Mélyi József

Mit állítunk?

A városligeti múzeumi koncepciók hiányáról

Publicisztika

A Városligetben furcsa idők járnak, a vitákban lassan elmosódnak múlt, jelen és jövő viszonyítási pontjai.

A Liget projekt irányítója a múltra hivatkozva küzd az általa elképzelt jövőért, György Péter szerint a jelen itt kínál alkalmat arra, hogy kiszabaduljunk a múltból, a Ligetvédők pedig a vágyott jövőre hivatkozva őrzik a jelent. Az idősíkok elcsúszása még magára a vitára is vonatkozik: Baán László szerint az eszmecserék egyrészt lezajlottak a közelmúltban, másrészt a közeljövőben is nyílik rájuk alkalom, a döntéshozó épp csak a mindenkori jelenben, a döntések idején nem lehetett tekintettel a kritikákra. A Liget projektnek múltja van, több mint ötéves. Ha csak a múzeumi elképzeléseket tekintjük, a megnevezés is többször változott, valaha volt az Andrássy Negyed, később az átmenetileg jól csengőnek gondolt Múzeumliget, majd a különös hangzású Múzeumi Negyed. A nevekkel együtt a jövőképek is folyamatosan alakultak; a fél évtizeddel ezelőtti elgondolások valószínűleg igen távol állnak a ma megvalósításra váró tervektől. Valószínűleg, hiszen az idők során nyilvánosságra került koncepciók – legalábbis a múzeumok tekintetében – rendkívül szűkszavúak, más szóval sekélyesek. Az alábbiakban a városligeti Múzeumi Negyeddel kapcsolatos elképzelések múltjára és jelenére próbálok következtetni – viszonyítási pontokat szolgáltatva a jövőnek.

Légüres térben

Minden a lehetőség felismerésével kezdődhetett. Baán László a Szépművészeti Múzeum meghiúsult bővítése után belátta, hogy kultúrpolitikai, intézményes elképzeléseit csak egy újabb nagyszabású terv keretében valósíthatja meg. Valószínűleg sorra vette a hatalom csúcsa számára érvényes hívószavakat és kulcsmondatokat: elöl állt a Nemzeti Galéria kiköltöztetése a Várból, a beruházási lehetőségek kiaknázhatósága, a turizmus fellendítése, néhány egyéb ingatlankérdés megoldása (például a Kúria visszahelyezése), illetve az uniós finanszírozás és a magánberuházók felemlítése, ezzel a gyors megtérülés ígérete. A háttérben talán az igazgatói vágyak húzódhattak meg: a múzeumi terület kontrollja, a Szépművészeti Múzeum mégiscsak-átépítése, raktárhelyiségek biztosítása, vagy a múzeum mint élményközpont köré épülő szemlélet terjesztése. Mindezeknél is mélyebben, „a háttér mögött” pedig helyet kaphattak a György Péternek is elsőrendűen fontos muzeológiai elképzelések: a nemzeti és nemzetközi összefüggésrendszerének újragondolása, a szélesebb közönségnek is hozzáférést biztosító, kifejezetten múzeumi célokra kialakított épületek rendszermegújító szerepe, külföldi építészek komoly projektjeinek megvalósulása Budapesten, vagy – kézzelfoghatóbban – az Építészeti és a Fotográfiai Múzeum helyzetének rendezése.

A célok elérését elsősorban a pénzosztó hatalom számára érthető és megfogható hivatkozások szolgálták: a látogatószám növekedése (Baán kezdeti becslései szerint az új múzeumi épületekbe évente összesen egy-másfél millió plusz turista érkezhetne majd), a millenniumi idők („Magyarország utolsó fénykora”) félbemaradt terveinek kiteljesítése, vagy Budapest mint régiós központ újrapozicionálása a világ kulturális és turisztikai térképén. Baán nyilván tudta, hogy a projekt csak a hívószavak megfelelő kombinációjával adható el: múzeumi beruházásra a stadionok kormánya másként sohasem adna pénzt. Az is világos lehetett neki, hogy a lehetőségek felismertetésének és a célok elérésének ára van. A projektet mindenekelőtt ki kellett emelni mindenfajta állami és városi összefüggésrendszerből. A Múzeumi Negyed ezért semmilyen átfogó kultúrpolitikai kontextusba nem illeszkedik: nincs tekintettel a múzeumi rendszer más, jelenleg ezen kívül működő részeire vagy egyéb kulturális területek távlati céljaira. (Ezt annál könnyebben megteheti, mivel az elmúlt években eltűntek a távlati célok és maga az állami kultúrpolitika is.) Ugyanígy nincs tekintettel a főváros múzeumi, kulturális szerkezetének lehetséges átalakulására, vagy éppen közlekedési hangsúlyeltolódásaira, zöldfelület-használatára sem.

