Orbán Viktor politikája megbukott. Kormánya jórészt fölélte a magánnyugdíjpénztáraktól elszedett vagyont, az államadósság mégis meglódult (és egyszerre ennyi pénz többé nem áll rendelkezésére). Meghirdetett "programjaiból" semmi nem valósult meg - azért volt szükség újabb és újabb látványos bejelentésekre, hogy feledtessék az előző "terv" csődjét (pont úgy, ahogy a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányok idején megszokhattuk).
Orbán Viktor képtelen feldolgozni a bukást. Amíg a hatalom megragadása volt a cél, lehetett a szavakkal bűvészkedni, politikát építeni az ordító semmire, arra, hogy az ő kormányzása alatt mindenki kapni fog, de az állam semmit nem von el. "Gazdaságpolitikájának" "filozófiai" alapja így lett a minden bajt megoldó belső növekedés és az azt serkentő egykulcsos személyi jövedelemadó. Orbán olyannyira elkötelezte magát e szlogenek mellett, hogy minden nyilvánvaló kártékonyságuk ellenére is kénytelen ragaszkodni hozzájuk. A kormány kapkodása nemcsak abból fakad tehát, hogy átgondolatlan döntéseiket másnap sietve igyekeznek korrigálni, hanem abból is, hogy a valóságot újra és újra álomvilágukhoz igyekeznek igazítani. Elég csak arra a káoszra utalnunk, amit az egykulcsos szja bevezetésével okoztak: hányféle módon akarták/akarják az emiatt rosszabbul járók jövedelmét kompenzálni, újabb és újabb problémákat generálva.
Akármit tesz Orbán, jól már nem jöhet ki ebből: ha ezentúl megszorításoknak nevezi a megszorításokat, és nem kommunista népnyúzásnak, akkor politikája lényegét, a 2010-es nagy győzelmét megalapozó ideológiáját árulja el - igaz, az ország talán nem süllyed még mélyebbre. Visszatérése a szavak eredeti jelentéséhez annak a nyilvános beismerése lenne, hogy előre megfontoltan vezette félre a szavazókat; a népítélet ugyanis már lassan, de biztosan formálódik. A kormány, a kormányfő megítélése és támogatottsága folyamatosan csökken, és a legutóbbi Medián-felmérés szerint a lakosság több mint kétharmada (69 százaléka), mi több, még a Fidesz-szavazók 29 százaléka szerint is rossz irányba mennek a dolgok. Orbán Brüsszelben adott rádióinterjújában persze nem erről a kétharmadról beszélt, hanem arról, hogy "mögöttünk egy kétharmados összefogás, nagy társadalmi egyetértés van". Bár a fideszes politikusok mindig gátlástalanul azonosították a parlamenti kétharmados többséget az ország kétharmadának a támogatásával, ezúttal aligha e bevett csúsztatásról van szó: inkább egy kétségbeesett elme újbóli kísérletéről, hogy a tényeket (politikájának növekvő társadalmi elutasítottságát) szómágiával igyekezzen annullálni. (Nota bene: e növekvő ellenszenv érzékelése magyarázza az október 23-i megfutamodást is. Orbán ugyan tényleg nem hiányozhatott Brüsszelből, de az, hogy hű emberei egy fővárosi nagygyűlés helyett szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, jól mutatja, mit gondolnak manapság a Fidesz meghatározó figurái a kétharmados támogatottságról.)
A másik lehetőség, amit Orbán választhat, eddigi politikai gyakorlatának folytatása. Marad az átgondolatlan, ad hoc döntések sorozata; és a helyzet rosszabbodását a háborús retorika fokozásával igyekszik leplezni. A népszerűsége garantáltan tovább zuhan, nő viszont a kormány hivatalosan kijelölt ellenségeinek száma; az ostromlott vár szindróma tovább fokozza a legendás fideszes paranoiát; ami idővel - többek között - a megmaradt szakembergárda eltávolításához vezet (hiszen bármely racionális közgazdasági ellenérv is felségárulásnak minősül). Bukás ennek is a vége, de ezen az úton Orbán a hazáját is magával rántja.
Orbán Viktor megbukott, de továbbra is játékban maradhat, mert az ellenzéki térfél (úgy a parlamenti pártok, mint a parlamenten kívüli kezdeményezések) jelenlegi ziláltsága mellett a választási sikerhez bőven elegendő, ha valaki mögött egységesen működő szervezet van. És a túloldalon ilyen szervezet még nincsen.
