Ugyanazt ugyanúgy
Két kollégámmal bejelentést tettünk az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség Békés Megyei Felügyelőségén, majd az ügy átkerült Csongrád megyébe, mert a lapot megjelentető kft. tulajdonosai szegediek voltak. Időközben a Gyulai Munkaügyi Bíróság 2002. szeptember 19-ére kitűzte az első tárgyalási napot, a felügyelet ezért nem vizsgálódott tovább. (A felügyelet a tulajdonosokat semmilyen címen nem találta meg; ez visszatérő elem lett a tárgyalássorozaton is.) A bírósági ügymenet amúgy kínosan lassú volt: például szeptember helyett november 4-én került sor az első tárgyalási napra.
Meghallgatásunkkor elmondtuk: a lapot 1994 és 1995 között megjelentető, a Népszabadság Rt. tulajdonában lévő Agrimédia Kft. alkalmazottaiként munkaviszonyban dolgoztunk. A megyei újság kiadását 1995. szeptember 1-jén átvevő Körösi Napvilág Kft.-nél azonban az alkalmazás feltétele az volt, hogy az nem lehet munkaviszony. Csak arról dönthettünk: egyéni, társas vállalkozóként vagy szellemi szabadfoglalkozásúként dolgozunk-e a lapnál.
Bár munkaviszony helyett immár megbízási szerződéssel alkalmaztak minket, munkakörünk és -körülményeink semmit sem változtak: ugyanabban az épületben, ugyanazokban az irodákban, ugyanazoknál a számítógépeknél, ugyanabban a rendszerben, ugyanazokban a feladatkörökben dolgoztunk, mint addig. A "rendes" munkaviszony olyan markáns elemei jellemezték mindennapjainkat, mint az ügyeleti rend, a rendelkezésre állás, a napi munkába járás, az értekezleteken való részvétel; munkánkért jutalmaztak és büntettek, a nyári szabadságok időpontját egyeztetni kellett. Szigorú hierarchia uralkodott a szerkesztőségben; ez nem is lehetett másként, hiszen egy napilapot másként nem is lehet elkészíteni. Az viszont már nagyon nem emlékeztetett a munkaviszonyból következő jogokra, hogy szabadságunk idejére nem kaptunk pénzt. A bírósági tárgyaláson egy kérdésre azt válaszoltam, hogy megbízási szerződés esetén három hibát nem szabad elkövetni: betegnek lenni, szabadságra menni és megöregedni.
A Körösi Napvilág Kft.-vel 1995 szeptemberében "kötött" megbízási szerződésnek volt még egy furcsasága: nem volt írásba foglalva. Nyolc éven keresztül hiába kértük Kőváry E. Péter ügyvezetőt, főszerkesztőt, hogy minősítse át a megbízási szerződéseket munkaviszonnyá: mereven elzárkózott. De azon minimális programunkkal is zátonyra futottunk, hogy legalább rögzítsük a jogok és kötelességek rendszerét. Ez csak 2002 márciusában történt meg, amikor a szegedi SAL Kft. lett a kiadó új többségi tulajdonosa. Kőváry mellett ekkortól látta el párhuzamosan az ügyvezetés és a főszerkesztés teendőit Réthi J. Attila (ellene jelenleg országos körözés van érvényben). A jogi értelemben kőkorszaki újságírói létünkben az írásos szerződés nagy fordulat volt, még ha maga a szerződés rossz volt is. Mi mégis előrelépésként értékeltük, és nem sejtettük, hogy a tulajdonosok e gesztussal csak az újság közelgő felszámolását készítik elő: ettől kezdve ugyanis volt már mit felbontani a dolgozókkal.
Joggal kérdezheti bárki: ha nem értettünk egyet azzal, hogy megbízási szerződéssel foglalkoztattak, akkor miért fogadtuk el e helyzetet hosszú éveken keresztül. Ez a munkaügyi bírót is érdekelte. A válaszunk rövid volt: aligha tehettünk mást - ellenkező esetben az utcán találjuk magunkat. És ebben a megyében újságíróként nem fogunk tudni elhelyezkedni. Ez nem puszta hipotézis: a lap közel ötven egykori munkatársából jelenleg ketten (!) dolgoznak újságnál hivatásszerűen. (Erről a fajta kiszolgáltatottságról írt Ballai József is Gályarabok című cikkében, lásd: Magyar Narancs, 2002. november 13.)
