Csáki Judit

Búcsú

  • Csáki Judit
  • 2013. október 26.

Publicisztika

Elbúcsúzom a Magyar Narancs olvasóitól.

Nem épp így terveztem, de nem baj; terveztem, végül is.

Tíz éve - vagy tán több is, rossz vagyok számolásból is, önadminisztrálásból is - minden héten írtam ide egy színikritikát; mondjuk úgy, hogy "külsős" voltam, de elég belső külsős. Még most sem ismerek mindenkit személyesen a szerkesztőségből - nota bene: a szerkesztőségben sem voltam még -, de azért "narancsos" voltam. Kezem nyoma ott a lapon, és a lap nyoma - rosszabb időkben: bélyege - rajtam. Mindkettőre büszke vagyok.

Kolumnista voltam a Narancsnál - ez itthon nem szokásos formája az alkalmazásnak, másutt annál inkább. "riási lehetőség és felelősség: én döntöttem el, hogy miről írok (hogy mit írok, az természetes), vagyis nemcsak cikkeket írtam, hanem arculatot is: a lap színházi arculatát. (Nem kizárólag, persze, hiszen mások is írtak-írnak színházról, de legalábbis túlnyomó részben.)

Ez az arculat könnyedén igazodott a lap arculatához: markáns volt. Értékrendet képviselt, amelyben idővel nemcsak az rajzolódott ki, hogy a magyar színházi mezőny esztétikailag és társadalmilag releváns része hogyan dolgozik, hanem az is, mi történik a színházban és körülötte. Nem olvastam most végig az elmúlt évek kritikáit - amúgy is minek -, de meglehetős biztos vagyok abban, hogy ott a térkép.

És ez volt a munkám lényege: elválasztani a fontost a mellékestől, az értékest az értéktelentől; ezzel rajzolni meg azokat a tendenciákat, amelyek a színházi (köz)életben mutatkoznak. Ha csak az elmúlt néhány évre gondolok vissza: a független színházi szcéna előretörése kiemelt helyet kapott, mintegy unisonóban a kőszínházi térfoglalással (főleg vidéken, de immár Pesten is), amelyet nyugodtan nevezhetünk letarolásnak is. De még mindig volt és van bőven miről írni, mert a színház mint olyan, nagyjából-egészéből legyűrhetetlen.

Munkám célja pedig - mint ezt sokszor és sok helyen hangsúlyoztam, ha megkérdezték - mindig a szolgáltatás volt: az olvasóknak nyújtott szolgáltatás. Mert ez a sok év elég volt arra, hogy nagyjából megismerjem az olvasót, és egyenesen, direkten rá gondolva írjak az egyes előadásokról. Elképzeltem, hogy ő, aki nem hetente ötször ül színházban, hanem válogatni kényszerül az előadások közt, hiszen ideje is, pénze is véges, mit látna-nézne szívesen. (Ebből következik, hogy a Narancsból kirajzolódó színházi összkép alighanem jóval felette van a magyar színházművészet átlagos színvonalának.) Sokszor biztattam "bevállalós" előadásokra - ilyenkor némi sorvezetővel, előzetes (vagy utólagos) értelmezéssel, magyarázattal segíteni próbáltam a befogadást. Máskor elég volt annyi: irány ez vagy az a színház, mert ezt látni kell. Megint máskor épp az ellenkezője.

Szóval elsősorban Önre gondoltam, kedves olvasó. Önnek igyekeztem elmagyarázni, milyen művészi tendenciák, milyen alkotók bukkannak föl a színházban; melyiket és kit érdemes figyelemmel követni; hol és milyen élményre számíthatnak. A hosszú idő és a "kolumnistaság" együtt adott lehetőséget arra, hogy a hallgatás, a nem írás is kritikai elemmé válhasson: Ön ugyanis pontosan tudta, hogy ha egy, úgymond, kiszámítható kritika elmarad, annak az az oka, hogy nincs róla mit mondanom. És az is kritika.

Fontos szempont volt a kritikákban is az, amit a színházban is fontosnak tartok: a társadalomban való egyidejű létezés. Meggyőződésem szerint ugyanis a jó színház - mind tartalmában, mind formájában - csak jelen idejű lehet; sem a múzeumi problémafelvetés és színjátszás, sem a jövőbeli, vagyis előíró színház nem érdekel. Előbbi - minden nosztalgikus elringatása mellett - zsákutca, utóbbi pedig ideológiai szócső, ugyanis arról beszél, hogy Önnek és nekem hogyan kellene gondolkodnunk és élnünk, mit kellene szeretnünk. Én meg ezt nem szeretem.

Annál jobban a problémafelvető, kérdező, leíró színházat. Azt, amelyik mindig a legélesebb, legérzékenyebb pontokra irányítja a néző figyelmét, és aztán nem önmaga válaszolja meg a fölvetett kérdéseket, hanem bízik nézői nagykorúságában. Ezt a színházeszményt próbáltam szolgálni kritikáimmal - és ez voltaképp ugyanaz, mint amit a lap, a Magyar Narancs egyéb írásaiban is követ. Szóval: kompatibilisek voltunk.

Most azonban változott a koncepció: megszűnik a kolumnista-rendszer. A döntés és körülményei a szerkesztőség belügyébe tartoznak - én meg külsős vagyok, mint említettem. Elvben el tudtam volna képzelni, hogy része maradjak egy ilyen átalakulásnak - a gyakorlatban azonban úgy áll a helyzet, hogy rendszeres színikritikusi tevékenységemet máshol fogom folytatni.

És ezzel kapcsolatban két dologra biztatom Önöket. Egyrészt arra, hogy változatlanul olvassák a Narancs színikritikáit - gondolom, jeles kollégáim tollából -, másrészt arra, hogy kövessenek engem is, hiszen sem a színház iránti elkötelezettségem, sem kritikusi mivoltom nem szűnik meg, de nem is változik ezzel a lépéssel. Ahhoz, hogy Önöknek felelősen ajánlhassak minden héten egy-egy színházi előadást, hetente legalább ötször megyek színházba. Ez sem változik.

Szóval a búcsúm nem Önnek szól, kedves Olvasó, csak a lapnak, amelyet szerettem és szeretek, amelynek nemcsak a tollammal, hanem nagyjából mindenemmel voltam boldogan a munkatársa mindaddig, amíg boldogan lehettem a munkatársa.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.