Publicisztika

A modern kori magyar alkotmányozás, illetve - most már - alkotmányozások adósságai között apróságnak tűnhet, hogy a köztársaság az értelmi, szellemi vagy pszichoszociális fogyatékkal élőket alapvetően nem tartja érdemesnek a választójog gyakorlására. (Erről korábban lásd: Túl a peremen, Magyar Narancs, 2009. szeptember 24.) Ez a tény egyrészt azért szégyenletes, mert a magyar jogrendszer nem veszi emberszámba a népességnek egy közepes méretű város lakosságát kitevő hányadát. A gyakorlatban pedig azért probléma, mert - amint ezt a nemzetközi emberi jogi gyakorlat a közelmúltban újra igazolta - sérti Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásait. Az alábbiakban az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága legújabb észrevételei alapján sorra vesszük a magyar történet fordulatait. Elöljáróban annyit: elfogadhatatlan, hogy az állam maga váljon a fogyatékos emberek politikai jogérvényesítésének kerékkötőjévé. A szövegközi idézetek a helyzet abszurditásának méltó emlékművei.

A parlament hétfő este elfogadta a 2001. évi kulturális örökségvédelmi törvény módosítását. Az L. Simon László által benyújtott indítvány felső határokat szab a nagyberuházásokhoz köthető régészeti feltárásoknak: a rájuk fordítható időt összesen 30+30 napban, az összeget egyenként legfeljebb 200 millió forintban szabja meg. Emiatt sokan a régészet elértéktelenedését és a kulturális örökség visszavonhatatlan károsodását vizionálják. Milyen út vezetett el a régészszakma ground zerójához?

Orbán Viktor politikája megbukott. Kormánya jórészt fölélte a magánnyugdíjpénztáraktól elszedett vagyont, az államadósság mégis meglódult (és egyszerre ennyi pénz többé nem áll rendelkezésére). Meghirdetett "programjaiból" semmi nem valósult meg - azért volt szükség újabb és újabb látványos bejelentésekre, hogy feledtessék az előző "terv" csődjét (pont úgy, ahogy a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányok idején megszokhattuk).

"...ami igaz, nem teszi a kort, ha nem jóváteszi." (Ingeborg Bachmann: Ami igaz) Mindenekelőtt arról, ami - szándékaim szerint, s számomra - nem (a) vita tárgya. Kertész Ákos elhíresült megállapítása, miszerint a magyar "genetikusan alattvaló" bizony tarthatatlan, sértő és értelmetlen. Ha nem lenne nyegleség, óvatosan azt írnám (meg is kockáztatom): igazi butaság. Erről nincs mit és nincs kivel vitatkozni, lévén ebben az egyben, ha semmi másban nem is, minden megszólaló egyetért. Amint azt is beláthatónak vélem, hogy volt ennek a vita helyett lefolytatott nyilvános megalázásnak egy olyan, korai szakasza, amikor Kertész még nem formálisan, hanem valóban visszavonhatta volna mindezt. Ha nem tette, az az ő dolga, nékem nem tisztem, hogy kioktassam.

Emlékeznek a régi viccre? Valaki felírta egy közfalra krétával, hogy: hüje Kádár. Elkapták. S kapott hat évet: egyet azért, mert pontos jével írta, kettőt azért, mert gyalázta pártunk vezetőjét, hármat meg azért, mert államtitkot adott ki. Nincs új a nap alatt! Gőzerővel nyomoz a Központi Nyomozó Főügyészség egy magát Semjén Zsoltnak kiadó pernahajder után.

A létbe vetettség tragikuma csakis magyarként élhető át igazán, tudhatjuk ezt számtalan megnyilatkozásból. És itt van nekünk Kósa Lajos is, akihez hasonló jelenséggel tényleg egyetlen más nemzet sem büszkélkedhet. Ha például a Fidesz fenegyereke átlépi Debrecen határát, a devizahitelesek sok jóra aznap már nem számíthatnak. Így történt kedden is:

Hogy van-e már partiképes tervezete az új választási törvénynek, azt talán az sem tudja, aki írja: most akkor befejeztem? Vagy még írom? Vagy más írja? A múlt héten mindenesetre valahogy materializálódott a köztérben egy újabb ötlet - Áder János emlegette valahol, és a Lázár-féle tervezettervezetben is van rá utalás -, miszerint a választáson való részvételt előzetes regisztrációhoz kötnék. A választópolgárnak a szavazás előtt legkésőbb három hónappal szavazói nyilvántartásba kéne vétetnie magát. El kéne mennie - mondjuk - az önkormányzatba, és felkeresnie - mondjuk - az Országos Választási Bizottság helyi kirendeltségét vagy képviselőjét, és feliratkozni a lajstromba, hogy három hónappal később szavazhasson.

