Mende Balázs Gusztáv

Elásták

Mi marad a magyar régészetből?

  • Mende Balázs Gusztáv
  • 2011.10.27 00:00

Publicisztika

A parlament hétfő este elfogadta a 2001. évi kulturális örökségvédelmi törvény módosítását. Az L. Simon László által benyújtott indítvány felső határokat szab a nagyberuházásokhoz köthető régészeti feltárásoknak: a rájuk fordítható időt összesen 30+30 napban, az összeget egyenként legfeljebb 200 millió forintban szabja meg. Emiatt sokan a régészet elértéktelenedését és a kulturális örökség visszavonhatatlan károsodását vizionálják. Milyen út vezetett el a régészszakma ground zerójához?

Azt, hogy a törvény káros az ország kulturális öröksége megőrzése szempontjából, még a törvényalkotó sem meri és tudja cáfolni - dicséretre méltó őszinteséggel kizárólag gazdasági érdekekkel indokolja. E szerint a durva beavatkozásra azért van szükség, hogy a romló helyzetben csökkenjenek a régészeti feltárások számláját álló nagyberuházók költségei. A magyarázat nem hivatalos, sub rosa része az ún. útlobbi nyomását emlegeti: ez az érv azonban tarthatatlan, hiszen utat Magyarországon jobbára az állam építtet (ha fog egyáltalán). A törvényalkotó tehát, ha valakit, az államot, saját magát kívánja olyan helyzetbe hozni, amiben a régészet nem akadálya a beruházások gördülékeny és minél olcsóbb lebonyolításának. A módosítás mögötti szándék szikéje akadálytalanul haladt át a régészszakma széteső szövetein: s hogy ez miért történhetett így, azt nehéz lenne megértenünk az előzmények ismerete nélkül.

A megyék aranykora

A magyar régészetben a rendszerváltás a 90-es évek közepén érkezett el: ekkortájt üzemelt be az a rendszer, amelyben az akár állami, akár magánmegrendelésre (és -pénzből) készülő nagyberuházások építtetői az adott beruházás összköltségének egy részét kötelesek voltak megelőző régészeti feltárásra fordítani. A mértéket egy 2001-es jogszabály pontosította: minimum 0,9 százalékban szabta meg. A múlt mindama emléke, amit a lebetonozásra váró föld rejt, elveszne, ezért még előtte ki kell menteni - ez volt az akkori törvényalkotó megfontolása. Ez az összeg a valóságban elérhette - beruházásonként - a 3-5 százalékot is. Egyes számítások szerint a 90-es évek közepétől napjainkig úgy 25-30 milliárd forint áramlott a magyar régészetbe ezen a módon: 80 százaléka a beruházó államtól, 20 százaléka pedig a magáncégektől érkezett. E források fölött egészen 2007-ig a megyei múzeumok rendelkeztek: ekkor ezeket a második Gyurcsány-kormány és annak kulturális minisztere, Hiller István a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) nevű kormányzati szervhez központosította. A második Orbán-kormány tavaly nyáron a KÖSZ rovására ismét a megyéket hozta helyzetbe - hogy aztán a mostani módosítással mindenkinek beintsen.

A 90-es évektől a - beruházási és főként autópálya-építési boom miatt szerfölött bőségessé váló - források törvényszerűen indítottak versengést a régészettel foglalkozó intézmények,a megyei múzeumok, az egyetemi tanszékek, az akadémiai kutatóintézet között. A versenyben a territoriális jogkör birtokában lévő megyei múzeumok logisztikai és érdekérvényesítési előnyben voltak. Az állam a megyei múzeumok és a régészet csökkenő központi, illetve önkormányzati pénzeit gondolta így kipótolni (hisz az önkormányzatok is egyre szegényedtek): ezzel azonban sikeresen a régészszakmára hárította az alulfinanszírozottság "megoldását".

A feltárásokra kötött szerződések a régészeti feladatok mellett a nélkülözhetetlen gépi és kézi földmunkák, valamint a terepi geodézia költségeit is tartalmazták. A keretösszegeket a feltárandó terület nagysága határozta meg: a megyei rendszerben az alapvetően azonos beltartalmú szerződések leginkább nettó 5-6000 forintos négyzetméteráron köttettek, meglehetősen szigorú elszámolási kötelezettségekkel. A haszon elsősorban az önkormányzati fenntartású intézményekben és a felkérésükre a munkába bekapcsolódó országos hatáskörű intézményekben, az idő haladtával pedig egyre inkább magánvállalkozásoknál is jelentkezett.

