A Liget projekt irányítója a múltra hivatkozva küzd az általa elképzelt jövőért, György Péter szerint a jelen itt kínál alkalmat arra, hogy kiszabaduljunk a múltból, a Ligetvédők pedig a vágyott jövőre hivatkozva őrzik a jelent. Az idősíkok elcsúszása még magára a vitára is vonatkozik: Baán László szerint az eszmecserék egyrészt lezajlottak a közelmúltban, másrészt a közeljövőben is nyílik rájuk alkalom, a döntéshozó épp csak a mindenkori jelenben, a döntések idején nem lehetett tekintettel a kritikákra. A Liget projektnek múltja van, több mint ötéves. Ha csak a múzeumi elképzeléseket tekintjük, a megnevezés is többször változott, valaha volt az Andrássy Negyed, később az átmenetileg jól csengőnek gondolt Múzeumliget, majd a különös hangzású Múzeumi Negyed. A nevekkel együtt a jövőképek is folyamatosan alakultak; a fél évtizeddel ezelőtti elgondolások valószínűleg igen távol állnak a ma megvalósításra váró tervektől. Valószínűleg, hiszen az idők során nyilvánosságra került koncepciók – legalábbis a múzeumok tekintetében – rendkívül szűkszavúak, más szóval sekélyesek. Az alábbiakban a városligeti Múzeumi Negyeddel kapcsolatos elképzelések múltjára és jelenére próbálok következtetni – viszonyítási pontokat szolgáltatva a jövőnek.
Légüres térben
Minden a lehetőség felismerésével kezdődhetett. Baán László a Szépművészeti Múzeum meghiúsult bővítése után belátta, hogy kultúrpolitikai, intézményes elképzeléseit csak egy újabb nagyszabású terv keretében valósíthatja meg. Valószínűleg sorra vette a hatalom csúcsa számára érvényes hívószavakat és kulcsmondatokat: elöl állt a Nemzeti Galéria kiköltöztetése a Várból, a beruházási lehetőségek kiaknázhatósága, a turizmus fellendítése, néhány egyéb ingatlankérdés megoldása (például a Kúria visszahelyezése), illetve az uniós finanszírozás és a magánberuházók felemlítése, ezzel a gyors megtérülés ígérete. A háttérben talán az igazgatói vágyak húzódhattak meg: a múzeumi terület kontrollja, a Szépművészeti Múzeum mégiscsak-átépítése, raktárhelyiségek biztosítása, vagy a múzeum mint élményközpont köré épülő szemlélet terjesztése. Mindezeknél is mélyebben, „a háttér mögött” pedig helyet kaphattak a György Péternek is elsőrendűen fontos muzeológiai elképzelések: a nemzeti és nemzetközi összefüggésrendszerének újragondolása, a szélesebb közönségnek is hozzáférést biztosító, kifejezetten múzeumi célokra kialakított épületek rendszermegújító szerepe, külföldi építészek komoly projektjeinek megvalósulása Budapesten, vagy – kézzelfoghatóbban – az Építészeti és a Fotográfiai Múzeum helyzetének rendezése.
A célok elérését elsősorban a pénzosztó hatalom számára érthető és megfogható hivatkozások szolgálták: a látogatószám növekedése (Baán kezdeti becslései szerint az új múzeumi épületekbe évente összesen egy-másfél millió plusz turista érkezhetne majd), a millenniumi idők („Magyarország utolsó fénykora”) félbemaradt terveinek kiteljesítése, vagy Budapest mint régiós központ újrapozicionálása a világ kulturális és turisztikai térképén. Baán nyilván tudta, hogy a projekt csak a hívószavak megfelelő kombinációjával adható el: múzeumi beruházásra a stadionok kormánya másként sohasem adna pénzt. Az is világos lehetett neki, hogy a lehetőségek felismertetésének és a célok elérésének ára van. A projektet mindenekelőtt ki kellett emelni mindenfajta állami és városi összefüggésrendszerből. A Múzeumi Negyed ezért semmilyen átfogó kultúrpolitikai kontextusba nem illeszkedik: nincs tekintettel a múzeumi rendszer más, jelenleg ezen kívül működő részeire vagy egyéb kulturális területek távlati céljaira. (Ezt annál könnyebben megteheti, mivel az elmúlt években eltűntek a távlati célok és maga az állami kultúrpolitika is.) Ugyanígy nincs tekintettel a főváros múzeumi, kulturális szerkezetének lehetséges átalakulására, vagy éppen közlekedési hangsúlyeltolódásaira, zöldfelület-használatára sem.
