12 hosszú éve joggal fanyalog, kritizál, érvel az ellenzéki értelmiség a kormánypárt aktuálpolitikai érdekeit kiszolgáló relativista, populista emlékezetpolitikán és annak köztéri manifesztációin: a minősíthetetlen szobrokon és szájbarágós falfestményeken. A kormánypárt látványosan felrúgta az általános érvényű műemlékállítási etikettet, amely egyfajta társadalmi konszenzuson alapuló értékek szakmai zsűri által felügyelt komplex művészeti kifejezését kellene, hogy jelentse.
Bár meggondolatlan szoborállítástól az ellenzéki polgármestereket sem kellett félteni, az utóbbi időben úgy tűnt, hogy kezd helyreállni valamiféle értékközpontú rend. Karácsony Gergely vezetése alatt a Fővárosi Közgyűlés egy művészettörténészekből és történészekből felállított szakmai bizottsággal együttműködésben készíti elő a nemzetközi pályázatot a második világháborúban megerőszakolt nők emlékhelyének kialakítására. Bár eredményekről még nem beszélhetünk, az előkészítési munka eddig megismert részletei reménykedésre adtak okot.
Ezt a reményt likvidálta Baranyi Krisztina független ferencvárosi képviselő márciusi Facebook-posztja és az alatta kibontakozó érvrendszer. Baranyi egy Szenes Hanna-tűzfalfestménynek keres alkalmas épületet a kerületében, amivel első hangzásra talán nincs is nagy baj. Pedig van. Leegyszerűsített pontokba szedve, íme:
1. Ízlésekről vitatkozni
A tervekre ránézve elsőre nincs mit sokat magyarázni: kegyetlen giccs. Olyan, mintha egy élőszereplős Oroszlánkirály-plakátot ötvöztek volna egy diszkont sajátmárkás prémium szaloncukrának csomagolásával és némi ejtőernyős krumplinyomdával. Ehhez 90-es évekbeli Walt Disney-színvilágot és betűkészletet rendelt alkotója. Nem meglepő módon a meghökkentő tervekről a poszt alatti kommentszekcióban sokan egy cirkuszplakátra asszociáltak.
Bár a Budapestet elöntő önkormányzati megrendelésekre készített Színes Város- és Neopaint-tűzfalfestmények a műfaji meghatározottságuk miatt mindig a giccs határán fognak mozogni, a jelen példához hasonló elvadult formai megoldásokat keresve sem találunk. A közönség kritikája egyezik a szakmaival: művészek, történészek, művészettörténészek és a street artos közösség tagjai már csak az esztétikai okok miatt is elutasítják a festményt.
De hát persze ízlések és pofonok.
2. Szenes Hanna alakja
Az esztétikai alapon is megkérdőjelezhető tervet súlyosbítja a témája, ugyanis a tűzfalfestmény Szenes Hannának kíván emléket állítani. A polgári származású magyar zsidó Szenes Hanna az egyre ellenségesebb magyar közegből, 1939-ben családját hátrahagyva Palesztinában telepedett le. 1943-ban, a magyarországi zsidók deportálásának hírére önként jelentkezett a brit légierő irreguláris alakulatába. A kiképzése után Jugoszláviában dobták le ejtőernyővel azért, hogy 16 társával együtt keressék az együttműködés lehetőségeit az ellenállókkal a magyar zsidó népesség megsegítésének érdekében. Jugoszláviában tudták meg, hogy elkéstek, a németek már megszállták Magyarországot, így az akció meghiúsult.
Szenes azonban három társával mégis úgy döntött, hogy folytatják útjukat Budapestre. 1944 májusában lépték át a magyar határt, ahol hamar a csendőrök kezére kerültek, akik átadták őket a Gestaponak. Szenes a súlyos kínzások ellenére nem adta fel a kapcsolatait, még akkor sem, amikor a még Magyarországon élő édesanyjával zsarolták meg. A nyilas hatalomátvételt követően 1944 októberi tárgyalásán hazaárulásért Szenes Hannát golyó általi halálra ítélték. Kegyelmet nem kért, novemberben, 23 éves korában kivégezték. 1950-ben hamvait Izraelbe szállították, ahol az ellenállás és a remény szimbólumává vált, míg Magyarországon elfelejtették.
És most, a 2020-ban állított cukiskodó mesefiguraszerű Kolodkó Mihály-féle Szenes-szobrocska után másodikként ezzel a tűzfalra festett negédes cirkuszos megoldással emlékeznénk rá.
Nem csak a stílus kifogásolható, hanem maga a megformálás is.
Szenes Hanna felnőtt, politikus karakter; életét adta vallott értékeiért, amelyek a mai társadalmunk és kultúránk alapjait is jelentik. Mártírhős. Semmi sem indokolja, hogy aranyos kislányként ábrázolják, ahogy nem lenne illendő az aradi vértanúkat sem hintalóval és labdával ábrázolni, esetleg Petőfit meg Dugovics Tituszt pólyában.
3. Mire gondolt a művész?
A tervező portfólióját áttekintve persze már nem feltétlenül megdöbbentő a gyenge konceptuális megközelítés. A Taker One nevű, magát fotórealisztikus graffitisként meghatározó alkotó alapvetően nagyméretű állatos muráliáiról ismert. A hatalmas mókusokra, kutyákra, kisebb és nagyobb cicákra szakosodott szakember azért már bizonyított valamit a portréfestés területén: Palvin Barbara, Taylor Swift és Bud Spencer arcát már a világ különböző falain megfestette.