A szerződő megyei múzeumok gyorsan ráébredtek arra, hogy a nagyobb lélegzetű, szoros határidejű munkákra nem minden esetben áll rendelkezésükre a kellő logisztikai és személyi háttér. A múzeumok egyedi megoldásokat kezdtek alkalmazni, az önálló munkavégzéstől az országos intézmények bevonásán át tucatnyi szakmai alvállalkozó helyzetbe hozásáig. Az M7 autópálya Zala megyei szakaszán a megyei múzeum saját szakembergárdát állított ki, míg például Somogy a déli Balaton-part lelőhelyeit az MTA Régészeti Intézet közreműködésével tárta fel. Az ELTE Régészeti Tanszéke az M3 autópálya szakaszain vállalt jelentős részt a megyei múzeumi munkálatokban. Néha az együttműködés csak a régész személyére korlátozódott, máskor intézményi megállapodásokon alapult, megint máskor a megyei múzeum piaci cégekkel végeztette el szakmai alapfeladatai egy részét. Minden múzeumi szervezet (illetve az illetékes önkormányzat) a saját érdekkörébe tartozó vállalkozókat preferálta, néha szabályos, néha kevéssé szabályos keretek között.

Mivel egy-egy autópálya-szakaszon több tucat lelőhelyen kellett rövid határidővel elvégezni a feltárásokat, leginkább a régész és régésztechnikusi személyzet volt a "szűk keresztmetszet", amely a munkák szakmai színvonalát meghatározta. Miközben a régészetben érdekelt megyei és központi fenntartású intézmény jelentős pénzeket tudott megtakarítani és jobb esetben fejlesztésekre fordítani, a háttérben létrejött az üzleti alapon működő régészeti piac, amelynek szereplői a feltárások kivitelezése mellett dokumentációs, terepi geodéziai és leletkezelési, restaurálási munkákat végeznek. Ma az országban több tucat ilyen magáncég működik.

Megfelelő szabályozók mellett ez a kiszervezés önmagában nem lett volna isten ellen való vétek. Csakhogy amikor burjánzani kezdtek a múzeumi tevékenységet és humán kutatás-fejlesztést végző vállalkozások, a szakma korifeusai nem ismerték fel, nem akarták felismerni, hogy ez a folyamat előbb-utóbb a teljes szakmát maga alá gyűrheti, mind etikai, mind személyi vonatkozásban. Az sem ütötte ki a biztosítékot, amikor egyes megyei múzeumok a terepi régészeti szakmunkát a földmunkagépes és földmunkás vállalkozók alá rendelték. A közbeszerzési kiírások árversenyt indítottak el, amelynek nem volt alsó határa. A régészeti munka ára sok esetben olyan alacsony lett, hogy az már lehetetlenné tette a korrekt szakmai munkát. A múzeumok közbeszerzési kiírásain meglepő sikerrel szereplő cégek tulajdonosai között egy-egy múzeumi dolgozó vagy közvetlen hozzátartozója is feltűnt. A fenntartó önkormányzatok pedig - látván múzeumaik bevételének erőteljes megugrását - mindinkább magukhoz vonták a szerződéskötések lebonyolítását, és mind több hasznot fölöztek le, amit aztán nem okvetlenül oda forgattak vissza, ahová a beruházó elsődlegesen szánta. Több helyen is megesett, hogy a százmilliós bevételekből nemigen telt a feltárt leletanyag teljes feldolgozására sem.

