Szeretnénk megváltoztatni azt a magyar sajátosságot, hogy az átlagember csak tervpályázatokra készült látványtervek vagy kész épületek alkotóiként találkozik építészekkel. Hiszen az épített és természeti környezettel kapcsolatos problémák akkor is alapvetően meghatározzák a gondolkodásunkat, ha sokakban nem is tudatosulnak. Ezek megértésében és feloldásában az építészeti gondolkodás sokat segíthet, különösen akkor, ha körültekintő módon számol a kulturális összefüggések sokaságával. Ettől még a prezentált gondolat lehet váratlan, sőt meghökkentő. Körültekintés és váratlanság határán egyensúlyozott a Gellérthegyünk projekt is, amely a pályázat kötöttségein kívül, de annak apropóján gondolkodott el a hegy tetején található műtárgyak gyakorlati és eszmei tartalmáról, nélkülözhetőségéről és alternatíváiról.
A kiírt pályázat maga is a Gellérthegy eszmei megújítását tűzte ki célul, ám a tervek kevéssé léphettek túl azon az ambíción, hogy tartalommal töltsék meg a ma üresen álló Citadellát. Vidámpark, múzeum, konferencia-központ – a hegy tetején tényleg minden elképzelhető, hiszen özönlenek oda a panorámát kereső turisták, és csak a tömegközlekedésen kell javítani ahhoz, hogy a budapestiek számára is elérhető közelségbe kerüljön a város közepén található közpark. E kézenfekvő válaszok tárgyalását akartuk elkerülni.
| ||
Az eszme, amely a Gellérthegyet áthatja, jóval összetettebb az ott található épületek történeténél, s ezért jóval többről van szó, mint egy rosszul kihasznált terület rehabilitálásáról. A Gellérthegy a város egyik szimbolikus pontja, amit sem a Monarchia, sem a Horthy-kor, sem a szovjet hatalom nem hagyott figyelmen kívül. És bár az ott álló emlékműveket és épületeket mai formájukban magunkénak érezzük, és akár azonosulni is tudunk velük, érdemes lehet elgondolkodni a létezésükön.
A Gellérthegyünk javaslata néhány homályos, de még felismerhető látványtervből és leíró szövegből áll. Ezekből a Citadella és a Szabadság-szobor elbontásának tragikus és felszabadító története kerekedik ki, amely során mi, magyarok, a bontásból származó kőanyagot és fémet a Gellérthegy oldalába megálmodott lépcsők építéséhez használjuk fel. A fikciós képi ábrázolás és a szintén fiktív prózai beszámoló révén elképzelhető, átélhető és megvitatható lehet az a megoldás, amely identitásunk egy darabjának feláldozásával jár, de hozzájárulhat egy új identitás megszilárdításához.
E látványtervekből úgy tűnhet, hogy a Gellérthegyet kívánjuk átformálni, de sokkal inkább egy fontos városi képződmény politikai értelmezésének átalakítására teszünk kísérletet. Mi van, ha nem a hatalom által létrehozott épületek sora ural egy városi hegyet, hanem az emberek együttműködésének jelképe és felülete: egy óriás lépcsősor, egy köztér?
A Szabadság híd jelenség
Nyáron a Szabadság híd lezárásakor láttuk, hogy mi történik akkor, ha a város egyik legszebb pontján nem történik semmi – csak az, amit a mindennapi ember hoz létre, amit mi teremtünk meg. Kézzelfoghatóvá vált, hogy egy hatalmas, egybefüggő és nem is különösebben komfortos tér a fogyasztás kényszere és infrastruktúrája nélkül, a maga ideológiamentességében milyen gördülékenyen működik. Az ott létrejött tömörülés, együttműködés így bizonyos szinten politika, ami persze nagyon messze állt attól a politikától, amivel lassan harminc évvel a rendszerváltás után is nap mint nap szembesülnünk kell. A Gellérthegyünk ennek a jelenségnek a reprodukálhatóságára is szeretné felhívni a figyelmet. Arra, hogy ami a Szabadság hídon a nyáron történt, az a város másik, de hasonlóan kiemelt helyén megismételhető, újraélhető. Azt állítjuk, hogy az egymás mellett ülő, italozó, tornázó, zenélő, játszó emberek képe erősebb lehet, mint bármely szimbólum és szobor, amit egy hatalom emelni tud.
Fiktív jellege ellenére ez a terv nagyon is realista, hiszen semmi olyat nem javasol a Gellérthegyre, amire ne lenne jelenleg is működő példa a városban. Vagy mégsem? Ennek a kérdésnek, a magunkról, a köztereinkről és a városunkról való gondolkodás kiindulópontja lehet ez a terv. Elbontani a Citadellát és a Szabadság-szobrot, hogy anyagukból lépcsők készülhessenek: elsőre hülye ötletnek tűnik – de azt reméljük, hogy progresszív és demokratikus párbeszédhez vezethet el.
| ||
Fontos számunkra a köztérről szóló párbeszéd. Ezért jött létre ez a terv a pályázaton kívül, annak csupán a lendületét használva, hiszen a pályázaton való indulással egyértelmű lett volna, hogy az ábrázolt elképzelés a valóságnak szól. Nem így van, és nem is kell így lennie – erre maga a magyar építészeti hagyomány is figyelmeztet. A 70-es és 80-as évek fiatal építészeit is hajtotta az a lendület, ami a Gellérthegyünk javaslatát létrehozta. Rajk László, Szegő György, Nagy Bálint, Szalai Tibor és Makovecz Imre – akkor még nagyjából egyazon eszmei platformon – mind a magyar építészeti gondolkodás kereteinek tágítására törekedtek. Olyan kiállítások, performanszok, fiktív tervek valósultak meg, amelyek a piactól és a hatalomtól függetlenül, a terekről szóló gondolatok ábrázolását segítették, ezen keresztül pedig a kritika és vita lehetőségét. Tették ezt úgy, hogy az alkotók idejük jelentős részében valóságos beruházások létrehozásában vettek részt építészként és mérnökként, valamelyik állami tervezőiroda falai között.
Nem vágyunk vissza a magyar történelemnek abba a korszakába – de a lendületből, ami az építészek egy csoportját akkor áthatotta, érdemes lehet meríteni.
A cikk a KÉK – Kortárs Építészeti Központ és a Narancs együttműködésében jött létre. További részletek az iroda honlapján: paradigmaariadne.com.