A projekt megvalósíthatóságát a különböző hatalmi érdekekre irányuló gondos figyelem is garantálta. Baán mindig is kompromisszumkész volt: ha úgy kellett, a tervből egyes múzeumok kikerültek, de hirtelen a listára került egy színház. Ha úgy fordult a kocka, a terv már tartalmazta az egész Városliget átalakítását. Ha az előirányzott látogatószám így is irreálisnak bizonyult, gyorsan kiszámolta, hogy az eredetileg kalkulált harmadával vagy ötödével ugyanúgy megéri. Ha az 56-os emlékművel kapcsolatban nem tűnt érdemesnek újabb frontot nyitni, akkor az alkotást egyszerűen újrakeretezi egy épület (legfeljebb a kövezetet is feltörő, egységes tömeg helyett inkább egy hajó elsüllyesztésére utalva). Egy idő után világossá vált, hogy a kompromisszumok mellett folyamatosan újabb ígéretek is szükségesek: így lett központi téma a zöld terület növelése. Mint kiderült, az eredeti elképzelések tetszés szerint szűkíthetők vagy tágíthatók – az életben maradáshoz ebben a rendszerben a legbiztosabb út megfelelni a hatalmi hálózatnak, vagyis a folyamatos rálicitálás. Az egyre növekvő volumenű projekt – bár az uniós támogatás lehetősége gyorsan szertefoszlott – ma már 200 milliárdos állami költségvetéssel rendelkezik.

A tervek kialakításában a pénz mellett az idő is fontos szerepet játszott, hiszen az ígéretekhez tartozott, hogy a projekt (vagy annak egy fajsúlyos része) már a 2018-as választásokra elkészül. A gyors megvalósítás elképzelhetetlen lett volna a civil vagy a szakmai szervezetek érdemleges bevonásával; olyan bizottságok alakultak, amelyeknek felállásuk után többé nem hallatszott a hangjuk, és olyan szervezeteket vontak be az előkészítésbe, pusztán a látszat kedvéért, amelyek már eleve is csendestársak voltak. A külső, kritikus hangok kultúrpolitikai, állami vagy városi beágyazottság hiányában könnyen negligálhatóvá váltak. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a projekt terve fékek és ellensúlyok hiányában szinte kizárólag a hatalmi érdekek arénájává vált: az egymáshoz illesztett alkuk között egyre inkább szembetűnők a hatalmas koncepció-hézagok. Mivel nincs valódi megrendelő, a pénzt, engedélyt, jogszabályi hátteret és most már esetenként rendfenntartó erőt is adó hatalom felől pedig nincs nyomás a Liget projekten, amely kikényszerítené a koherens koncepciót, így minden döntés, irányváltás a projekt gazdái által létrehozott légüres térben zajlik (ahová a civil kritika tulajdonképpen el sem hallatszik). György Péter szerint a múzeumok új stratégiái „ebben az esetben nem az inkompetens, politikai-kulturális tőkéjét vesztett állam kontextusában, hanem az intézmények között lesznek kialakíthatóak” (ÉS, 2016/18.). Mindebből egyelőre csak a politikai-kulturális tőkéjét vesztett állam tűnik realitásnak.

 

Vita nélkül

Mindez rendkívül élesen látszik a legaktuálisabb bécsi projekt, a Hofburgba tervezett Haus der Geschichte (Történelem Háza) példájának tükrében. Annál is inkább, mert a Heldenplatzon a kormányzat nem is csak egy új intézményt, hanem egyenesen egy újabb múzeumi negyedet kíván létrehozni – melynek része lehetne az átalakított Weltmuseum (Világmúzeum) mellett talán a Régi Hangszerek Gyűjteménye is. Az intézményről és annak kontextusáról szóló vita egy évtizede kezdődött. Ha az áthallásos megállapításoktól – „a Hofburg balkonjáról nyíló kilátás izgalmas demokratikus-politikai tengelyt nyit meg a parlament irányába” – el is tekintünk, a különbség akkor is égbekiáltó. Az elmúlt évben felgyorsult folyamatok előkészítése során a minisztérium munkacsoportokat és nemzetközi szakértői grémiumokat állított fel, történészek vitatkoztak, mi lehetne a Ház központi témája. Folyamatosan kerültek nyilvánosságra a szakmai tervek, a megvalósíthatósági tanulmányok, a helyszínnel kapcsolatos meggondolások. Napirenden voltak a múzeumi törvény esetleges módosításával kapcsolatos viták, politikai szócsaták. A politikusok mellett és ellen tudósok álltak ki szakmai indokaikkal, megszólaltak az egyes, magyar szemmel látszólag kívülálló intézményvezetők (legutóbb – teljesen természetes módon – a bécsi Képzőművészeti Főiskola rektora nyilvánult meg a témában). A vita a média nyilvánossága előtt zajlott és zajlik. A projekt kritikusai – miközben az átláthatóságot hiányolják – még mindig úgy érzik, hogy az intézmény „identitáspolitikai küldetésének” meghatározásához mindez kevés.