Ugyanakkor könnyen belátható, hogy attól, mert valaki alaposan elsajátít egy technikát, nem lesz egyértelműen innovatív a vizuális kommunikációban, vagy válik olyan alkotóvá, aki képes egy emlékezetpolitikai projekt komplex küldetését sikeresen teljesíteni. Taker One eddigi pályafutása alapján nem adta jelét, hogy ilyesmire alkalmas lenne, és ezen a Szenes-projekt sem változtat.
4. Ki döntött erről?
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy hogyan eshetett rá a IX. kerületi vezetésnek vagy a projektfelelősöknek a választása. Hogyan bólinthatott rá erre bármilyen szakmai zsűri? Hát sehogy. A falkép ugyanis nem helyi indítványra készül, hanem ajándék! Baranyi Krisztina az akadékoskodó kommentárokra válaszolva el is mondta, hogy a döntést nem itt hozták, hanem egy amerikai művészeti szervezet írta ki a pályázatot és döntött Taker One mellett. Ez persze magyarázhatná, hogy ami egy amerikai zsűrinek tetszik, az nem biztos, hogy nyerő Magyarországon, de a fentebbiek tükrében azt is nehéz elképzelni, hogy bármilyen nemzetiségű szakmai szervezet jóváhagyja Taker One tervét. A magyarázat így máshol keresendő.
Amit Baranyi elfelejt megemlíteni, az a szervezet neve. A képről azonban kibetűzhető: Artists 4 Israel. Honlapjukat átpörgetve gyorsan kiderül, hogy az „Art Over Hate” jelszó mögött nem egy független művészeti szakmai szervezet áll, hanem egy erős izraeli nacionalista retorikát képviselő profil, amely Izrael megkopott nemzetközi renoméját kívánja például a fiatalos street art műfajával emelni. Kommunikációjukban Izrael a nemzetközi antiszemitizmus, illetve „bizonyos háborús agresszió” passzív áldozata - dekontextualizálva, Palesztina említése nélkül. Aktivistáik 2013-ban a muszlimok lakta Hebronban olyan graffitit fújtak fel, amelyen az állt, hogy „ezen a helyen még az életünkben a mi templomunk fog állni”.
Annak idején a graffiti kapcsán a független Haaretz hírportál írta meg, hogy az A4I a Jewish National Fund (JNF) érdekeltségi körébe tartozik. A jelentős amerikai befolyással bíró JNF az egyik legkorábbi cionista szervezet, amely földterületeket vásárol fel, ahol aztán csak zsidóknak engedik a letelepedést, ezzel ellehetetlenítve helyi muszlimok lakhatását. Jelenleg Izrael 15 százaléka az övék. Nemzetközi hírportálok beszámolói alapján közel állnak Benjamin Netanjáhu volt izraeli miniszterelnök pártjához.
Ezek szerint a falfestmény nem valami független amerikai művészeti szervezet jótéteménye, hanem egy politikailag erősen elkötelezett szervezet lobbitevékenységéhez köthető.
De legalább megmagyarázza az értetlenkedő magyar közönség számára az oroszlán jelenlétét: ugyanis az oroszlán Izrael címerállata.
5. Mire jó ez?
Nem nagyon van értelme azt boncolgatni, Baranyi Krisztának milyen érdeke fűződhet ahhoz, hogy egy cionista szervezet bújtatott kampányát csempéssze fel egy budapesti tűzfalra. Hiszen a magyar lakosság nem igen tudja, hogy ki volt Szenes Hanna, és azt sem, hogy mi köze van a kislánynak az oroszlánhoz, és valószínűleg nem sokan vannak tisztában az A4I vagy JNF munkásságának céljaival sem. A jelenség ennél sokkal egyszerűbben magyarázható.
Minden polgármesternek jól jön, ha a rábízott területet csinosítani lehet. Ennél csak az jobb, ha ez az adott kerületnek semennyi vagy csak kevés pénzébe kerül.
Baranyi kommentjeiben ezt nem is rejtette véka alá, Szenes emlékének integrálását a társadalmi emlékezetbe egyszer sem említette a fontos szempontok közt, ellenben azzal, hogy a színes tűzfal szebb, mint ha le lenne pattanva, ráadásul ingyen van.
Nem lenne őszinte, ha másként érvelne. Az emlékezetépítés és az emlékezetpolitika ugyanis valóban nem úgy működik, hogy valakinek emlékművet állítunk, és akkor arra emlékezünk. Sajnálatos, hogy Szenes Hannáról most sem a tettei miatt beszélünk, vagy mert tetteinek morális vonatkozása iránymutatóak a mai ember számára. Nem azért, mert bárki is erőfeszítést tenne annak érdekébe, hogy emléke organikus részévé váljon a holokauszt vagy a magyar történelem emlékezetének, hanem azért, mert Taker One páratlanul bárgyú falfestményt tervezett róla.
Ez a Szenes-mű, bármilyen céllal is készült, profán dekoráció marad, ami a témája okán szégyenteljes, esztétikája alapján förtelmes.
Baranyi Krisztinát pedig arra kérjük, hogy gondolja át az ajándék elfogadását. Érvényesüljön a „valami jó” a „valami legyen” fölött.
A Trash of Köztér egy művészettörténészekből álló kollektíva által működtetett Instagram-oldal, amely a legrosszabb hazai köztéri szobrokat szemlézi. Korábbi interjúnkat velük itt olvashatják:
