A tábor, hol nemzet süllyedt el

  • Balázs Zoltán
  • 2015.09.11 07:08

Publicisztika

Azt állítom, hogy Auschwitzban a magyar nemzet is elpusztult. Balázs Zoltán írása.

Ezt az állítást a mai Magyar­országon természetesen kétféle reakció követheti. Az egyik a vehemens tagadás: a megsemmisítettek nem is voltak magyarok, így a nemzethalál szóba sem jöhet. A Vörös Hadsereg, a kommunista diktatúra, az igen, az életveszély volt, bár a nemzet ezeket is túlélte. Ez világos, érthető álláspont, még ha semmilyen hivatalos politika ma föl nem vállalhatja. A hivatalos álláspont az, hogy a megsemmisítettek magyarok voltak. Illetve magyar polgárok. De legalábbis állampolgárok. Vagy honfitársaink. Akármelyikkel is értünk egyet, a fenti állítással éppen emiatt nem tudunk. Ezt fejezi ki a másik reakció, az indignálódás. Hogyan halt volna meg a magyar nemzet, hiszen a történelem, s benne a magyar történelem folytatódott, s hozzá igen eseménydúsan? A tényérven kívül pedig ott van a még fontosabb morális érv: a bűnvallás és az emlékezés személyes és kollektív kötelességei is megszűnnek, ha nincs kinek emlékeznie és felelősséget vállalnia. Akárki is a bűnös, élnie kell, hogy bűnhődhessék; akárki is volt a felelős, lennie kell valakinek, akinek kötelességévé tehető az emlékezés. Ez is világos és érthető igény. De ettől még nem biztos, hogy teljesíthető.

false

 

Fotó: MTI

 

*

Menjünk vissza 1944-hez képest száz évet! A Pesti Hírlap május 5-i számában Kossuth szerkesztőségi cikkben értékeli a zsidó emancipáció ügyét, s a tőle várható francia-liberális elvszerűséggel leszögezi, hogy a polgári jogok tekintetében nincs helye vitának; ám a zsidóság hivatalos szerveinek saját politikai hagyományaikat, pontosabban a politikai-történelmi közösségtudatot (’nép’) fö­lül kell vizsgálniuk. Ugyanebben a témában nyilatkozva Széchenyi a diétán azt fejtegeti, hogy a magyarság és a zsidóság, legalábbis egyelőre, nem tud egy közösséget alkotni. Érzékletes hasonlattal élve az angol tengerbe öntött palacknyi tinta sorsát (nyomtalan föloldódás) hasonlítja össze a magyar levesbe öntött tinta sorsával. Ő persze a közösségen jóval romantikusabb-berzsenyisebb valamit ért, mint Kossuth a politikai közösségen, viszont igen érdekes, hogy mindketten elsietettnek látják a teljes emancipációt. Valamit egyszerre akarnak és nem akarnak. Az ilyesmi nem jó előjel.

1844 nemcsak jelképesen fontos. Ez az év, s ezek az évek a modern magyar nemzet megalkotásának az évei. Ma már elég világosan látjuk, hogy az alkotás akkor torzó maradt. Széchenyi természetesen nem a zsidó hagyomány értékét kérdőjelezte meg, hanem alkalmatlannak tartotta a magyart annak befogadására. Hozzátehetjük, a többi nemzetiség befogadására is. Erre szerinte csak egy nemzetek fölötti Birodalom képes. A ő dilemmája abban állt, hogy nála többet a magyar nemzetiségért aligha tett bárki is; de minél többet tett, annál jobban megnehezítette a magyarok számára a Birodalommal mint politikai közösséggel való azonosulást. Kossuth vele szemben magyar birodalomban gondolkodott, egy adott ponttól fogva valószínűleg már úgy képzelte, hogy előbb-utóbb az egészet Budapestről fogják majd kormányozni; nem véve észre, hogy Budapest magyar, s így nem tud más lenni, mint Bécs karikatúrája. Széchenyi számára a zsidó teokratikus-politikai gondolkodás nem jelentett különösebb problémát, mivel a Birodalom kormányzását nem kötötte sem kulturális, sem racionalista elvekhez; Kossuth számára viszont igen, mivel a Magyar Birodalom magyar érdekeket volt hivatva szolgálni, a belső autonómiák fölszámolásával. Mindkettejük szellemi befolyása és politikai tekintélye egyszerre érvényesült. S így az a magyar nemzet, amely a függetlenségi és polgárháború során megszületett, többszörösen is félreértette saját magát és önnön létezésének alapelveit. Egyszerre képzelte magát magyarnak nemzetiségi, politikai és birodalmi értelemben.

