Nem épp így terveztem, de nem baj; terveztem, végül is.
Tíz éve - vagy tán több is, rossz vagyok számolásból is, önadminisztrálásból is - minden héten írtam ide egy színikritikát; mondjuk úgy, hogy "külsős" voltam, de elég belső külsős. Még most sem ismerek mindenkit személyesen a szerkesztőségből - nota bene: a szerkesztőségben sem voltam még -, de azért "narancsos" voltam. Kezem nyoma ott a lapon, és a lap nyoma - rosszabb időkben: bélyege - rajtam. Mindkettőre büszke vagyok.
Kolumnista voltam a Narancsnál - ez itthon nem szokásos formája az alkalmazásnak, másutt annál inkább. "riási lehetőség és felelősség: én döntöttem el, hogy miről írok (hogy mit írok, az természetes), vagyis nemcsak cikkeket írtam, hanem arculatot is: a lap színházi arculatát. (Nem kizárólag, persze, hiszen mások is írtak-írnak színházról, de legalábbis túlnyomó részben.)
Ez az arculat könnyedén igazodott a lap arculatához: markáns volt. Értékrendet képviselt, amelyben idővel nemcsak az rajzolódott ki, hogy a magyar színházi mezőny esztétikailag és társadalmilag releváns része hogyan dolgozik, hanem az is, mi történik a színházban és körülötte. Nem olvastam most végig az elmúlt évek kritikáit - amúgy is minek -, de meglehetős biztos vagyok abban, hogy ott a térkép.
És ez volt a munkám lényege: elválasztani a fontost a mellékestől, az értékest az értéktelentől; ezzel rajzolni meg azokat a tendenciákat, amelyek a színházi (köz)életben mutatkoznak. Ha csak az elmúlt néhány évre gondolok vissza: a független színházi szcéna előretörése kiemelt helyet kapott, mintegy unisonóban a kőszínházi térfoglalással (főleg vidéken, de immár Pesten is), amelyet nyugodtan nevezhetünk letarolásnak is. De még mindig volt és van bőven miről írni, mert a színház mint olyan, nagyjából-egészéből legyűrhetetlen.
Munkám célja pedig - mint ezt sokszor és sok helyen hangsúlyoztam, ha megkérdezték - mindig a szolgáltatás volt: az olvasóknak nyújtott szolgáltatás. Mert ez a sok év elég volt arra, hogy nagyjából megismerjem az olvasót, és egyenesen, direkten rá gondolva írjak az egyes előadásokról. Elképzeltem, hogy ő, aki nem hetente ötször ül színházban, hanem válogatni kényszerül az előadások közt, hiszen ideje is, pénze is véges, mit látna-nézne szívesen. (Ebből következik, hogy a Narancsból kirajzolódó színházi összkép alighanem jóval felette van a magyar színházművészet átlagos színvonalának.) Sokszor biztattam "bevállalós" előadásokra - ilyenkor némi sorvezetővel, előzetes (vagy utólagos) értelmezéssel, magyarázattal segíteni próbáltam a befogadást. Máskor elég volt annyi: irány ez vagy az a színház, mert ezt látni kell. Megint máskor épp az ellenkezője.
Szóval elsősorban Önre gondoltam, kedves olvasó. Önnek igyekeztem elmagyarázni, milyen művészi tendenciák, milyen alkotók bukkannak föl a színházban; melyiket és kit érdemes figyelemmel követni; hol és milyen élményre számíthatnak. A hosszú idő és a "kolumnistaság" együtt adott lehetőséget arra, hogy a hallgatás, a nem írás is kritikai elemmé válhasson: Ön ugyanis pontosan tudta, hogy ha egy, úgymond, kiszámítható kritika elmarad, annak az az oka, hogy nincs róla mit mondanom. És az is kritika.
Fontos szempont volt a kritikákban is az, amit a színházban is fontosnak tartok: a társadalomban való egyidejű létezés. Meggyőződésem szerint ugyanis a jó színház - mind tartalmában, mind formájában - csak jelen idejű lehet; sem a múzeumi problémafelvetés és színjátszás, sem a jövőbeli, vagyis előíró színház nem érdekel. Előbbi - minden nosztalgikus elringatása mellett - zsákutca, utóbbi pedig ideológiai szócső, ugyanis arról beszél, hogy Önnek és nekem hogyan kellene gondolkodnunk és élnünk, mit kellene szeretnünk. Én meg ezt nem szeretem.
Annál jobban a problémafelvető, kérdező, leíró színházat. Azt, amelyik mindig a legélesebb, legérzékenyebb pontokra irányítja a néző figyelmét, és aztán nem önmaga válaszolja meg a fölvetett kérdéseket, hanem bízik nézői nagykorúságában. Ezt a színházeszményt próbáltam szolgálni kritikáimmal - és ez voltaképp ugyanaz, mint amit a lap, a Magyar Narancs egyéb írásaiban is követ. Szóval: kompatibilisek voltunk.
Most azonban változott a koncepció: megszűnik a kolumnista-rendszer. A döntés és körülményei a szerkesztőség belügyébe tartoznak - én meg külsős vagyok, mint említettem. Elvben el tudtam volna képzelni, hogy része maradjak egy ilyen átalakulásnak - a gyakorlatban azonban úgy áll a helyzet, hogy rendszeres színikritikusi tevékenységemet máshol fogom folytatni.
És ezzel kapcsolatban két dologra biztatom Önöket. Egyrészt arra, hogy változatlanul olvassák a Narancs színikritikáit - gondolom, jeles kollégáim tollából -, másrészt arra, hogy kövessenek engem is, hiszen sem a színház iránti elkötelezettségem, sem kritikusi mivoltom nem szűnik meg, de nem is változik ezzel a lépéssel. Ahhoz, hogy Önöknek felelősen ajánlhassak minden héten egy-egy színházi előadást, hetente legalább ötször megyek színházba. Ez sem változik.
Szóval a búcsúm nem Önnek szól, kedves Olvasó, csak a lapnak, amelyet szerettem és szeretek, amelynek nemcsak a tollammal, hanem nagyjából mindenemmel voltam boldogan a munkatársa mindaddig, amíg boldogan lehettem a munkatársa.