A projekt megvalósíthatóságát a különböző hatalmi érdekekre irányuló gondos figyelem is garantálta. Baán mindig is kompromisszumkész volt: ha úgy kellett, a tervből egyes múzeumok kikerültek, de hirtelen a listára került egy színház. Ha úgy fordult a kocka, a terv már tartalmazta az egész Városliget átalakítását. Ha az előirányzott látogatószám így is irreálisnak bizonyult, gyorsan kiszámolta, hogy az eredetileg kalkulált harmadával vagy ötödével ugyanúgy megéri. Ha az 56-os emlékművel kapcsolatban nem tűnt érdemesnek újabb frontot nyitni, akkor az alkotást egyszerűen újrakeretezi egy épület (legfeljebb a kövezetet is feltörő, egységes tömeg helyett inkább egy hajó elsüllyesztésére utalva). Egy idő után világossá vált, hogy a kompromisszumok mellett folyamatosan újabb ígéretek is szükségesek: így lett központi téma a zöld terület növelése. Mint kiderült, az eredeti elképzelések tetszés szerint szűkíthetők vagy tágíthatók – az életben maradáshoz ebben a rendszerben a legbiztosabb út megfelelni a hatalmi hálózatnak, vagyis a folyamatos rálicitálás. Az egyre növekvő volumenű projekt – bár az uniós támogatás lehetősége gyorsan szertefoszlott – ma már 200 milliárdos állami költségvetéssel rendelkezik.
A tervek kialakításában a pénz mellett az idő is fontos szerepet játszott, hiszen az ígéretekhez tartozott, hogy a projekt (vagy annak egy fajsúlyos része) már a 2018-as választásokra elkészül. A gyors megvalósítás elképzelhetetlen lett volna a civil vagy a szakmai szervezetek érdemleges bevonásával; olyan bizottságok alakultak, amelyeknek felállásuk után többé nem hallatszott a hangjuk, és olyan szervezeteket vontak be az előkészítésbe, pusztán a látszat kedvéért, amelyek már eleve is csendestársak voltak. A külső, kritikus hangok kultúrpolitikai, állami vagy városi beágyazottság hiányában könnyen negligálhatóvá váltak. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a projekt terve fékek és ellensúlyok hiányában szinte kizárólag a hatalmi érdekek arénájává vált: az egymáshoz illesztett alkuk között egyre inkább szembetűnők a hatalmas koncepció-hézagok. Mivel nincs valódi megrendelő, a pénzt, engedélyt, jogszabályi hátteret és most már esetenként rendfenntartó erőt is adó hatalom felől pedig nincs nyomás a Liget projekten, amely kikényszerítené a koherens koncepciót, így minden döntés, irányváltás a projekt gazdái által létrehozott légüres térben zajlik (ahová a civil kritika tulajdonképpen el sem hallatszik). György Péter szerint a múzeumok új stratégiái „ebben az esetben nem az inkompetens, politikai-kulturális tőkéjét vesztett állam kontextusában, hanem az intézmények között lesznek kialakíthatóak” (ÉS, 2016/18.). Mindebből egyelőre csak a politikai-kulturális tőkéjét vesztett állam tűnik realitásnak.
Vita nélkül
Mindez rendkívül élesen látszik a legaktuálisabb bécsi projekt, a Hofburgba tervezett Haus der Geschichte (Történelem Háza) példájának tükrében. Annál is inkább, mert a Heldenplatzon a kormányzat nem is csak egy új intézményt, hanem egyenesen egy újabb múzeumi negyedet kíván létrehozni – melynek része lehetne az átalakított Weltmuseum (Világmúzeum) mellett talán a Régi Hangszerek Gyűjteménye is. Az intézményről és annak kontextusáról szóló vita egy évtizede kezdődött. Ha az áthallásos megállapításoktól – „a Hofburg balkonjáról nyíló kilátás izgalmas demokratikus-politikai tengelyt nyit meg a parlament irányába” – el is tekintünk, a különbség akkor is égbekiáltó. Az elmúlt évben felgyorsult folyamatok előkészítése során a minisztérium munkacsoportokat és nemzetközi szakértői grémiumokat állított fel, történészek vitatkoztak, mi lehetne a Ház központi témája. Folyamatosan kerültek nyilvánosságra a szakmai tervek, a megvalósíthatósági tanulmányok, a helyszínnel kapcsolatos meggondolások. Napirenden voltak a múzeumi törvény esetleges módosításával kapcsolatos viták, politikai szócsaták. A politikusok mellett és ellen tudósok álltak ki szakmai indokaikkal, megszólaltak az egyes, magyar szemmel látszólag kívülálló intézményvezetők (legutóbb – teljesen természetes módon – a bécsi Képzőművészeti Főiskola rektora nyilvánult meg a témában). A vita a média nyilvánossága előtt zajlott és zajlik. A projekt kritikusai – miközben az átláthatóságot hiányolják – még mindig úgy érzik, hogy az intézmény „identitáspolitikai küldetésének” meghatározásához mindez kevés.
Bár az osztrák hatalmi érdekhálók működése gyakran nem sokban különbözik a magyartól, hatalmas differencia, hogy a tervezett intézmény szakmai koncepciója, intézményrendszeri beágyazottságának elgondolása már az előkészítés során világossá vált. A Liget projekt esetében mindez hiányzik. Az évek során még a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria egyesítésének egykor vehemensen védelmezett sarokpontja is feledésbe merült: elképzelés sincs arról, hogyan is helyezhető a tervezett Új Nemzeti Galériában nemzetközi összefüggésrendszerbe a magyar képzőművészet. És nincs vita arról sem, hogy mit jelenthet majd a jövőben a nemzeti, és mitől lesz magyar a céltalannak látszó Magyar Zene Háza. Magyarország elmúlt évtizedeinek legnagyobb kulturális városfejlesztési beruházása esetében a sok marketingszöveg mellett egyetlen szó sem esik az identitásról.
