Pedig vártuk.
Vártuk és reméltük mindenekelőtt a keresztet teológiai-kultuszi önreprezentációjában kitüntető figyelemben részesítő római katolikus egyház képviselőitől, és vártuk legalább ennyire a kereszttel való hadonászás történelmi kalandorságát sokféleképpen megszenvedő protestáns egyházaktól. A lelkek és erkölcsök karbantartásának óriási költségvetési ráfordítással működtetett szerelőcsarnokaiban azonban - egy-két pró és kontra kivételtől eltekintve - ez alkalommal is csend honolt. (Egyébként éljen a saját tehetségéből megélni képtelen és ilyeténképpen a klérus érzékenységétől rettegő szoclib koalíció impotenciája!) Kinél ezért, kinél azért telt meg a gatyi. A keresztény vértanúk emlékeiből jól jövedelmező sarzsik birtokosainak álláspontjában a közös nevezőt a félelem jelentette. A beszédfrász kiváltója egy részüknél (ők a kisebbség) az elutasító vélemény miatt rájuk váró közundor rettenete volt, míg a bázissal való bensőséges egyetértés platformján álló, többségi helyeslőknél az európai stílusú nyilvánosságtól várható megvetése. (Veres András püspöki kari titkár ennek megfelelően annyit jelzett, hogy neki elvi kifogása nincs ugyan a köztéri Krisztus-kufárság ellen, de megjegyezné, "nem a kereszt illik leginkább a karácsonyhoz".) Nyílt kritikai álláspontot expressis verbis tudomásom szerint egyedül Farkas János katolikus esperes fogalmazott meg. (Magyar Hírlap, 2003. december 6-7.) Érdemes lenne megtudni, hogy katolikus prímás érsekünk, református zsinati elnökünk, evangélikus püspök-elnökünk, többtucatnyi gyalogpüspökünk, esperesünk, valamint további ilyen-olyan egyházvezetőink, a lelkészkedő papok vajon melyik kategóriába sorolják magukat. (Arról szó sem lehet, hogy a félelem forrása az újkeresztes hordák lettek volna. Ahhoz ezek a fiúcskák ma még túlontúl hátulgombolósak. Ámbár emlékezzünk Bergman Kígyótojására!)
H
Az egykor orrdőlésszögi szakértőként elhíresült jobbikoldali Gyulai Endre püspök mindenesetre jelezte, ő bizony dögös hitvalló lenne, és a helyi képviselő-testület ellenzése mellett is felszenteli a Makón meredező akasztófát. Sőt, külön nyilatkozatban azt is kívánatosnak látta közölni (Magyar Demokrata, 2003. december 11.), hogy ha az önkormányzatokat itt-ott politikai megfontolás motiválta volna a fakardbökdösők akadályozásában, a következő választásnál majd lecsap rájuk Isten ostora. ("Közbejött más kötelezettsége miatt" gondolatait a nagyméltóságú úrnak végül is nem állt módjában személyesen tolmácsolni. Üzenetét az egykor jobb napokat látott magyarországi ferencesek szegedi rendházfőnöke, Zatykó László úr olvasta fel. Makó plébánosa, Katona Pál, egyszersmind önkormányzati képviselő, "törvénytisztelő ember lévén" csak a szertartáson való jelenlétével kívánta kifejezni a civil közösség véleménye iránti undorát - lásd: Dél-Magyarország, 2003. december 8.) Hogy pedig a viharsarki ökumené se legyen üres frázis, Ribár János orosházi evangélikus lelkész a gyülekezeti szittyakürtben sírdogált vagy háromkolumnányit afelett, hogy mi lenne itt, ha ismét tüzet fogna az országban a taxis-blokád utáni időszak egyetlen szabadságharcos gondolata, a keresztdöntögető szellem (Orosházi Harangszó, 2003/advent-karácsony).
Hogy a fakardokkal valami nincs rendjén, azt többen is sejtették. Némelyek azt nehezményezték, hogy az új idők keresztes lovagjai, ezer évvel korábbi elődeikhez hasonlóan, az isteni szeretetről vallott hit jelképét használják fel perverz világképük, a társadalmat "jobbik" és "rosszabbik" kategóriákra osztó felfogásuk legitimálására. Mások úgy vélték, hogy egy neofita mozgalom reflektorfénygondjaival állunk szemben, amelynek enyhítéséhez a társaság gátlás nélkül sajátít ki tőle per definitionem idegen értékeket is. A keresztkedés leglényegesebb komponenséről azonban, az akció ravaszul burkolt zsidóellenes tartalmáról - amiről a pesti flaszteren majdnem mindenki tudott - szinte csak a jobboldali orgánumok ejtettek bővebben is szót (a Jobbikhoz való politikai viszony konkurenciális szempontjainak megfelelő tálalásban). Ezekből megtudhattuk, hogy a szenteskedő malackodás nemzetüdvtörténeti célja valóban az volt, hogy ahol lehet, kedvét szegjék a főváros egyes helyein (az adventi-karácsonyi időszakra eső) hanuka alkalmával pár éve rendszeresen menórát állító zsidó ortodoxoknak, de legalábbis vásári ellenpólust képezzenek a nemszeretem vallás híveinek nyilvánosságot kereső buzgóságával szemben.