A KÖSZ-korszak

A KÖSZ, a kultusztárcán belül létrehozott központi régészeti szerv (először Régészeti Szakszolgálatnak hívták) életre hívása ezeket a viszonyokat változtatta meg. A minisztériumon belül sem övezte teljes egyetértés sem a megalakítását, sem a hatáskörét. Létrehozását valószínűleg a feltárásokhoz kapcsolódó földmunkák központi elosztásának igénye motiválta - hogy a régészet szakmai szempontjai mekkora szerepet játszottak, utólag bajosan lehetne rekonstruálni. A miniszteri rendelet a KÖSZ hatáskörébe utalta mindazokat a feltárásokat, amelyeket a másfél milliárd forint összértékű beruházások előtt kellett kivitelezni. A hivatal ráadásul az országos intézményeket preferálta, és a régészeti munka finanszírozását függetlenítette a feltárásokhoz szükséges egyéb szakágaktól. A bevételt hozó munkák vagy 40 százalékát pedig maga a hivatal végezte el, saját személyzetével és logisztikájával.

Az aranytojást tojó tyúk fészkét tehát áthelyezték a budapesti központba - a megyék hevesen tiltakoztak. Az építtetőkkel, például az állami útépítő céggel, a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-vel szemben kialkudott 4000-4400 forintos négyzetméterár mintegy felét a régészeti szakmunkára fordították, a másik feléből oldották meg a többi munkafázist (a kézi és gépi földmunkát, a terepi geodéziát, a lőszermentesítést). Hogy a megyei múzeumi rendszer ellenállását minimalizálja, a KÖSZ a megyéket is felkérte egyes területek feltárására. Egy részük ezt mereven elutasította, mert a teljes beruházási összeg felől akart rendelkezni, a saját érdekeltségi körében osztva szét a munkát, mások kivártak vagy taktikáztak az előnyös együttműködés reményében. Támogatták viszont az új rendszert azok az intézmények (az egyetemi tanszékek, az MTA, kisebb mértékben a Magyar Nemzeti Múzeum), amelyek a territoriális jogkör hiányában addig nem szerződhettek közvetlenül a beruházókkal. A pénzosztás új rendszere mellett a legnagyobb ellenállást a központi terepi dokumentációs adatbázis bevezetése váltotta ki: a megyei intézmények ugyanis majd másfél évtized alatt képtelenek voltak egységes dokumentációs-geodéziai rendszert felépíteni.

A KÖSZ a régészeti szakmunkákra szóló szerződéseket tehát 1950 és 2050 forint nettó négyzetméteráron kötötte. Ezért a felkért intézménynek el kellett végeznie a terepi feltárási munkát, az elsődleges leletkezelést, a megadott szintű restaurálást és a leltározást. E csomagban tehát kizárólag szakmai feladatok voltak, mégpedig a régészeti kivitelező számára kedvező áron. A kérdés persze ekkor is az volt, hogy a "nyereség" vajon hol csapódik le. A négyzetméterár bizonyos tartalékot is tartalmazott - ennek kellett fedeznie a problémásabb lelőhelyek feltárásának magasabb költségeit. De az is célja volt a hivatalnak, hogy ne egyes perifériákon halmozódjanak fel a megtakarítások, és ne is az intézménnyel, illetve annak önkormányzati hátterével összefonódott magánvállalkozások zsebébe folyjanak: a KÖSZ-rendszer a külső régészeti cégek szerepét minimalizálta. A szakmai munkát végzők számára - legyen az múzeum vagy egyetemi tanszék - komoly védelmet jelentett az is, hogy a teljesítés ellenértéke a KÖSZ-től érkezett, és nem csorgott át több, sokszor pénzügyileg sem szalonképes, földmunkával foglalkozó vállalkozón.

Ám sajnos a "megyei rendszer" és a KÖSZ-éra között mégis volt folyamatosság: abban, hogy a négyzetméterárakban rejlő nyereség sorsáról most sem illett beszélni. Ez nagyobb részt továbbra is a feltárásokat végző intézmények alapműködését, áttételes módon a helyi önkormányzatot vagy éppen az ahhoz köthető gazdasági érdekeltséget finanszírozta. Ennek az eltagadása miatt vált lehetetlenné bármiféle értelmes diskurzus arról, hogy a beruházások elmaradása és az állami beruházási pénzek szűkülése milyen következményekkel járhat a magyar örökségvédelemre.

