez nem sokban különbözik attól, amikor Timkó Iván próbálta meg, még 1998-ban, önmagát kinevezni a királyi televízió kuratóriumának elnökévé. Erkölcsi értelemben mindkettő elfogadhatatlan. De ne sérelmekben gondolkozzunk. A közgazdaság közhelye, hogy ingyenleves nincs. És nincs erkölcsi tőkében sem. A gagyizás árát tehát valakinek meg kell fizetnie. Ha maguknak a gagyizóknak nem, akkor annak a generációnak, amelyik az ezredforduló után kell hogy ebben az országban éljen. ´ket sújtják majd a NATO-csatlakozás örömére elhalasztott olaszországi és további beutazási szigorítások (magyarul a vízumkényszer helyreállítása), s nekik nem fogják elhinni, hogy nem feketén mosogatni és fillérekért baszni törekszenek az Európai Unióba. (Jelen pillanatban ugyanis elsősorban mint cselédlány- és kurvaexportőr ország vagyunk besreibolva.)
És ugyanígy tömény infantilizmus mindaz a mód, ahogy a mai magyar közvélemény a NATO-tagságot felfogja. Tudomásul kellene venni, hogy ha már egyszer csatlakoztunk a katonai szervezethez, akkor nem lehet azt játszani, hogy a Jugoszlávia elleni hadjárat minket nem érint. Érint. És éppen így nem lehet azt meghirdetni, hogy korlátlan számban fogadunk be menekülteket - ha egyszer nincs hozzá infrastruktúránk. Legfeljebb, ha valóban magunkról akarunk beszélni, annyit mondhatunk, hogy bárkit átengedünk egy harmadik ország felé. Azt pedig, hogy a NATO-tagságot egy lehetséges EU-csatlakozás előszobájának fogjuk fel, végképpen el kéne felejteni. Az EU ugyanis éppen az infantilizmusunkra nem vevő. Arra, hogy éppen az EU infrastruktúrájától várjuk a saját hiányosságaink megoldását. Bár lehet, hogy a magyarországi fapados Nyugat-kép szerint arrafelé mindenki bevándorló és angolul beszél, az a kispolgári tömeg, amellyel a saját csatlakozásunkat el kellene fogadtassuk, jó esetben töri az angolt, viszont a saját házában lakik. És éppen ezt a kis házat félti az új bevándorlók tömegétől. Úgyhogy hiába beszélünk mi arról, hogy biz´ isten angolul tartjuk az egyetemes történeti szemináriumokat majd 2002 után - egyébként én a sötét kommunizmusban is részt vehettem francia és angol nyelven tartott egyetemes történeti szemináriumon -, hiszen nem az a gond, hogy mit tudunk. Hanem az a gond, ahogyan élünk. Egyik napról a másikra-e, lenyúlva a pillanatnyilag lenyúlhatót, vagy pedig elhisszük, hogy holnap is nap lesz?
E gondok pedig nem kicsinyek. A Nyugat nem csak az utazás szabadsága. Nyugaton érvényes a "pacta sunt servanda" elve is. A szerződés kötelez. Legyen szó világkiállításról, háborúról vagy metróról. Itt és nem másutt dől el, hogy Magyarország európai ország-e, vagy sem.
Bocsánat, csak már most veszem észre, hogy már megint politizáltam. Tudják, örök magyar baj ez.
