Rólunk szólva - A Kertész Ákos-vitáról

  • Vári György
  • 2011. október 6.

Publicisztika

Most, hogy (felettébb szomorú) véget ért a "Kertész Ákos-vita", érdemes kísérletet tenni a jelenség megértésére is. Azt, hogy Kertész szövege súlyosan igazságtalan és pontatlan, felesleges ezredszer is leszögezni, mert bár valóban így van, a kérdés már rég nem ez. A magyar sajtó egyes vidékein rendszeresen állnak elő ennél ezerszer durvább szövegekkel kormányközeli publicisták, akik még részlegesen sem hajlandók helyreigazítani önmagukat, mégsem veszik el díjaikat, ellenkezőleg, kitüntetik őket. A "jobboldali" felháborodás tehát egyoldalú és szemforgató.

Most, hogy (felettébb szomorú) véget ért a "Kertész Ákos-vita", érdemes kísérletet tenni a jelenség megértésére is. Azt, hogy Kertész szövege súlyosan igazságtalan és pontatlan, felesleges ezredszer is leszögezni, mert bár valóban így van, a kérdés már rég nem ez. A magyar sajtó egyes vidékein rendszeresen állnak elő ennél ezerszer durvább szövegekkel kormányközeli publicisták, akik még részlegesen sem hajlandók helyreigazítani önmagukat, mégsem veszik el díjaikat, ellenkezőleg, kitüntetik őket. A "jobboldali" felháborodás tehát egyoldalú és szemforgató.

De vajon nem adott volna-e minden bántó és durva tévedése ellenére Kertész szövege mégis esélyt arra, hogy a magyarságot alkotó sok kis közösség egyikéről megtudjunk valamit, hogy közelebb kerülhessünk hozzájuk? Nem mulasztottunk-e el egy lehetőséget a nemzet összébb rántására? A sejtésem az, hogy igen.

Mert tévednek azok, akik Kertész szövegében a magyar irodalom hagyományából jól ismert nemzeti önostorozást, azaz a kétségbeesett, aggódó hazaszeretet megnyilvánulását fedezik fel. Még akkor is, ha ezt látszólag sok minden igazolja. Rejtett és nyílt Ady- és József Attila-idézetekkel maga az írás is utal erre a hagyományra - csakhogy a sokat idézett rész a "genetikusan alattvaló" magyarságról azt mutatja, hogy mégis egészen másképp gondolkozik. És most nem a szerencsétlen szóválasztás fajelméleti terheltségéről van elsősorban szó.

A régebbi, híres szövegek ezt az "alattvaló szellemet" történetileg kialakultnak, hosszú, reménytelen elnyomatások termékének tekintik. Vagyis megváltoztathatónak, és éppen e változás reményében "ostoroznak". "Veréshez szokott fajta"- mondja Ady. "Nyíltan dönt, ki ezer éve / magával kötve, mint a kéve, / sunyít vagy parancsot követ" - írja József Attila (s e sorait Kertész elégtelen "mentségként" utasítja el). Bibó a maga pontosságra törekvő, a túlzást kínosan kerülő modorában a magyar alkat eltorzulását ugyancsak a zsákutcás magyar történelemmel kölcsönhatásban elemzi. Bibó árnyalt és analitikus, Ady alkalomadtán kegyetlen és túlzó. Mégis mindketten terapeuták, csak az egyikük a sokkterápiában hisz.

*

Kertész cikke azonban nem hisz semmilyen terápiában. Szavaiból nem a buzdítás és feddés szól, hanem a panasz. Ez magyarázza azt a mondatot is, mely szerint "a magyar" nem tud tanulni és dolgozni sem, ami csak azt jelentheti: a szándék mellett a képességei is hiányoznak hozzá, hogy bármit megértsen és létrehozzon, ezért bántja azokat, akik képesek rá. Kertész szövegének hátterében nehéz nem felismerni azt a zsidó félelmi reakciót, ami a környezet utálatát önvigasztalásként saját kivételességére vezeti vissza - ilyenkor szoktak előkerülni a zsidó írók, színészek, Nobel-díjasok. E félelmi reflexnek a terméke volt szegény, szavai nyomán emigrációba kényszerülő Landeszman rabbi agyoncitált ostobasága is arról, hogy a magyar kultúra a zsidók nélkül csak a bő gatyát és a fütyülős barackot tudta volna előállítani.