Az "újságírói szabadság"
Hogy a felkészületlenségnek, a félműveltségnek milyen mélységei lehetségesek, arról elkeserítő leckét kaptam a tárgyalássorozatot lefolytató dr. Juhász Gábor bírótól. A perről készült jegyzőkönyvek tanúsítják, hogy folytonosan visszatért az "újságírói szabadság", az "autonómia" fogalomköréhez. Azt kívánta ugyanis alátámasztani, hogy az újságírói munka egyszerűen nem lehet munkaviszony. Többször és egyre kétségbeesettebben igyekeztem neki elmagyarázni, hogy az a szabadság, amiről ő beszél, sokkal inkább az újságíró és a társadalom viszonylatában értelmezhető kérdés, mint a munkaadó (főszerkesztő, kiadói ügyvezető) és a munkavállaló (újságíró) között. Sőt: a munkavégzés feltételeiben, a munkához való hozzáállás sok-sok elemében katonás rendnek kell uralkodnia egy napilap szerkesztőségében. Sokkal inkább rabság ez, mint szabadság. Ráadásul a bíró egész gondolatmenete rémisztő volt, mert abból a feltételezésből indult ki (másként nem lehetett érteni), hogy mindazoknak a munkája nem lehet munkaviszony, akik bizonyos keretek között szabadon dönthetnek. Például a tárgyalás első napján Juhász Gábor hosszan faggatott bennünket az újságírói műfajokról. A téma iránti tagadhatatlan érdeklődése mellett az a cél vezérelte, hogy bebizonyítsa: az újságíró szabad, mert a kevéske kötelező penzum mellett arról ír, amiről maga akar. Elmagyaráztuk, hogy a dolog éppen fordítva áll. A sok kötelező feladat után olykor megízlelhettük a szabadságot. Ezt az alkotói szabadság kategóriájába utalhatjuk, ami azonban édeskeveset változtatott a munkavégzés és főleg a munkaviszony feltételein. De a bíró nem hagyta annyiban: azt ecsetelte, hogy még az olyan objektív műfaj esetében is, mint a tudósítás, két újságíró másképpen ír ugyanarról az eseményről. Erre az "érvre" mit lehet mondani? Persze, másképp. De hogy ettől munkajogi értelemben szabadok lennénk? És hogy ez a szabadság a munkaviszony kalodáiba már nem beilleszthető? De nézzünk más szakmákat: ha ugyanazon ügy tárgyalására két külön bírót kérnének fel, pontosan ugyanúgy zajlana mindkét tárgyalás? Egy verset minden magyartanár csak egyféleképpen értelmezhet az óráján? Nyilvánvalóan nem; ám ettől senkiben nem merül fel, hogy például a bírói munkát nem munkaviszony keretében kellene gyakorolni.
Nincs cáfolat
A Körösi Napvilág Kft. jogilag a lap felszámolása után sem szűnt meg. Alperesként azonban hiába idézték meg három tárgyalási napra is dr. Fényes Adél ügyvezetőt, soha nem jelent meg. De nem jelent meg a bíróság előtt a kiadó kft. többségi tulajdonosa által kinevezett másik ügyvezető-főszerkesztő, Réthi J. Attila sem (akit akkor még nem köröztek). Az alperes jogilag sem képviseltette magát a tárgyaláson, ezért ügygondnokot rendelt ki a bíróság. Az ügygondnok által beidézett tanúk, Kőváry E. Péter ügyvezető-főszerkesztő és a lap korábbi könyvelője, Vass Márta meghallgatásuk során szinte semmiben nem cáfolták az újságírók által elmondottakat. A munkavégzés feltételei valóban azok voltak, melyeket a volt újságírók előadtak. Mindketten anyagi okokkal magyarázták, hogy megbízási szerződéssel alkalmazták a munkatársakat. Ügyvédünk, dr. Juhász István - aki ingyen vállalta képviseletünket - a tanúmeghallgatáson megkérdezte Kővárytól: "Akkor azért nem kötöttek munkaszerződést, mert az drágább lett volna?" A válasz: "Igen." (Szó szerinti idézet a jegyzőkönyvből.)
