A magasabb foglalkoztatásért vívott háború a kormány szerint nyerésre, az ellenzék szerint vesztésre áll. Az erős kijelentéseknek tápot adó bizonytalanság három forrásból ered. Egyfelől a foglalkoztatásról eltérő képet mutat a két fő adatforrás: a KSH munkaerő-felmérése illetve intézményi munkaügyi statisztikája, ami nem csoda, hiszen különböző populációkra vonatkozó, más módszerrel felvett és eltérő tartalmú adatokról van szó. Ezt a különféle pártállású politikusok ki is használják párhuzamos monológjaik előadásakor. A bizonytalanság másik forrása, hogy a foglalkoztatást el nem hanyagolható mértékben befolyásolja a kivándorlás és a közmunka, ezekről pedig csak részleges és nehezen hozzáférhető adatok állnak rendelkezésre. Végül, de nem utolsósorban: nem mindegy, hogy a foglalkoztatást emberfőben vagy valamilyen népességre vetítve, százalékban mérjük, mert utóbbi esetben a népességváltozás hatását is figyelembe kell vennünk, amiről a politikusok hajlamosak megfeledkezni.
Az alábbiakban megpróbálok számot adni a foglalkoztatásban 2010 óta bekövetkezett változásokról. Elkerülhetetlen, hogy ennek során ne bonyolódjam a különféle adatfelvételekkel kapcsolatos módszertani kérdésekbe - ez az ára annak, hogy kikeveredjünk a csatatérről, ahol összehasonlíthatatlan, légből kapott adatokból és úgynevezett személyes tapasztalatból gyúrt faktoidok röpködnek, veszélyeztetve az odatévedt békés polgárok nyugalmát.
A foglalkoztatás alakulása
Kiindulópontunk legyen a KSH munkaerő-felmérése, amely 1992 eleje óta negyedévenként méri a magyarországi lakóhellyel rendelkező 15-74 éves népesség foglalkoztatását. Ez az egyetlen olyan forrás, amely a teljes népességre vonatkozó, a nemzetközi standardnak megfelelő adatokat közöl. A felmérés azt a személyt tekinti foglalkoztatottnak, aki a kérdezést megelőző héten legalább egyórányi jövedelemtermelő munkát végzett, vagy egyet sem, de csak átmenetileg volt távol az egyébként meglévő munkahelyétől. Az ennek alapján számított negyedéves vagy éves foglalkoztatási adatok "állományi" jellegűek, azaz azt mutatják, hogy a negyedév - vagy év - egy véletlenszerűen kiválasztott napján hány ember állt munkában a fenti meghatározás szerint. Itt egy nagy, több mint hetvenezres mintából számított becslésről van szó, aminek a hibahatára a foglalkoztatás esetében nagyjából 20 ezer fő.
A foglalkoztatás a fenti meghatározás szerint 2010-ben 3,750 milliós, 2012-ben 3,843 milliós volt, a növekmény 93 ezres. 2013-ról még csak az első negyedévre vonatkozó adat áll a szerző rendelkezésére (3,787 millió). Ez a foglalkoztatás szezonális ingadozásai miatt nem hasonlítható össze az éves adatokkal, de az első negyedéves és éves értékek eddig tapasztalt viszonya alapján a tévedés komoly kockázata nélkül, durván előre jelezhető a 2013 egészére vonatkozó foglalkoztatási adat. Ez 3,875 millió körülinek adódik, és nagyjából 125 ezres munkahely-szaporulatra enged következtetni a választásokat követő harmadik év végéig.
Ha minden évben ennyivel (évi 41-42 ezerrel) bővülne a foglalkoztatás, akkor - ha nem is nyolc, de huszonnégy év alatt - meglenne az ígért "egymillió új munkahely". Ha az eddig elért 1,1 százalékos növekedési ütem állandósulna, akkor ehhez 21-22 év is elegendő lenne. Ám természetesen nem mindegy, hogy a létrejövő munkahelyek hol vannak és milyenek, ahogy az sem, számíthatunk-e az elmúlt három év növekedési ütemének fennmaradására.
Külföldön dolgozók
A külföldön dolgozó magyarok számáról nem sokat tudunk. Ahhoz, hogy az eddig bemutatottakkal összevethető adathoz jussunk, azt kellene megállapítanunk, hány magyar áll munkában külföldön egy-egy időpillanatban. Ilyen adattal senki nem rendelkezik. A több százezres - és a "hasszámok vastörvényének" engedelmeskedve folyamatosan emelkedő, ma már félmilliósnál tartó - adatok komolytalanok, diplomaták gyorsjelentéseiből és egyéb megbízhatatlan forrásokból származnak. A legfőbb bajuk az, hogy nem tudni, mire vonatkoznak. A külföldön munkavállalási céllal megfordult magyar állampolgárok számára? A hosszabb-rövidebb ideig ott tartózkodó magyarok éves átlagos állományára? Ha az utóbbira, akkor mekkora részük tekinthető foglalkoztatottnak valamilyen értelmes definíció szerint? Ha még ezt is sikerül megállapítani, akkor el tudjuk-e különíteni a frissen érkezetteket a húsz vagy ötven éve kint élőktől?