A megyék visszavágnak, aztán őket vágják vissza

A nemzeti ügyek kormánya első intézkedéseinek egyike a KÖSZ szerződéskötési kompetenciájának megszüntetése és a megyei múzeumok "ősi" jogainak visszaállítása volt. (Erről lásd korábbi cikkünket: KÖSZ, ennyi volt, Magyar Narancs, 2010. július 8.) Azóta azonban egyértelművé vált az is, hogy az új kormányzat a megyék hatásköreinek visszanyírásában érdekelt: ezt jól mutatja a megyei kormányhivatalok felállításának szándéka is. Ebben a kontextusban a múzeumok vezetői által kibrusztolt visszarendeződés - amit a 2010. augusztus 1-jén hatályba lépett törvénymódosítás hozott el - aligha nevezhető "győzelemnek". (E változtatás fő alakja az a Kálnoki-Gyöngyössy Márton volt, aki végzettségét tekintve nemcsak maga is régész, de a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetői székét váltotta a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának helyettes államtitkári posztjára. E tisztségéből a kormányfő idén februárban mentette fel. A parlamentben pedig eme módosító fölött is L. Simon László képviselő bábáskodott.) Ma már inkább az nyilvánvaló: a döntés a magyar örökségvédelemre beláthatatlan következményekkel járt. A megyei szerződési kompetenciák visszaállítását a kormány a megyei önkormányzati intézmények burkolt támogatásaként fogta fel, így azok bázisjellegű finanszírozáskiegészítéséről a továbbiakban hallani sem akart.

Hogy a (vissza)változtatással a kormány valójában nem adott semmit a "megyéknek", s hogy az intézkedés legfeljebb jelképes volt, az menten nyilvánvalóvá vált, amikor a nagyberuházások egymás után leálltak, vagy éppen el sem kezdődtek. A múzeumok nagy KÖSZ-ellenes összeborulásának mámorát pedig annak a kijózanító felismerése követte, hogy hiába került vissza múzeumi kézbe a szerződés megkötésének a joga, ha egyszerűen nincsen mire szerződni. A megyei múzeumok ezután a kevés, még elérhető bevételt megpróbálták saját környezetükben tartani, nem riadva vissza még a magyar közbeszerzési viszonyok között is kirívó szabálytalanságoktól. Nem véletlen, hogy az utóbbi egy év régészeti tárgykörű megyei közbeszerzéseinek nagy részét sikeresen támadták meg a kiszorult vállalkozások, vagy az egyértelmű bukás miatt még jó időben visszavonták őket.

Most, hogy a Magyar Régész Szövetség vagy éppen a Megyei Múzeumok Szövetsége felemelte a szavát, L. Simon avval tromfolt: ő már a kormányváltáskor figyelmeztette a régészeket, hogy a beruházók lépni fognak, ha a helyzet nem rendeződik. És L. Simon cinizmusa ide vagy oda, kétségtelen: a szakmának erre a helyzetre fel kellett volna készülnie. Ma persze már megállapíthatatlan, hogy lett volna-e esély a menthető megmentésére akkor, ha a szakma, az azt képviselő intézmények, vezetők egységesen lépnek fel a gazdasági és/vagy a közigazgatási tárcával szemben. De a régésztársadalmat a sokféle, egymással ellentétes, egymást kizáró intézményi és egyéni érdek már túlságosan is szétszabdalta ahhoz, hogy tárgyalóképes, egységes tömbként jelenhessen meg. A szakmai viták kimerültek a KÖSZ-rendszer mint a magyar társadalmat sújtó tíz csapás egyikének átkozásában.