Legnagyobb meglepetésünkre dr. Juhász Gábor nem hozott ítéletet - ehelyett illetékességének hiányát megállapítva úgy foglalt állást, hogy esetünk nem munkajogi vita. Keresetünkről ezért általános hatáskörű bíróságnak kell döntenie. A határozatban a bíró így fogalmazott: "(...) a felek munkavégzésre irányuló jogviszonyai kivétel nélkül megbízási szerződésnek minősülnek." Elsősorban azért, mert "valamennyi felperes írásban foglalt megbízási szerződéssel rendelkezett". Aztán következett az újságírói szabadságot érintő indoklás. Megtudhattuk, hogy az "autonómia bizonyos foka jellemző" a munkánkra. Sőt azt is: "Az újságírói foglalkozás a bíróság álláspontja szerint tipikus szellemi szabadfoglalkozás, a közvélekedés is ennek megfelelő." Továbbá: "Az újságírói munka tehát alkotó jelleget hordoz magában, szellemi értelemben autonóm az újságíró és ez a munkájában is kifejeződik."
Lényegében ez a merőben szubjektív és alapvetően hibás bírói értékelés döntötte el a per végkimenetelét. Vagyis az "autonómia bizonyos fokára", a semmivel alá nem támasztott "tipikus szellemi szabadfoglalkozásra" és a közvélekedésre hivatkozva manapság munkajogi döntést lehet hozni. Szerintem ez elképesztő. És szerintem elképesztő az alábbi bírói megállapítás is: "A felek jogainak és kötelezettségeinek összességét tehát a szerződés és nem a foglalkoztatás keretében tanúsított magatartások határozzák meg." Mondhattunk tehát bármit a tárgyaláson, s hiába nem cáfolta állításainkat az alperes sem, a bírói végzés szempontjából mindez nem számított. Csak egyetlen dolog: a nyilvánvalóan színlelt szerződésekben foglaltak. A bíróság nem az alapján döntött, hogy szerkesztőségünkben miként folyt a munka, hanem egy, a foglalkoztatásunk lényegét elfedő szerződés alapján.
Természetesen fellebbeztünk. A 2003 júniusában kézhez kapott másodfokú döntés, ha lehet, még kijózanítóbb volt. Az elsőfokú bíróság helyesen értékelt, amikor "nem látta igazoltnak a munkaviszony meglétét a peres felek között". Egyetlen indok, érv, ami ezt alátámasztaná, nem szerepel a végzésben. A kötelezettségeknek az a kiterjedt rendszere, amiben újságkészítői mindennapjaink teltek, egyetlen szót sem érdemelt; még annyit sem, hogy cáfolják azokat. A másodfokon eljáró bíróság szerint a "lap kiadásának fenntarthatósága függött a felperesek - korábbiakhoz képest - eltérő jogviszonyban történő foglalkoztatásától, amely tényről a felperesek konkrét és egyértelmű tudomással bírtak. Ez a mondat egyértelmű hivatkozás Kőváry E. Péter és Vass Márta tanúmeghallgatására, ám hogy nekik - és csak nekik - miért hisz el a bíróság mindent, az legalábbis rejtély. Ráadásul a lap munkatársai, akik egyben kisebbségi tulajdonosok voltak, még utóbbi minőségükben sem kaptak felvilágosítást a lap pénzügyi helyzetéről - pedig kértek.
"A felperesek hosszú évek alatt semmiféle kifogást nem támasztottak foglalkoztatásuk körülményeit illetően, amely tény azt a meggyőződését erősítette meg a fellebbviteli bíróságnak, hogy tudomásul vették megváltozott foglalkoztatásukat." Ennél képmutatóbb mondatot nehéz lett volna írni. És egyben rávilágít arra, hogy az élet milyen messze áll a száraz paragrafusoktól. Az állásunkkal játszottunk volna, ha akkor visszük bíróságra az ügyet, amikor a Békés Megyei Nap/ló még működik. S mint utóbb kiderült volna: még igazat sem adtak volna nekünk. Ezek után feletteseink megtűrtek volna a munkahelyünkön? Egyáltalán: hogyan lehetett volna úgy 9-10 hónapig dolgozni, hogy közben munkaadónkkal pereskedünk?
Az ügy a Békéscsabai Városi Bíróságon folytatódhatott volna, ahol a megbízási szerződésünk alapján nekünk járó kéthavi járandóságunkért harcolhattunk volna. Nem folytattuk a harcot. Abban maradtunk, hogy ennél a magyar igazságszolgáltatásnál mi tovább nem keressük az igazságot.
A szerző újságíró.