Kétféle, valamennyire is komolyan vehető megközelítés képzelhető el, és mind a kettővel csak alsó becsléshez juthatunk. Végezhetők a magyar foglalkoztatottak számára vonatkozó számítások a többi EU-tagország munkaerő-felméréseiből, de ebben nem fognak szerepelni azok a vendégmunkások, akik szállókon, felvonulási épületekben, műhelyekben laknak, és azok sem, akik nem szívesen vallják be, hogy az adott országban illegálisan dolgoznak. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy munkaerő-felvételi mintába véletlenszerű kiválasztás esetén csak néhány tucat magyar kerülhet be, akiknek a körében a foglalkoztatási arány csak nagyon nagy hibával becsülhető meg.
A másik támpontunk a magyar munkaerő-felmérés lehet, amely rögzíti a megkérdezett háztartáshoz tartozó 15-74 éves személyek munkavégzésének helyét. Természetesen itt is alsó becsléshez jutunk, hiszen a felvétel nem mond semmit azokról, akik feladták a magyarországi lakásukat. Egyebekben azonban értékes információkat kapunk, amelyek összevethetők a munkaerő-felmérés már ismertetett adataival. Eszerint a külföldön dolgozó, itthoni lakhellyel is rendelkező magyarok éves átlagos állománya az ezredfordulón 10 ezerre, 2010-ben 51 ezerre, 2013 első negyedévében pedig 93 ezerre rúgott. Az előző pontban leírt becslést alkalmazva a 2013. évi éves átlagos állományt durván százezresre becsülhetjük.
A 2010-2013-ban mért, hozzávetőlegesen 125 ezres foglalkoztatásnövekedésből tehát nagyjából 50 ezer külföldön ment végbe. A belföldi munkahely-szaporulat nem haladta meg a 75 ezret.
Közmunkások
A közmunkások számáról még nehezebb értékelhető információhoz jutni. Az "ennyi és ennyi embert vontunk be a közfoglalkoztatásba" típusú nyilatkozatok hasznavehetetlenek, hiszen valószínűleg csak azok számára utalnak, akik akár csak egyszer, akár csak fél napig megfordultak valamelyik közmunkaprogramban. (Ha így számítanánk, az összfoglalkoztatás sem 3,8 millió lenne, hanem 5 millió körüli.) Az sem lehetetlen, hogy az adat a közmunkába történő belépések számáról szól, amiben ugyanazon egyén többször is szerepelhet.
A KSH munkaerő-felmérése is rákérdez arra, hogy az interjúalany végzett-e közmunkát, de ezt nagyon hangsúlytalanul és - véleményem szerint - rossz helyen teszi. A kérdést csak a szociális segélyben részesülőkhöz intézik, és létezik egy olyan válaszlehetőség, mely szerint az illető segélyt nem kapott ugyan, de csak azért nem, mert közmunkán volt. Ez súlyos alábecsléshez vezet: 2012 első negyedévében például a munkaerő-felmérés 22 ezres közmunkásállományt mért az intézményi adatgyűjtésből számítható 52 ezerrel szemben.
A mélyebb ismeretekre vágyó laikus aligha sejtheti, hogy a közmunkások állományi létszámára vonatkozó idősorokat a KSH "X forint volt a bruttó átlagkereset" címet viselő gyorstájékoztató-sorozatának mindenkori utolsó oldalán lelheti fel. Ha sikerül rátalálnia, és alaposan elolvassa a táblázatokhoz fűzött jegyzeteket is, akkor a táblázatban látható elszámoláshoz juthat.
| ||
Az érdeklődő meglepve tapasztalhatja, hogy a közmunkások számában nem állt be olyan mértékű változás, mint amiről a rádióban-tévében hallani szokott. A növekmény 2010 és 2013 első féléve között 17,5 ezres volt, és ez is nagyrészt annak köszönhető, hogy a közmunkások idén már a versenyszférában működő állami vállalatoknál is megjelentek.
Az éves átlagos közmunkáslétszám 2011-ben és 2012-ben, a mai közfoglalkoztatási rendszer felállását követően 16 és 18 százalékkal volt magasabb az első félévesnél. Ilyen aránnyal számolva a közmunkások 2013. évi átlagos állományát 116 ezerre becsülhetjük, ami 34 ezres növekményt jelent 2010-hez képest.
Lehet, hogy léteznek a közmunkások számára vonatkozó, ennél nagyobb növekedést mutató titkos kormányzati statisztikák, de érthetetlen, hogy ha ezek szebb képet mutatnak, mint a KSH-adatok - azok számára, akik a közmunkát teljes értékű foglalkoztatásnak tartják -, miért nem hozzák nyilvánosságra őket.