A múlt nélküli jövő

A beruházók és a politikai döntéshozók - tisztelet a kivételnek - rendszerint képtelenek megszabadulni attól a kényszerképzettől, hogy a régészet kizárólag a lelőhelyfeltárásban érdekelt. Holott ennek az ellenkezője igaz. A szakmai etikát szem előtt tartó régész leginkább abban érdekelt, hogy a rohamtempóban megvalósuló beruházások ne érintsék a lelőhelyeket, hanem azokat az ún. tervásatásokon tárják fel. (A tervásatást a feltárást végző intézmény feltárási jogával élve saját maga vagy pályázatok útján finanszírozza.) Hiszen a beruházásokhoz kapcsolódó régészet eleve súlyos kompromisszumokra szorítja a szakembert: olyannyira, hogy a hazai szakembergárda egy része el is határolódik a nagy felületen végzett, megadott határidejű terepmunkától. Mindeközben lenne - lehetett volna - mindkét fél számára megfelelő megoldás: az előzetes régészeti dokumentáció, a hatástanulmánynak is nevezett munkafázis biztosítása. Ha az állam vállalja ennek a nagy volumenű, komoly logisztikát és műszerezettséget igénylő, megelőzésre törekvő alternatívának a finanszírozását, akkor a beruházó - az adott területre, nyomvonalra vonatkozó adatok ismeretében - elkerülhetné az ismert, csak nagy költséggel feltárható lelőhelyeket. Ehhez persze a mindig kapkodó, időzavarral küzdő és a kisajátításokkal veszkődő állami beruházások konstrukciójának teljes felülvizsgálatára lenne szükség - de ha valamivel, ezzel aztán a beruházók kegyében tudna járni az állam. Ugyanakkor az is tény, hogy ez a szisztéma nem tudott volna olyan állandó extra forrásokat biztosítani a magyar régészet intézményrendszere számára, mint amit a megfelelő előtanulmányok és műszeres felmérések hiányában sokszor szükségtelenül, ám a törvényi szabályozás miatt kötelezően elvégzett feltárási munkák jelentettek.

Bármekkora összeg is áramlott a nagyberuházásokból a régészetbe az elmúlt másfél évtizedben, nem oldotta, nem is oldhatta meg tartósan a régészeti munkákat végző intézmények finanszírozását. A befolyt, a kulturális örökség megmentése céljából elköltött pénzek nem hoztak létre maradandó, egységes struktúrákat. Ez felveti a magyar régészetet irányító intézmények és igazgatási háttérvezetőinek el nem hárítható felelősségét is. Annak, hogy az L. Simon-féle indítvány így le tudta darálni a szakmát, nem csak a javaslat primitív érvelése és destruktivitása az oka. Mint szinte minden, a magyar állam által fenntartott és mozgatott rendszer, a beruházási régészet is sui generis hordozta magában a hajlamot az önpusztításra és a menekülésre az önreflexiótól. A régészek maguk sem ismerték fel e lassan romboló rendszer hosszú távú kárait - vagy ha mégis, hát rövid távú előnyökkel próbálták kompenzálni.

A jövő a kulturális örökség védelme terén (is) elkezdődött. A hétfői törvénymódosítás után a tét immár nem az, hogy működőképes marad-e az örökségvédelemnek már így is alig nevezhető rendszer. Hanem az, hogy tud-e illő választ adni a régészeti szakma erre a helyzetre, vagy végképp elveszti szakmai legitimitását. A csapda szinte tökéletesre sikerült. Az alapvetően etikai indíttatású professzió megpróbálja a 30 napos szabályból kihozni a maximumot, hiszen ezt diktálja a kulturális örökség tiszteletének hippokratészi esküje. De amint kiprésel magából egy kényszermegoldást, már el is veszítette a saját sanyarú sorsa elleni ágálás legitimációját. Az állam pedig hátradől: lám, meg lehet ezt így is csinálni... Ráadásul a régészet - az emberi tevékenységek ezer más fajtájához képest - sokkal kevésbé vállalhatja a még oly jóindulattal felkínált kompromisszumokat, hiszen szükségszerűen destruktív metodikával dolgozik. Még az orvosi beavatkozások is szakaszolhatók, ismételhetők, vagy éppen újabb beavatkozással javíthatók. A régészeti munka viszont a megsemmisített objektumot építi fel és értelmezi újra a megsemmisítés folyamatának dokumentációjából. Itt minden egyedi és megismételhetetlen. Ezért a terepi régészeti munkát egyfajta rugalmatlanság jellemzi: és a régészetben a kulturális örökség védelme ennek a rugalmatlanságnak a védelme is.

A törvénymódosítást megszavazóknak pedig emellett azt is fel kellett volna fogniuk: nemcsak a lelőhelyek, hanem az azokat feltáró magyar régészet is kulturális örökségünk része. Az elpusztított régészeti emlékek látványánál már csak az félelmetesebb, hogy ma Magyarországon ugyanerre a sorsra juthat bármelyik szakma, minden felhalmozott értékével, hivatástudatával és dédelgetett jövőképével együtt.

A szerző antropológus.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.