Csáki Judit

Búcsú

  • Csáki Judit
  • 2013. október 26.

Publicisztika

Elbúcsúzom a Magyar Narancs olvasóitól.

Nem épp így terveztem, de nem baj; terveztem, végül is.

Tíz éve - vagy tán több is, rossz vagyok számolásból is, önadminisztrálásból is - minden héten írtam ide egy színikritikát; mondjuk úgy, hogy "külsős" voltam, de elég belső külsős. Még most sem ismerek mindenkit személyesen a szerkesztőségből - nota bene: a szerkesztőségben sem voltam még -, de azért "narancsos" voltam. Kezem nyoma ott a lapon, és a lap nyoma - rosszabb időkben: bélyege - rajtam. Mindkettőre büszke vagyok.

Kolumnista voltam a Narancsnál - ez itthon nem szokásos formája az alkalmazásnak, másutt annál inkább. "riási lehetőség és felelősség: én döntöttem el, hogy miről írok (hogy mit írok, az természetes), vagyis nemcsak cikkeket írtam, hanem arculatot is: a lap színházi arculatát. (Nem kizárólag, persze, hiszen mások is írtak-írnak színházról, de legalábbis túlnyomó részben.)

Ez az arculat könnyedén igazodott a lap arculatához: markáns volt. Értékrendet képviselt, amelyben idővel nemcsak az rajzolódott ki, hogy a magyar színházi mezőny esztétikailag és társadalmilag releváns része hogyan dolgozik, hanem az is, mi történik a színházban és körülötte. Nem olvastam most végig az elmúlt évek kritikáit - amúgy is minek -, de meglehetős biztos vagyok abban, hogy ott a térkép.

És ez volt a munkám lényege: elválasztani a fontost a mellékestől, az értékest az értéktelentől; ezzel rajzolni meg azokat a tendenciákat, amelyek a színházi (köz)életben mutatkoznak. Ha csak az elmúlt néhány évre gondolok vissza: a független színházi szcéna előretörése kiemelt helyet kapott, mintegy unisonóban a kőszínházi térfoglalással (főleg vidéken, de immár Pesten is), amelyet nyugodtan nevezhetünk letarolásnak is. De még mindig volt és van bőven miről írni, mert a színház mint olyan, nagyjából-egészéből legyűrhetetlen.

Munkám célja pedig - mint ezt sokszor és sok helyen hangsúlyoztam, ha megkérdezték - mindig a szolgáltatás volt: az olvasóknak nyújtott szolgáltatás. Mert ez a sok év elég volt arra, hogy nagyjából megismerjem az olvasót, és egyenesen, direkten rá gondolva írjak az egyes előadásokról. Elképzeltem, hogy ő, aki nem hetente ötször ül színházban, hanem válogatni kényszerül az előadások közt, hiszen ideje is, pénze is véges, mit látna-nézne szívesen. (Ebből következik, hogy a Narancsból kirajzolódó színházi összkép alighanem jóval felette van a magyar színházművészet átlagos színvonalának.) Sokszor biztattam "bevállalós" előadásokra - ilyenkor némi sorvezetővel, előzetes (vagy utólagos) értelmezéssel, magyarázattal segíteni próbáltam a befogadást. Máskor elég volt annyi: irány ez vagy az a színház, mert ezt látni kell. Megint máskor épp az ellenkezője.

Szóval elsősorban Önre gondoltam, kedves olvasó. Önnek igyekeztem elmagyarázni, milyen művészi tendenciák, milyen alkotók bukkannak föl a színházban; melyiket és kit érdemes figyelemmel követni; hol és milyen élményre számíthatnak. A hosszú idő és a "kolumnistaság" együtt adott lehetőséget arra, hogy a hallgatás, a nem írás is kritikai elemmé válhasson: Ön ugyanis pontosan tudta, hogy ha egy, úgymond, kiszámítható kritika elmarad, annak az az oka, hogy nincs róla mit mondanom. És az is kritika.