H
A pártpolitikai tevékenységüket vallási pótszerként is megélő szemtelenkedőket, a politikai katolicizmus funkcionális tolakodóit (lásd az Új Ember 2003. december 7-i lelkendező írását a jobbikos akcióért) természetesen nem zavarta, hogy a hanuka ünnepnek liturgiatörténetileg szerves része a lámpagyújtás, mialatt a keresztények karácsonykor nem kereszttel, hanem - évezredes tradíciójuknak megfelelően - jászollal vagy más betlehemi szimbólumokkal szokták kifejezésre juttatni ünnepi érzéseiket. A jobbikos testvéreket egy dolog érdekelte: bizonyos (fájdalom, nem jelentéktelen) jobboldali réteg legsötétebb ösztöneit megcélozva javítani szimpátiaindexüket a "zsidóügyben" kényszerűen elbizonytalanodó Fidesz rovására. A tartüfféria remekül kigondolt logikai csapdájában a vallási és felekezeti egyenjogúság érvrendszere legitimálta a vallási és felekezeti egyenjogúság elleni nyílt támadást. Kieszelői már előre jót derülhettek azon, miként fogják majd a büdzsidek meg a büdzsidbérencek (a jeles liberálisok) kényszerű hallgatással szemlélni a kiszorítósdit. És lőn. Az ügyet tárgyaló "ballib" sajtó a történtek zsidó vontkozását nyílt felvetésben szinte alig érintette, az utóbb komoly tiltakozási gyakorlatra szert tett hitközség pedig mukkanni sem mert. (Még jó, hogy nem képviseltette magát ökumenikus ministránsként Zatykó és egyéb atyák mellett.)
A vallásháborús szándékra nemcsak a kósza pletykák és a jobboldali interpretációk utalnak, hanem a fakardok tövéhez biggyesztett jobbikos csasztuska is. E szerint az akció célja a karácsony értelmén való elgondolkozás elősegítése lett volna. Az ünnepfilozófiai meditációra azonban egy másfél voltos elemtől gőgicsélő kaucsukbaba is alkalmasabb lett volna, mint a nagypénteki gyilkossághoz használt kivégzőeszköz. Ahhoz természetesen nincs semmi hozzáfűznivaló, hogy a Jobbik elnökének lelkivilágát (tudhattuk meg tőle magától) jobban megragadja a kereszt monumentalitása, mint a betlehemi gyermek esendősége. (Így voltak ezzel a római legionáriusok is.) Saját kertjében például állíthat (keresztény stílmagyarul szólva) akár égig érő paszulykeresztet is. Problematikussá válnak viszont elnök bajtárs szubjektív érzelmei közéleti megnyilvánulásként. Kivált, ha egyszersmind a hanukalámpát támadó párt vezetője is. Történelmi emlékeink túlontúl élénkek még a monumentalitások és kivégzőeszközök iránt vonzódó mozgalmakról. Gyanúnkat az sem oszlatja el, hogy a Jobbik magát a keresztény értékek képviselőjének proklamálja. Hiszen ha valóban így gondolják is, attól még pontosan tudjuk, hogy a keresztes háborúk filozófiájában konstituálódó kereszténykedés, a keresztet nem az isteni szeretet és megalázkodás jelképeként ismerő álkeresztény hőbörgés, a betlehemi gyermeket - a nagypénteki brutalitást prefiguráló agresszió jelképével - (monumentalitásvággyal) zárójelbe helyező kegyesség oly távol van a krisztianizmus alapgondolatától, mint Heródes Betlehemtől. És ekkor nem szóltunk még a pimaszul lebökött fakardok zsigeri szinten tenyésző gonosz üzenetéről. Arról a teológiailag és történelmileg egyaránt abszurd gondolatról, hogy Jézus haláláért a zsidók lennének felelősök, s hogy ilyen módon a keresztényeknek a betlehemi gyermekhez csak a zsidóktól elválasztó értelemben, a kereszt áthidalhatatlan szakadékának közbeékelésével van közük. (Messzire vezetne, de érdekes adalékként hadd utaljunk itt az m2-n a karácsonyt megelőző napokban Jézus életéről folytatott beszélgetésre. A tárgyi dilettantizmussal dúsan tarkított adásban a fakardállítást intézményes lapítással is támogató római katolikus egyház Pázmány Péter Katolikus Egyetemének Jogtudományi Intézetét vezető Zlinszky János exalkotmánybíró - akinek "tudósi" mondatai a bibliaórai bizonyságtétel és a szakmai célú okfejtés ritkán hallható zagyváját produkálták - határozottan azt szuggerálta, hogy a zsidók nem menthetők fel a Jézus halálában való bűnrészesség vádja alól: "Nekem meggyőződésem az, hogy emberi oldalról nézve itt nincsenek előrerendeltségek, a szabad akarata az akkori zsidóságnak éppúgy megvolt a Jézus elfogadása melletti lehetőségre, mint arra, hogy elvesse.")