Bár az osztrák hatalmi érdekhálók működése gyakran nem sokban különbözik a magyartól, hatalmas differencia, hogy a tervezett intézmény szakmai koncepciója, intézményrendszeri beágyazottságának elgondolása már az előkészítés során világossá vált. A Liget projekt esetében mindez hiányzik. Az évek során még a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria egyesítésének egykor vehemensen védelmezett sarokpontja is feledésbe merült: elképzelés sincs arról, hogyan is helyezhető a tervezett Új Nemzeti Galériában nemzetközi összefüggésrendszerbe a magyar képzőművészet. És nincs vita arról sem, hogy mit jelenthet majd a jövőben a nemzeti, és mitől lesz magyar a céltalannak látszó Magyar Zene Háza. Magyarország elmúlt évtizedeinek legnagyobb kulturális városfejlesztési beruházása esetében a sok marketingszöveg mellett egyetlen szó sem esik az identitásról.

Mely kérdések várnak válaszra még mindig a Liget projektről?

Mindenekelőtt: valóban Múzeumi Negyedről van-e szó? A mai állapotában, az Építészeti, a Fotográfiai és a Ludwig Múzeum kiesésével a tervezet inkább máshonnan kivetett, itt pedig egymás közelébe költöztetett intézményeket gyűjt egy helyre, ahol a múzeumi sűrűség a György Péter által hivatkozott Münchenhez vagy Berlinhez képest (ahol az újabb és újabb épületek az idők során a gyűjtemények bővülése miatt jöttek létre) igencsak csekély. Nyilvános tervek híján egyelőre nehéz elképzelni, milyen lehetőségek nyílnak majd a múzeumi munkatársak számára a Szabolcs utcai raktárak használatára. Bécsben, ahol a Museumsquartier elevenségét a benne elhelyezkedő összesen két múzeum mellett inkább a további kulturális intézmények biztosítják, szintén nagyobb az átjárhatóság. „A múzeumok közös térrendszerének élménye a gyűjtemények közötti átjárást segíti, az eltérő világokban való egyidejű eligazodást, a felfedezés örömének intenzitását” – írja György Péter (ÉS, 2016/23.), de egyelőre nemhogy közös rendszerekről, de még az intézmények közötti lehetséges összefüggésekről sem esett szó.

Valójában az sem tisztázott, hogy mely múzeumok tartoznak a városligeti múzeumi negyedhez; a Városliget Zrt. által kiadott Ligetváros című kiadványában Baán László például nem említette a földrajzilag idesorolható Mezőgazdasági Múzeumot, a vele készült interjúban csupán a Vajdahunyad váráról beszélt, amelynek átépítését épp egy évvel ezelőtt, minden további összefüggést homályban hagyva Lázár János jelentette be. Ha a Mezőgazdasági Múzeum sorsáról nem tudunk is, hogyan illeszkedhet majd egymáshoz a Közlekedési Múzeum, a Néprajzi Múzeum és az Új Nemzeti Galéria? Milyen szinergia jöhet létre és főként: milyen intézményes keretben? Egy­­e­­lőre ugyanis nem esett szó az egyes, egymáshoz közelebb kerülő intézmények esetleges összefűzéséről. Ha nincs a berlini vagy müncheni példához hasonló szorosabb vagy lazább együttműködési keret, akkor az intézmények valószínűleg épp olyan intenzitással működnek majd együtt, mint eddig.

„Magyarországon nem volt precedens arra, hogy a művészet, tudomány, technika, zenetörténet, néprajz, kulturális antropológia, mezőgazdaság-történet fogalmai, illetve az azokból következő bemutatás, interpretáció közötti összefüggések konstrukciójába az érintetteknek ilyen léptékben, mélységben beleszólásuk legyen” – írja megint csak György Péter. Csakhogy előzetesen ennek az aktivitásnak semmi nyoma nincs. Mindebből úgy tűnik, hogy a Múzeumi Negyed városligeti terve, elhatárolása, kiemelése a nagyobb városi, kultúrpolitikai összefüggésekből lehetetlen, münchhauseni vállalkozás maradt, s a projektben épp a lényegre, az új múzeumi kontextus megteremtésére nem maradt hely és akarat. A városligeti múzeumi projekt összefüggéstelenségével, halmozódó kompromisszumaival és ígéreteivel, „gumikoncepciójával” valójában kezdettől fogva önmagát bontja le.

Időközben persze már nem az ideális jövőhöz mérünk, hanem a legkevésbé rosszhoz, és nem a legszebb múlthoz viszonyítunk, hanem a legsötétebbhez. Ma már valószínűleg az is komoly eredmény – és ez nem kis részben György Péter és Baán László elmúlt évtizedben végzett munkájának köszönhető –, hogy egyáltalán szó esik még a magyarországi múzeumokról, és a legértékesebb gyűjteményekre nem tették rá a kezüket különféle desperádók. Ennek ellenére most úgy tűnik, a múzeumi negyed legfontosabb eleme mégsem a múzeum lesz, helyét óhatatlanul átveszik a tervekben egyelőre nagyrészt láthatatlan vendéglátóipari egységek (lásd például a Palme Házról legutóbb elejtett megjegyzéseket vagy a Néprajzi Múzeum hatalmas fogadószintjének tervét). Ha ez így alakul, akkor a jövőben a legjobb akarattal sem tehetünk mást, mint a „soroksári” Nemzeti Színház esetében, azaz melankolikusan feltehetjük majd magunkban a kérdést: mi lehetett volna?

György Péter válaszát Mélyi József kritikájára e heti lapszámunkban olvashatják.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.