Mely kérdések várnak válaszra még mindig a Liget projektről?
Mindenekelőtt: valóban Múzeumi Negyedről van-e szó? A mai állapotában, az Építészeti, a Fotográfiai és a Ludwig Múzeum kiesésével a tervezet inkább máshonnan kivetett, itt pedig egymás közelébe költöztetett intézményeket gyűjt egy helyre, ahol a múzeumi sűrűség a György Péter által hivatkozott Münchenhez vagy Berlinhez képest (ahol az újabb és újabb épületek az idők során a gyűjtemények bővülése miatt jöttek létre) igencsak csekély. Nyilvános tervek híján egyelőre nehéz elképzelni, milyen lehetőségek nyílnak majd a múzeumi munkatársak számára a Szabolcs utcai raktárak használatára. Bécsben, ahol a Museumsquartier elevenségét a benne elhelyezkedő összesen két múzeum mellett inkább a további kulturális intézmények biztosítják, szintén nagyobb az átjárhatóság. „A múzeumok közös térrendszerének élménye a gyűjtemények közötti átjárást segíti, az eltérő világokban való egyidejű eligazodást, a felfedezés örömének intenzitását” – írja György Péter (ÉS, 2016/23.), de egyelőre nemhogy közös rendszerekről, de még az intézmények közötti lehetséges összefüggésekről sem esett szó.
Valójában az sem tisztázott, hogy mely múzeumok tartoznak a városligeti múzeumi negyedhez; a Városliget Zrt. által kiadott Ligetváros című kiadványában Baán László például nem említette a földrajzilag idesorolható Mezőgazdasági Múzeumot, a vele készült interjúban csupán a Vajdahunyad váráról beszélt, amelynek átépítését épp egy évvel ezelőtt, minden további összefüggést homályban hagyva Lázár János jelentette be. Ha a Mezőgazdasági Múzeum sorsáról nem tudunk is, hogyan illeszkedhet majd egymáshoz a Közlekedési Múzeum, a Néprajzi Múzeum és az Új Nemzeti Galéria? Milyen szinergia jöhet létre és főként: milyen intézményes keretben? Egyelőre ugyanis nem esett szó az egyes, egymáshoz közelebb kerülő intézmények esetleges összefűzéséről. Ha nincs a berlini vagy müncheni példához hasonló szorosabb vagy lazább együttműködési keret, akkor az intézmények valószínűleg épp olyan intenzitással működnek majd együtt, mint eddig.
„Magyarországon nem volt precedens arra, hogy a művészet, tudomány, technika, zenetörténet, néprajz, kulturális antropológia, mezőgazdaság-történet fogalmai, illetve az azokból következő bemutatás, interpretáció közötti összefüggések konstrukciójába az érintetteknek ilyen léptékben, mélységben beleszólásuk legyen” – írja megint csak György Péter. Csakhogy előzetesen ennek az aktivitásnak semmi nyoma nincs. Mindebből úgy tűnik, hogy a Múzeumi Negyed városligeti terve, elhatárolása, kiemelése a nagyobb városi, kultúrpolitikai összefüggésekből lehetetlen, münchhauseni vállalkozás maradt, s a projektben épp a lényegre, az új múzeumi kontextus megteremtésére nem maradt hely és akarat. A városligeti múzeumi projekt összefüggéstelenségével, halmozódó kompromisszumaival és ígéreteivel, „gumikoncepciójával” valójában kezdettől fogva önmagát bontja le.
Időközben persze már nem az ideális jövőhöz mérünk, hanem a legkevésbé rosszhoz, és nem a legszebb múlthoz viszonyítunk, hanem a legsötétebbhez. Ma már valószínűleg az is komoly eredmény – és ez nem kis részben György Péter és Baán László elmúlt évtizedben végzett munkájának köszönhető –, hogy egyáltalán szó esik még a magyarországi múzeumokról, és a legértékesebb gyűjteményekre nem tették rá a kezüket különféle desperádók. Ennek ellenére most úgy tűnik, a múzeumi negyed legfontosabb eleme mégsem a múzeum lesz, helyét óhatatlanul átveszik a tervekben egyelőre nagyrészt láthatatlan vendéglátóipari egységek (lásd például a Palme Házról legutóbb elejtett megjegyzéseket vagy a Néprajzi Múzeum hatalmas fogadószintjének tervét). Ha ez így alakul, akkor a jövőben a legjobb akarattal sem tehetünk mást, mint a „soroksári” Nemzeti Színház esetében, azaz melankolikusan feltehetjük majd magunkban a kérdést: mi lehetett volna?
György Péter válaszát Mélyi József kritikájára e heti lapszámunkban olvashatják.