H
Ám felejtsük el a Magyar Istentelenség Pártjának babérjaira törő jobbikos néptribunokat. Az igazi kérdés végül is nem az, hogy ők mit tesznek és miként gondolkodnak, hanem hogy mit nem tesznek a politikai térben zsidó-keresztény értékközösségről papoló, zsidó-keresztény dialógusokon pöffeszkedő keresztény egyházak és reprezentánsaik. Például az, hogy hallgatásukkal miért értenek egyet e békétlenkedőknek azzal a sanda hipotézisével, hogy a hanukalámpa köztéri megjelenésével a zsidó közösség arányosítás után kiáltó előnyökre tesz szert a többségi vallással szemben? ("Hála és köszönet mindazok nevében is, akiknek fontos az, hogy Magyarországon ne csak egyes hitéleti közösségeknek legyen szabadsága jelképeit felállítani, de a többségi vallás követőit se korlátozzák ebben" - írja Gyulai Endre püspökhöz címzett nyílt levelében a bensőséges barát, Lovas István szélsőjobboldali publicista. Magyar Demokrata, 2003. december 11.) Mi az a belső fék, amely megakadályozza egyházi képviselőinket annak megfogalmazásában, hogy fundamentális különbség van a között, amidőn egy minoritásban lévő vallási irányzat couleur locale-t jelentő kegyességi frakciója (a hászidok, akikről a magyar társadalom szégyenletes módon semmit sem tud) állít fel egy vallási jelképet (és szervez köré nap mint nap bensőséges hangulatú istentiszteleteket), és a között, amidőn ugyanezt egy politikai párt teszi, a Szentséges önmegalázó formában megnyilvánuló szeretetének parazita heródiánusaként és vámszedőjeként. Mi akadályozza meg derék közpapjainkat annak észlelésében, hogy - ellentétben az elnyomáselmélettel - adventi időszakban például a sarki fűszerestől kezdve a főváros főutcáinak feldíszítéséig minden a "többségi vallásra" emlékeztet; hogy vallásföldrajzi szempontból Budapest, de különösen a vidéki városok és települések kultikus épületei, jó ideje pedig már a profán színterek is szinte kizárólag a kereszténység vallási és ünnepi szimbólumait viselik? Mi akadályozza meg őket annak bűnbánattal való számbavételében, hogy ebben az országban alig van ma már zsinagóga, amelyik a keresztények számára is szent kőtáblákkal és a számukra is szent jeruzsálemi templomban őrzött menóra ornamentikus elemeivel jelezné egy-egy zsidó közösség létét? Mi akadályozza meg őket a feletti örömükben, hogy Magyarországon legalább részben magára talál az a közösség, amelynek tagjait fél évszázaddal ezelőtt a többségi keresztény közeg heródesi indulatok fűtötte közreműködésével pusztulásra ítélték? (Az 1944-ben elmenekült utolsó ortodox főkántor például Kanadából érkezett az ünnepségre.) Mi akadályozza meg őket annak a világos felismerésében, hogy a hanukalámpát állító tevékenység az üdvözlendő élet jele, míg a fakard-kihelyezési ripacskodásban a Názáreti szenvedésének jelképéből, a keresztény hitből és lelkiségből csúnya gúnyt űző, azt egyszerű közbrutalitássá degradáló haszonlesés, ha tetszik, a Názáreti Jézus vallásának elutasítására irányuló indulatok pogány tüzei égnek? Mi akadályozza meg őket abban, hogy átlássanak a szitán, és félelemmel attól, hogy megszomorodik bennük a Szentlélek, ignorálják a politikai jobboldalnak a keresztény egyházak, keresztény értékek, keresztény ünnepek védelmében cipollai ragályként terjedő magakelletését (azt a bizonyos - © Orbán Viktor - halálos ölelést)? Mi akadályozza meg őket abban, hogy kárhoztassák e közmételyező aljasságot, és ha kell, hitvalló eleikre, protestáló őseikre gondolva szólítsanak fel a heródesi lelkületet tolmácsoló - keresztény teológiai tartalmat teljességgel nélkülöző - fakardok kigyomlálására és szemétre vetésére; vagy ha tetszik, a 12. századi petrobrusianius vagánsok némileg ökonómusabb hagyatékának felújítására, és javasolják e faragványokat szalonnasütő lapátként használni a közelgő farsang alkalmával? Vízkereszt ünnepén (hírek szerint addig meredeznek e tákolmányok) a jobbik Magyarország keresztényei emlékezzenek a betlehemi Gyermekre és az ő igéire.
