Mi lett volna, ha… – A gyűlölet kampányai

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. szeptember 8.

Publicisztika

Mi lett volna, ha nem az uszító nagy plakátokkal kezdi Orbán, s nem azzal, hogy megszabja a jobboldalnak: kötelező a menekültekkel szembeni gyalázatos gyűlölet?

A menekültügy első fejezete lezárult, de messze nem tartunk még a végén, legfeljebb a kezdet végéről beszélhetünk. Mindazonáltal a folyamatok dinamikáját fel lehet mérni, s azt is: helyes vagy elkerülhetetlen volt-e az a politika, amit a magyar kormány folytatott? Kézenfekvő a kérdés: vajon csinálhatta volna másként is?

Erőfeszítés?

Erőfeszítés?

 

Diplomáciai jelentések bőséggel álltak rendelkezésre ahhoz, hogy Orbán Viktor épp oly jól tudja, mint mindenki más: azt követően, hogy létrehozta a terrorista ISIS-t, Törökország következő lépése az lesz, hogy rászabadítsa Európára a területén lévő mintegy kétmillió menekült egy részét. Török szempontból ez igencsak célszerű volt, elvégre Ankarán ezzel enyhült valamelyest a belső nyomás. Meg aztán az európai uniós perspektívát immáron végképp elveszítő török kormány különös politikai tájékozódása egyre kevésbé vett számba nyugati szempontokat; olykor még a NATO-szempontok sem tűntek túl fontosnak neki. Megakadályozni az eseményeket tehát aligha volt esély, de arra igen, hogy élére állva az ügynek, Magyarország sokkal, de sokkal jobban járjon a végén.

Röviden:

  • Magyarországot felkészületlenül érték az események, noha a kormány jó előre mindent tudott.
  • Úgy érkeztek ide a menekültek, hogy tisztában voltak vele: Magyarország nem vágyott céljaik első, hanem megpróbáltatásaik utolsó állomása.
  • Magyarország a számukra majdnem oly iszonyattá vált, mint a sebtében elhagyott Szíria, Afganisztán, Szudán vagy Pakisztán; a magyar kormány önzése számukra alig különbözik ma már attól, ami a Közel-Keletről vagy Észak-Afrikából korábban elűzte őket.
  • Bár az egész kontinens képességeit és türelmét kikezdte a menekültek nagyarányú beözönlése, s közben a politikusok és pártjaik emberi tisztessége gyakran megbicsaklott, egyedül a magyar kormány bizonyult aljasnak, és egyedül a magyar katolikus egyház fejének kijelentését minősítette okkal úgy a világsajtó, hogy az „gyalázatos” (outrageous).

 

És ez már így marad hosszú ideig, rövid életünk perspektívájából szemlélve, számunkra talán örökre.

false

 

Fotó: Németh Dániel

Ám mi lett volna, ha nem az uszító nagy plakátokkal kezdi Orbán, s nem azzal, hogy megszabja támogatóinak – beleértve az egyházakat is –, hogy kötelező a menekültekkel szembeni gyalázatos gyűlölet? Mi lett volna, ha nem kerítést épít, hanem jól felszerelt táborokat, s idehívja a hotspotokkal együtt az uniós Frontex egész apparátusát, hogy segítsen a megoldásban?

Ez esetben éppúgy megérkeztek volna a menekültek tízezrei, miként most, de nem félelemmel a szívükben. Elhitték volna a kormánynak, hogy érettük cselekszik, beköltöztek volna a táborokba, ahol regisztrálhatták volna őket, békén. Az unió azonnal segélyakciót hirdet, nagyobbat, mint amit a mai megbélyegzett Magyarország valaha is kaphat, a menekültek tisztességes és gondos ellátását követően gyermekeik átmeneti képzése megkezdődik, s a magyar hatóságoknak eközben alkalma lett volna a menekültek közül a legjobb szakembereknek felajánlani: ha integrálódnak a magyar társadalmi-gazdasági életbe, hamarabb élvezhetik a nyugati életforma előnyeit, mintsem ha kivárnak. Hogy ezek az emberek nem integrálhatók, az csak a neonáci – vagyis fideszes – képzelet szüleménye. Nem véletlen, hogy az Orbánnal sokszor együtt pendülő brit miniszterelnök, David Cameron ma már úgy érvel: hazája kész százezernyi közel-keleti menekültet befogadni.

Az együttműködésért cserébe a bécsi Práter mellett az ausztriai civilek nem a magyarok elől menekülőkért szervezkedtek volna, hanem gyűjtést rendeznek, hogy a válságban helytállt magyarok helyett átvállalják a rászorulók megsegítésének számos feladatát.

Egy szavahihető és a szavát megtartó magyar kormánynak hitele lett volna komoly és eredményes tárgyalásokat folytatni a nyugati államokkal, hogy a menekültek közül azok, akiknek családi kapcsolatai vannak Nyugat-Európában – nagyon sokan vannak ilyenek –, gyorsított családegyesítéssel jogot szerezhessenek a mielőbbi továbbutazásra.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Ehelyett van Keleti, van Bicske, van Röszke – és az élet legújabb menete Budapesttől Bécsig. És van a tudat, hogy az emberek már nem Szíriából, Afganisztánból, Szudánból, Pakisztánból, Bangladesből menekülnek, hanem Magyarországról.

Szeptember 4-én megindultak az emberek a Keletitől Bécs felé. Az éjszakába nyúló, a fiatal férfiakat is – nemhogy a nőket és gyerekeket – próbára tevő erőltetett menet legtöbb pillanatát rögzítették a kamerák. Ám nem csak ez különböztette meg a jelenetet mindattól, ami a második világháború véghónapjaiban lezajlott: az M1-es mentén mindenütt ott álltak a környező települések lakói, vízzel, élelemmel, takarókkal… Nem szólt nekik senki, nem szervezte őket senki. Legfeljebb csak a saját lelkiismeretük.

Nem, nem hiszem el, hogy a mai Magyarország a jobboldal partnere lenne a gyűlöletben, mondjanak a felmérések bármit is erről. De tény, a kormánynak és az egyháznak – elsősorban a katolikus klérusnak, mely oly cinkosul és gyalázatosan asszisztál – megvan a maga történelmi felelőssége, bűne. És a bűnhődés még csak ezután következik.

A szerző a DK elnökségi tagja.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.