Mindez pedig összefügg a szöveg védelmében felhozott másik állítással. Radnóti Sándor úgy véli, Kertész bírálói adottnak veszik, hogy az író zsidóként szólalt meg, vagyis származása szerint ítélik meg, és nem veszik tekintetbe, hogy ő valójában minek tartja magát, zsidónak-e, vagy nemzetét féltő magyarnak. Itt ütközünk bele a legfontosabb liberális elvek egyike, a szabad identitásválasztás határaiba, abba, hogy ez nem tény, praxis, hanem csak kívánalom, cél, amiért fontos dolgozni (mármint azért, hogy senkinek ne legyen módja előírni más számára, kicsoda ő valójában, saját akaratától függetlenül). Hiszen az valóban személyes választás kérdése, hogy ki tekinti zsidónak magát. Az viszont már nem, hogy ki vált üldözötté, kinek pusztították el a családját, és ki volt kénytelen túlélőként, a kitaszítottság emlékével élni azok közt, akikhez egykor, kamaszként nem tartozhatott. És hiába választotta magát bárki újra magyarnak - mindaddig nem tekintheti magát evidensen egynek ezzel a közösséggel, amíg kétségei vannak arról, hogy kitagadott, megbélyegzett, meggyilkolt rokonai legalább utólag, legalább emlékük által visszatérhetnek-e a közösségbe, amelyhez életük utolsó felvonásáig tartozni véltek. Amikor pedig annak az emlékezetéről beszél, ami kamaszkorában megtörtént vele, végképp nincs választása, kénytelen - bármilyen megalázó is, hogy így van - legalább valamelyest túlélőként is megszólalni.

Kertész cikkének esetében legalábbis biztosan ez történt. Erről, és nem a szerző nyilvánvalóan nem létező fajvédő vonzalmairól árulkodik a "genetikailag" határozó. A keserűség, ami azt mondatja vele, hogy a magyarság még mindig nem kíván tudomást venni róla, hogy állama egykor bűnrészes volt több százezer polgárának elpusztításában, legalább részben a túlélő panasza. Kertész Ákos leveléből, hiába használja az efféle szövegek számára kézre álló anyanyelvként a nemzeti önostorozás retorikáját, valójában, az írás minőségéből is jól láthatóan, az artikulálatlan fájdalom szólal meg. Nem valamiféle mély és szembesítő belátás ez - ilyesmi nincs benne; gondolatmenetként elnagyolt, igazságtalan és lényegében nem megtárgyalható.

És persze, épp a szabad identitásválasztás tiszteletben tartása jegyében megtehetjük, hogy ne a túlélő panaszaként vegyük számításba Kertész levelét. Csakhogy ekkor megtagadjuk szolidaritásunkat ettől a fájdalomtól, és csak egy goromba, felületes, minden adys erőt nélkülöző szöveg félszívű védelmezői lehetünk. Ám ha panaszként ismerjük fel, felhívhatjuk fogékony honfitársainkat, hogy próbálják átérezni, és pusztán ezzel meg is szüntetni a fájdalmat. Hiszen e fájdalomnak éppen az a lényege, hogy ha osztoznak benne, megszűnik. Aki Kertész Ákos magyarságát kérdőjelezi meg, vagy megfosztja a magyar kultúrát gyarapító munkájára kapott díszpolgári címétől (mintha a Makra mostantól nem magyarul lenne írva), csak megerősíti őt hitében, hogy a '44 után is itt leélt teljes élet birtokában sem tartozhat ide, ha reklamálni mer.

*

Mi, zsidó és nem zsidó magyarok, akik a későn születettség kegyelme folytán magától értetődőnek tudhatjuk magyarságunkat, szerencsésebbek és erősebbek vagyunk Kertész Ákosnál (és a még közöttünk lévő öreg, ijedt, fáradt túlélőknél). Nekünk kéne tehát bebizonyítanunk, mennyire tévedett rólunk szólva. Kertész kétségbeesett írása újabb figyelmeztetés lehetne arra nézve, hogy a nemzeti önismeret és szolidaritás növelése nem ködös elvontság, hanem halaszthatatlanul fontos, számtalan emberi élet minőségét befolyásoló munka, a lehető legproduktívabb hazafiság, melynek számtalan tere nyílhat a közoktatástól a tömegkultúráig. És korántsem csak zsidó probléma. Persze választhatjuk azt is, hogy egy elkeseredett idős ember rossz mondatai miatt még hetekig tovább sajnáljuk magunkat, további buta büntetéseket eszelünk ki számára a díszpolgári cím elvétele után, és jobb megsértődnivaló híján újból és újból felemlegetjük frusztrációink karbantartására. Ilyen országban is lehet élni.

Neked ajánljuk