H
Frissen vett hírek szerint Erdő Péter esztergomi prímás és az egész politikai jobboldal magához tért. Félreérthetetlen egyértelműséggel tudatták, figyelik ám ők a közélet disszonáns eseményeit, és képesek is rá, hogy véleményt alkossanak róluk - ha akarnak. Létező lelkiismeretüket a Tilos Rádió egyik annál-is-nagyobbat mondani próbáló Háry Jánosa ugratta ki a százéves sűrűségűnek tűnő bozót fogságából. Miles gloriosusunk december 24-én arról beszélt, hogy ő bizony kiirtaná az összes keresztényt. Polgárpukkasztó vígkedvében persze arról is elmélkedhetett volna, hogy az elsózott halászlétől szörnyű katlant érezve gyomrában, legszívesebben a világ összes vizét elinná. Mint Erdő Péter és hangoskodó társutasai is pontosan tudják, mindkét fenyegetés veszélyessége, félelmet keltő, felkavaró jellege egyaránt zéró értékű. A tilosos bornírtság legsúlyosabb esetben sem több egy kapatos ember trágárkodásánál, bizonyos személyes kínok, netalán súlyos neurózis vagy beteges exhibicionizmus ventilálásánál. Sem a prímás úr, sem a vele együtt felszisszenők nem gondolhatják komolyan, hogy a zsidók, cigányok, homoszexuálisok, bármely más nemzetiségi, vallási, életmódbeli vagy szociális kisebbség elleni előítéletnek kifejezést adó verbális támadás egy nevezőre lenne hozható egy kótyagos köztrágár senki (különösen mérvadó csoportérdekek) által komolyan nem vett marhaságával. Némi parafrázissal: ha ketten mondják ugyanazt, az attól még nem ugyanaz. Párhuzamba állíthatóak-e például a gázkamrában megtizedelt zsidókat (túlélőket, utódokat) sértő kijelentések vagy a mindennapokban is tapasztalható antiszemitizmust dinamizáló megnyilatkozások és egy olyan, egészében véve is nyilvánvaló zagyvaság, amelyet annak gazdája sem gondol komolyan? Különösen, hogy a felhorgadás "adresszáltja" (mellesleg egy nyilvánvalóan marginális közönséget elérő rétegrádió csatornáján keresztül) az a többségi társadalom, kulturális környezet, amelynek ilyen beszédektől való fenyegetettségét csak komoly elmekórtani defektus mellett lehet valóságosnak mondani, és persze olyan közbetyárok részéről, akik mostani műfelháborodásukkal a saját filozófiájukat telítő ordas szellem realitását igyekeznek palástolni. (A keresztény jelzőt fügefalevélként használó hőbörgők rondasága azonban most sem fér el a fedezékben. Példaként említhetjük, hogy a káromkodó bocsánatkérését - amolyan szelíd szemű Krisztus-követőkként - még meghallani sem akarják.) De ha azonos lenne is a kettő, nem sajátos-e, hogy a politikai taktika világától állítólag távol lévő prímás úr eleddig egyszer sem látta szükségesnek szavát hallatni a fokozott teológiai tisztánlátást igénylő közélet-etikai alpáriságok esetében (mondjuk az egyháztagság széles körében népszerű közszolgáló Vasárnapi újság - versus a közösségi rádió minőségében Hyde-parkként működő Tilos Rádió - vagy a Templomjáró Viktor Testvér álta "tolle, lege" ajánlott - Hitlert dicsőítő - Magyar Demokrata lélekfertőzésével kapcsolatban), viszont sebesen a nyilvánosság elé penderül akkor, amikor a kisdobosok hat pontjának ismerete is bőven elegendő az ügy megítéléséhez, és amidőn a jobboldal - máskülönben bambán hallgató - hangadói is teljes csatarendben dőlnek neki a váratlanul ajándékba kapott hecckampánynak?