Fontos szempont volt a kritikákban is az, amit a színházban is fontosnak tartok: a társadalomban való egyidejű létezés. Meggyőződésem szerint ugyanis a jó színház - mind tartalmában, mind formájában - csak jelen idejű lehet; sem a múzeumi problémafelvetés és színjátszás, sem a jövőbeli, vagyis előíró színház nem érdekel. Előbbi - minden nosztalgikus elringatása mellett - zsákutca, utóbbi pedig ideológiai szócső, ugyanis arról beszél, hogy Önnek és nekem hogyan kellene gondolkodnunk és élnünk, mit kellene szeretnünk. Én meg ezt nem szeretem.

Annál jobban a problémafelvető, kérdező, leíró színházat. Azt, amelyik mindig a legélesebb, legérzékenyebb pontokra irányítja a néző figyelmét, és aztán nem önmaga válaszolja meg a fölvetett kérdéseket, hanem bízik nézői nagykorúságában. Ezt a színházeszményt próbáltam szolgálni kritikáimmal - és ez voltaképp ugyanaz, mint amit a lap, a Magyar Narancs egyéb írásaiban is követ. Szóval: kompatibilisek voltunk.

Most azonban változott a koncepció: megszűnik a kolumnista-rendszer. A döntés és körülményei a szerkesztőség belügyébe tartoznak - én meg külsős vagyok, mint említettem. Elvben el tudtam volna képzelni, hogy része maradjak egy ilyen átalakulásnak - a gyakorlatban azonban úgy áll a helyzet, hogy rendszeres színikritikusi tevékenységemet máshol fogom folytatni.

És ezzel kapcsolatban két dologra biztatom Önöket. Egyrészt arra, hogy változatlanul olvassák a Narancs színikritikáit - gondolom, jeles kollégáim tollából -, másrészt arra, hogy kövessenek engem is, hiszen sem a színház iránti elkötelezettségem, sem kritikusi mivoltom nem szűnik meg, de nem is változik ezzel a lépéssel. Ahhoz, hogy Önöknek felelősen ajánlhassak minden héten egy-egy színházi előadást, hetente legalább ötször megyek színházba. Ez sem változik.

Szóval a búcsúm nem Önnek szól, kedves Olvasó, csak a lapnak, amelyet szerettem és szeretek, amelynek nemcsak a tollammal, hanem nagyjából mindenemmel voltam boldogan a munkatársa mindaddig, amíg boldogan lehettem a munkatársa.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Önkénytörvény

Jön a Szuverenitásvédelmi Hivatal, és rábök bárkire vagy bármire, újságra, szervezetre, vállalkozásra, aki vagy ami 1.) „külföldről finanszírozott”, és olyan tevékenységet végez, amely 2. a) alkalmas a „közélet befolyásolására” és 2. b) az alaptörvény öt, a tervezetben megjelölt bekezdésében megfogalmazott értékét „sérti, negatív színben tünteti fel, vagy az azok elleni fellépést támogatja”.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

„Erdélyi magyarként ideje elszakadni attól a hagy­mázas úttól, amelyen Magyarország masírozik”

A román elnökválasztás második fordulójában sikerült fordítania a függetlenként indult Nicuşor Dannak az első fordulóban az élen végzett szélsőjobboldali George Simionnal szemben. Az elképesztő fordításról, a kiugró részvételi arányról és Orbán Viktor zavarórepüléséről is beszélgettünk Eckstein-Kovács Péter egykori kisebbségügyi miniszterrel.

Rovások az ajtófélfán

A hazai transznemű emberek kétharmadát kezelő orvost és kollégáját négy hónapja fogva tartja a rendőrség. A nyomozók a tanúként kihallgatott pácienseknek azt mondták, ez az eljárás nem ellenük irányul. Ám amióta tart, a többi orvos bizonytalansága és a megváltozott szabályok miatt ezek az emberek nehezen jutnak hozzá a gyógyszereikhez.