Nehogy félreértsük: ezek a dilemmák brit, francia, német, lengyel földön egyaránt jelentkeznek. A romantika megizmosította a nemzeti érzéseket, a felvilágosodás purifikálta őket; az államok és kormányok pedig a lehető legsürgősebben birodalmakká stilizálták önmagukat. Nem volt a történelemben sem addig, sem azóta annyi császárság, Japántól Mexikóig, Németországtól Brazíliáig, Indiától Abesszíniáig, Kínától Franciaországig. Eleinte kétségkívül úgy látszott, hogy a nemzeti érzés kellemesen összeegyeztethető az egyetemes elvekkel, az egyetemes elvek pedig a birodalmi logikával. A költők nemzeti eposzokat, ódákat és balladákat írtak, bemutatva, hogy ezek egyetemes műfajok. A nemzeti nyelvek sem bezárnak, hanem kinyitnak, nem elrejtenek, hanem föltárnak. Az Ószövetség egyes könyvei politikaelméleti szakszövegként az újkor óta legalább akkora tiszteletnek örvendtek s gyakorlati politikai haszonnal bírtak, mint mondjuk Cicero vagy Arisztotelész írásai. A magyar nemzeti liberális történetírás is a magyar történelem egyetemes értékű teljesítményeire – államalkotás, szerződéselv, alkotmányos szabadság – volt a legbüszkébb. A nagy érzések és a magasztos elvek számára pedig biztonságos és kényelmes keretnek látszottak a birodalmak, amelyek képesnek tűntek üdvösen korlátozni a nemzeti érzés kilengéseit, továbbá kellő erővel érvényesíteni az egyetemes morál elvárásait.

És erre esküdött föl, semmi kétség, a kiegyezés elitje is. A másodszorra megszülető magyar nemzet első látásra erőtől duzzadónak, felvilágosult elvektől vezetettnek, s kellően nagynak látszott. S ebbe a zsidó vallási és történeti identitás elemei, az önkormányzatiság, továbbá az üzleti, tudományos, s egyfajta teológiai univerzalizmus is szinte megdöbbentő kényelmességgel belefért. Olyannyira, hogy ha volt Európában politikai építkezés, amelyben ugyanakkora érdekeltséggel, s talán lelkesedéssel vett részt – egyszerűen mondva – keresztény és zsidó fél, akkor az a magyar birodalom volt. Megalkották a magyar mitológiát és a magyar történelmet, amelyben kétségkívül volt némi germán beütés, de a vándorlás, az ígéret földje képzet (Kánaán/Hungária), a honfoglalás, az alapítás-törvényadás aktusa, a történelmi egység iránti folytonos aggódás, a függetlenség iránti elemi vágy, az idegen (babiloni/török) elnyomások párhuzama, a próféták és ébresztő költők kánonja, majd az elveszített föld/
Jeruzsálem utáni sírás olyan motívumok, amelyek mély közösséget alapozhattak volna meg – minden sületlenség és olykor abszurd, mégis olyan érthető és végső soron megható véglet, legyen az sumerológia vagy ’Isten kalapján a bokréta’-tudat ellenére is. Ez még a nemzeti apokalipszis pillana­taiban is lehetségesnek látszott. Nem lehet, hogy Dsida Psalmus Hungaricusát ne tudja ugyanúgy átélni bármely igaz zsidó ember, mint a legmegrögzöttebb Wass-rajongó. Mert a záróutalás a szent városra nem jelkép, s nem művészi fogás, hanem az elemi sorsközösség utolsó föllobbanása.

 

*

Bár Bécs lehetőségeivel és univerzalista hagyományaival Budapest nem versenyezhetett, tagadhatatlan, hogy megpróbálta, s nem is teljesen sikertelenül. Magyarország első számú exportcikke ma is Budapest, amely kelet felé az utolsó birodalmi főváros volt Moszkváig. A magyar glóbusz közepe, ahol a Bazilikát és a Zsinagógát csak néhány száz méter és néhány év választja el egymástól, s ahol a felekezeti gimnáziumok leendő Nobel-díjasok sorát oktatták. Még ennek az egyetemességnek is, amelynek millió további dimenzióját és példáját lehetne sorolni, megvoltak az utolsó föllángolásai Trianon után – amikor a legitimista Vázsonyi Vilmos a nemzet lelkiismerete tudott lenni; amikor Halász Gábor siratta el a Magyar Birodalmat és Szerb Antal írta meg a magyar és az egyetemes irodalom történetét; s amikor Pap Károly alkotta meg a magyar irodalom talán legmélyebben vallásos regényét, az Azarelt, amelyet azonnal félreértettek és
-értenek ma is, nem véve észre, hogy itt a francia újkatolikus és az amerikai Dél gótikus-katolikus irodalma legnagyobbjainak gyötrelmes és egyetemes érvényű istenkereső regényeivel egyenrangú műről van szó. De mindannyiuk alakja belehullik a lehanyatló Napba, s beáll a szürkület, amelyben a gonoszság erőivel szemben az alkotmányos, parlamentáris, szabadelvű, birodalmi és nemzeti közösség konstrukciójának utolsó, romos bástyái is védtelenek.