Tegyük föl egy játékos pillanatig, hogy Tarlós István főpolgármester nem tudta, mit csinál, amikor kinevezte az Új Színház igazgatójának Dörner Györgyöt. A főleg szinkronszínészként ismert új igazgató pályázatát a bírálóbizottság szakmai tagjai elutasították, ő meg alighanem úgy gondolta: nem paprikajancsi ő, hogy mások mondják meg, hogyan döntsön. Az érvek alapján semmi esetre sem. Mert voltak érvek: a pályázat - ami azóta "kiszivárogva" közszájon forog a legkülönbözőbb internetes oldalakon - nem szakmai koncepció, hanem politikai frázispufogtatás; a pályázónak fogalma sincs a színház belső működéséről; a pályázó felkészületlen, a megnevezett közreműködők nem tudnak arról, hogy közreműködők lesznek. A tulajdonost mindez nem érdekelte: Dörnert nevezte ki, aki Csurka Istvánt hozta a házasságba.

"A hazugság akkor is hazugság marad, ha törvénybe foglalják" - írta a múlt hét elején Bajnai Gordon titkársága, közleményben reagálva a tavalyi zárszámadásról szóló törvény elfogadására. S ezzel magára vonta a sistergő istennyilát, vagy amit manapság használnak helyette: a miniszterelnök drága zakóba bújtatott pitbullját. Így sokadszorra kell szembesülnünk a hatalmat gyakorlók (Orbán Viktor) nem túl szofisztikált politikai módszerével, a karaktergyilkossággal, pontosabban a ráirányuló kísérlettel. E kísérletek sorozatával. Melyek közül ez épp az Orbán-kormány történetének egy különösen nevetséges, szomorkásan kisszerű alkalmából lett hadrendbe állítva. Amikor végre törvényerőre emelték fő szlogenjüket, az "elmútnyócévet", mondván, a Bajnai-kormány eltitkolta a hiány mértékét és hazudott a költségvetési adatokról. És erre a megvádolt még visszaszól, van pofája. Jer hát, ebem, uccu, fogd meg, harapd meg! Ugrik is mindjárt Budai és a Magyar Nemzet.

A hétvégén péppé verték a Jog és Igazságosság (PiS) nevű kőkonzervatív jobboldali formációt, Jaroslaw Kaczynski, a lengyel Orbán Viktor in waiting pártját. A szavazók ítélete egyértelmű: a PiS szűk 30 százalékát a többi négy majd' 70-je üti. Hisz nemcsak a legnagyobb rivális, a kormányzó centrista Polgári Platform (PO) definiálta magát a PiS-szel és a PiS állam- és világképével szemben, de a többiek is, egytől egyig. A lengyel baloldal maradéka, az SLD; a leginkább agrárszocialistának nevezhető parasztpárt, a Néppárt (PSL); és a főként a 18-24 éves korosztály bizalmát elnyerő, extravagáns antipolitikus, Janusz Palikot Mozgalma. Utóbbi közel 10 százalékot érő listáján egy nyíltan meleg és egy transzszexuális képviselő is bejutott a szejmbe. Fasiszták nem maradtak mutatóban sem - kétéves kalandjuk után, 2007-ben nyom nélkül tűntek el a süllyesztőben.

Vári György írása (Rólunk szólva, Magyar Narancs, 2011. október 6.) a holtról új vágányra tereli a Kertész Ákos hírhedt levele körül kialakult vitát, olyanra, melyen érdemes elrobognunk a legnyomasztóbb következtetésekig. Várinak igaza van abban, hogy Kertész leveléből nem az aggódó hazaszeretet szól, hogy az írás nem a nemzeti önostorozás hagyományának folytatása, hanem a kirekesztett, túlélő zsidó félelmi reakciója, panasza, fájdalma, keserűsége az együtt nem érző, be nem fogadó, a szörnyű múlttal szembe nem néző közeg miatt. "Ám ha panaszként ismerjük fel" ezt a szöveget, mondja Vári, "felhívhatjuk fogékony honfitársainkat, hogy próbálják átérezni, és pusztán ezzel meg is szüntetni a fájdalmat".

Most, hogy (felettébb szomorú) véget ért a "Kertész Ákos-vita", érdemes kísérletet tenni a jelenség megértésére is. Azt, hogy Kertész szövege súlyosan igazságtalan és pontatlan, felesleges ezredszer is leszögezni, mert bár valóban így van, a kérdés már rég nem ez. A magyar sajtó egyes vidékein rendszeresen állnak elő ennél ezerszer durvább szövegekkel kormányközeli publicisták, akik még részlegesen sem hajlandók helyreigazítani önmagukat, mégsem veszik el díjaikat, ellenkezőleg, kitüntetik őket. A "jobboldali" felháborodás tehát egyoldalú és szemforgató.