A hozzávetőlegesen 75 ezres belföldi foglalkoztatás-növekedésnek tehát majdnem a fele, 45 százaléka a közmunka kiterjesztésének köszönhető. A belföldi munkahelyen, nem közmunkában dolgozók száma 2010-2013-ban legfeljebb 41 ezerrel nőtt. Ez változatlan bővülési ütem mellett az egymillió - magyarországi és valódi - többletmunkahely elérésének időtávját 65-70 évre tolja ki.
Maradhat-e a jelenlegi bővülési ütem?
Talán ezt a 65-70 évet is szívesen kivárnánk, legalábbis a fiatalabbja, ha bízhatnánk abban, hogy a foglalkoztatás alakulásában megfigyelhető kedvező tendencia tartós marad. Csakhogy a bizakodásra semmi okunk.
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a 2010. évi kormányváltást gazdasági világválság előzte meg, ami Magyarországon is a foglalkoztatás erőteljes visszaesésével járt. Továbbá a Bajnai előtti szocialista kormányok felelőtlen fiskális politikája már 2006-tól állásrombolással is járó megszorításokat tett szükségessé, mint az alábbi ábra mutatja.
Azt, amiben most vagyunk, a közgazdaságtan "helyreállítási periódusnak" nevezi. A munkáltatók ilyenkor hoznak meg számos, a válság idején elhalasztott felvételi döntést. Befejeznek néhány, a válság időszakában felfüggesztett beruházást. A válság szétzilálta a piaci kapcsolatokat, amelyek most, a konszolidáció időszakában rendeződnek, vagy újakkal cserélődnek fel. A foglalkoztatás ilyenkor némi késéssel regenerálódik, bár gyakran nem kúszik vissza az eredeti szintre, ahogy nálunk sem: a 2012-es és várhatóan a 2013-as foglalkoztatási szint sem fogja elérni a 2008-as értéket, ha a külföldön dolgozókat nem számítjuk a hazai foglalkoztatottak közé (lásd a grafikont).
| ||
Ahhoz, hogy akár csak a mai növekedési ütem megmaradjon, beruházásokra lenne szükség. Beruházás nélkül nincs növekedés, és foglalkoztatásbővülés sincs. Márpedig Magyarországon kirívóan alacsony a beruházási ráta, s a különadók, a bankok és a nagy szolgáltatók fojtogatása ezen a helyzeten csak rontani tud.
Foglalkoztatás és foglalkoztatási ráta
A kormányzati diadaljelentések szerint a foglalkoztatási ráta (a dolgozók aránya a munkavállalási korú népességben) a 90-es évek vége óta nem volt olyan magas, mint ma. Ez igaz, csakhogy a foglalkoztatási rátát nemcsak a munkában állók számának növekedése, hanem a népesség fogyása is növeli, és nyilván nem mindegy, hogy melyikről van szó. 2010 és 2013 között a 15-64 éves népesség 94 ezerrel fogyatkozott. A foglalkoztatási ráta 4,2 százalékkal (százalékkal, nem százalékponttal!) nőtt, és könnyen kiszámítható, mekkora volt ebben a foglalkoztatásemelkedés, illetve a népességfogyás szerepe. Nos, pontosan ugyanakkora, 2,1 százalékos. E népességfogyásból eredő javulást nem kellene a magyar gazdasági csoda dicsőséglistájára írni.
*
Magyarországon a foglalkoztatás pontosan úgy viselkedik, ahogy az egy súlyos válságon átesett, majd lényegében stagnáló gazdaságban várható: szerény ütemben növekszik. Komikus erőfeszítés ezt hatalmas sikernek beállítani, ahogy azt nap mint nap hallhatjuk a kormányirányítás alatt álló médiában. De a félmilliós kivándorlásról és a kizárólag a közmunkának köszönhetően bővülő foglalkoztatásról szóló okfejtések sem állják meg a helyüket, mert a hazai, nem közmunkás-foglalkoztatás is növekszik. Azok, akik ezt a KSH intézményi munkaügyi statisztikájára hivatkozva tagadják, nem veszik figyelembe, hogy az csak a négyfősnél nagyobb vállalkozásokra, a költségvetési intézményekre, valamint az ötvenfősnél (az oktatásban és az egészségügyben a kétfősnél) nagyobb nonprofitokra vonatkozik, nem terjed ki a mikrovállalatok alkalmazottaira és az egyéni vállalkozásokra. A hazai, nem közmunkás-foglalkoztatás igenis nő, a legutóbbi választások óta évente nagyjából 14 ezerrel. Ez nullánál több, de a választóknak megígért és állítólag teljesített évi százezernél azért sokkal kevesebb.
A szerző közgazdász, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének munkatársa.