Védtelenek, mert Kossuth és Széchenyi dilemmáit soha nem oldotta meg senki. Ezt a magyar politikai közgondolkodás legjobbjai többször is megírták, ismételni fölösleges. Tömören: nemzeti érzésre nem lehet birodalmat alapozni; elvont elvekkel pedig nem lehet birodalmakat kormányozni. Márpedig a magyar nemzeti eszme a végsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy mi birodalom vagyunk. Függetlenségünk ezért nem egyszerűen államjogi kérdés (ezt Trianon, ugyebár, megoldotta), hanem metafizikai, mint a nagy birodalmaknál. Ehhez viszont egy olyan speciális történelmi mitológiát rendelt, amely iránt kizárólag a zsidóság tudott affinitást érezni, senki más: mindenki más ugyanis szívből gyűlölte. A szabadelvűség, a felvilágosodás nemes és egyetemes eszméi pedig csak egy birodalmat, a kanti univerzális köztársaságot viselik el, ezért akármilyen ideológia formájában jelentkezzenek is, mindig forradalmi, feszítő erőt hordoznak; viszont minden birodalom kifejezetten vonzza őket.

Ahogy a Titanic pusztulása civilizációs jelkép, úgy a Szent István csatahajó 1918-as katasztrófája a Magyar Birodalom elsüllyedésének a jelképe. A kifutás után néhány órával a teljes megsemmisülés. S a hozzá kötözött nemzet­eszme többé nem nyújthatott semmiféle kormányozható – hajózható – politikai közösséget.
A nincshez kellett igazodni, nap mint nap, s közben kapaszkodni a vízen lebegő törmelékbe.

A revizionizmus kimerült az elemi közösségi ösztönök mozgósításában, amelyek, láttuk, fontosak, nagy összetartó erejük van, csak éppen birodalmak nem épülhetnek rájuk. A revizionizmus politikai kilátástalansága (amit a lehető legbornírtabb politikai teológia igyekezett leplezni: egész Magyarország mennyország; hiszek Magyarország föltámadásában stb.) gyors és biztos úton távolította el az „idegeneket.” A „ha nem kellünk senkinek, nekünk sem kell senki” lelki reakciója érthető, de öngyilkos reakció. Hiába volt a zsidó asszimiláció – ahogy írtam, érzelmileg és sorsközösségileg is megalapozott – sikertörténet, az immár erre az ösztönre épített politikában visszájára fordult. Bevállalva némi lélektani amatőrködést: akár valami olyasmi is történhetett a magyar lelkekben, hogy a magyar történelemmel a leginkább azonosulni tudó zsidóságot egyfajta ördögi illuzionizmusért gyűlölte volna meg. „Úgy tettetek, mintha velünk éreznétek, holott minket senki sem szeret – nem lehet(ett) tehát igaz a ti együtt-érzésetek sem.” S ha ez így történt, akkor az önfelszámolás spirálját már nem lehetett megállítani.

Annál is kevésbé, mert – különösen a wilsoni illúziók bukása után – az egyetemes elvek, amelyek Deák és Eötvös felfogását még igen markánsan meghatározták, közvetlenül is felelőssé lettek téve a birodalom bukásáért. Ebben volt igazság, mint ahogy abban is, hogy a feszítő ideológiá­kat elég könnyen össze lehetett kötni szabadkőművességgel, antiklerikalizmussal, keresztényellenességgel és végső soron a zsidókkal. Ez sem magyar specialitás még, az viszont már inkább (de nem kizárólag: ez a németekkel is hasonlóan történt), hogy a minden birodalom legfontosabb gyakorlati elve, a jogállamiság sértetlen maradt. A jogot mindenekfelett tisztelő magyar birodalmi mentalitás túlélte a bukást, ám ennek szörnyű következménye a teljes jogfosztás jogának jóformán akadálytalan érvényesülése lett. A magyar alkotmányos, jogfolytonos, parlamentáris és szuverén állam, amely ebben a minőségében Európában már unikumszámba ment, a birodalmi örökség talán egyetlen fennmaradt egyetemes elvét, a jogelvűséget használta arra, amire egyetlen valódi birodalom sem lehet képes: hogy egyes polgárai élete és tulajdona ellen forduljon.

Ezért pusztult el Auschwitzban a magyar nemzet mint politikai konstrukció. Ami megmaradt belőle, az már nem sokkal több, mint néhány emlékjel, valamint 1956, ami már-már túlvilági csoda, néhány órás jelenés, szinte a síron túlról. Szórakozhatunk itt rovásírással meg árpádsávos zászlókkal; senki sem hisz bennük, mert minek. Alkotmányok jönnek és mennek, észre sem vesszük őket. Liberálisok? Konzervatívok? Alig mozgatnak meg valakit. A politika merő érdekérvényesítés, még az elvek is érdekek – mindez természetesen nem politika, hanem ultraindividualizmus, a politika tagadása. Helyesebben a politika és a nemzet hiányának precíz leképezése.

Lehet, hogy ez volt a legkevesebb, ami elpusztult az Infernóban, s még az is lehet, hogy nem is kár érte. Lehet. De ha így van, akkor számot kell vetni azzal is, hogy nincs és nem is lesz, aki emlékezzen.

 

Lapunk cikksorozatot indított a holokauszt magyarországi emlékezetéről. Az első írást lásd: Köves Slomó: A közös katarzis lehetősége, Magyar Narancs, 2015. július 30. – A szerk.

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.