Négy évvel a narancsos forradalom után Ukrajna Kelet-Európa talán legfrusztráltabb országa. Az akkori forró napok főhőse, Viktor Juscsenko elnök népszerűsége a béka feneke alatt, hiába kísérletezett az ukrajnai identitás programjával; Julija Tyimosenko miniszterelnök pedig pragmatikusabb politikával próbálkozik. Ám a napi torzsalkodások az elnöki hivatal és a kormányfő közt mára teljesen elmaszatolták a narancsos fordulat ígéreteit. A főleg hitelből nagy lábon élő Ukrajna a gazdasági csőd közelében várja, hogy a politikai elit eldöntse: lesz-e a közeljövőben előre hozott parlamenti választás, vagy a birkózás egészen a 2010 januárjában esedékes elnökválasztásig folytatódik. Oroszország élvezettel tekeri fel a hangerőt, Európa pedig szemérmesen süti le a szemét.
Társadalmi kohézió? Csak álom
Ez a konfliktus nem véletlen hiba - történelmileg ez van a rendszerbe programozva. A helyi társadalomban nincs létjogosultsága a Nyugaton működő win-win stratégiának. Itt a gengszterstílus dívik, az egyének állandó küzdelméből az erősebb kerül ki győztesen - az eszközök jogszerűsége nem szempont. Itt nemcsak nyerni kell, de a (politikai) ellenfélnek buknia is. Minél nagyobbat - még ha rámegy is az ország. Vagy csak a gazdasága. És mert a Juscsenko-Tyimosenko viszály egóról és nem politikai programokról szól, az egyik fél törvényszerűen megsemmisül. Ez pedig minden jel szerint az elnök lesz: a forradalom felfalja gyermekeit. Mivel a bukás nagy lesz és zajos, Ukrajna még meredek dolgoknak néz elébe.
Pedig Ukrajna gazdag ország. Ha azt mondom: energiabiztonság, azt mondod, Oroszország. De ha azt mondom, élelembiztonság (food security), akkor kevesen vágják, hogy Ukrajna akár nagyhatalom is lehet. Bár a politikai elit itt nemigen szórakozik víziók gyártásával, ez az ország lehetne Európa és Oroszország éléskamrája. Ám egy aktuális nyugati vicc szerint egyelőre az ország bridebasket, és nem breadbasket - inkább lányokat exportál, mint kenyeret. Még legkisebb szomszédai - Magyarország és Szlovákia - is alig veszik országszámba. (Magyarországnak legalább jutott némi olcsó energia - Kapolyi László közvetítésével -, míg Szlovákia és a többi szomszéd eddig hiába kuncsorgott.) De a Nyugat is rest - Amerika leginkább kinyilatkoztat, az unió pedig csak bámul, legfeljebb a nehézkes és nehezen kommunikálható Európai Szomszédsági Politikát (ENP) vagy a mostanában a svédek és lengyelek által gründolt keleti partnerséget ajánlgatja Kijevnek. Azt kevesen vonják kétségbe, hogy Ukrajna európai állam, s ha lassan is, de zajlik valamiféle európaizálódás. Ám az EU- vagy a NATO-tagságot immár az ukránok legnagyobb szövetségesei, a lengyelek sem forszírozzák. Először bizonyítson Kijev, mondják, reformban. No persze, ha az integrációs folyamat még a kilencvenes években elindult volna, nem csak a narancsos forradalom után, Ukrajna ma közelebb lenne Európához. Ám az unió akkoriban velünk meg a Balkánnal volt elfoglalva. Az azóta megkövesedett társadalmi-politikai rendbe - az ukrán glamúrba, amit a jórészt korrupcióból származó milliárdok táplálnak - nemcsak a Leonyid Kucsma elnök által életre keltett oligarchageneráció szeretett bele, de beleragadtak a narancsos évjáratok is. Az ország irányítói most már sem az unió, sem a NATO ígéreteitől nem ugranak a reformok felé: nagy ára lenne annak errefelé, és csak nagyobb lesz. Ennél sokkal hatékonyabb a négy évvel ezelőtt felpofozott Moszkva. Az oroszok, az ukrán oligarchákkal egyetemben (de más stratégiai megfontolás alapján), fizetnek mindenkinek, és a minél gyengébb ukrán kormányzatot tekintik fő szövetségesüknek.
Az ország jelen kontúrjait a Szovjetuniónak, illetve annak felbomlásának köszönheti: az országnak a "szovjet" volt a kohéziós ereje. A "megszoksz vagy megszöksz" közül a szovjet hatalmi gyakorlat csak az elsőt tűrte, és az ukránok, mint annyiszor a történelem során, alkalmazkodtak. A Szovjetunió megszűnése után pedig egyelőre - a kék színű útlevél mellett - talán csak a futball tartja egyben a társadalmát. Nyugat- és Kelet-Ukrajna identitása ma nehezen egyeztethető össze, nem beszélve Odeszszáról vagy éppen a Krím-félszigetről. Ez utóbbiról ahány szakértő, annyi vélemény - az ukránok egy része krími (és nem orosz) identitásról beszél, a nyugati diplomaták számára a félsziget lakói közül mindenki orosz, aki nem krími tatár. Egyben nagy az egyetértés - ukránok ott nincsenek. A helyiek pedig egyre inkább úgy érzik, a krími autonómiának jobbat tesz egy gyenge kijevi kormány, mind az egyre autokratikusabb Kreml. Orosz zászlók lengetése van, más nemigen.
Juscsenko az első politikus, aki módszeresen a nemzeti identitás felfuttatásával próbálkozik, elsősorban az ukrán nyelv és a holodomor, a sztálini kiéheztetés tragédiájának erőteljes állami propagandájával. És bár egy sikeres ország jövőjét nem lehet a tragikus múltra építeni, Juscsenko valószínű bukása után sem áll le a nemzeti identitás erősítésének projektje. Moszkva agresszív viselkedése menetrendszerűen hozza magával ezt a fejlődést, és a gazdag ukrán politikai elit átveheti a nemzeti fíling megerősítésének feladatát. A dnyepropetrovszki születésű, ám nyugat-ukrajnai külcsínnel (hajviselet, öltözék) népszerűvé lett Julija asszony viszont a középre koncentrál. Négy évvel ezelőtt éppen Közép-Ukrajna támogatása hozta meg a narancsos tábor győzelmét. Julija azóta is a középet figyeli, amely pragmatikus, és a grúz háború után jobban figyelembe veszi majd (mint ahogyan ezt mindig is tette a történelem folyamán) az orosz politika regionális súlyának megerősödését. Pontosan ezt teszi most a miniszterelnök asszony is.
A gazdaság, durák!
A pesszimista jóslatok szerint 30 százalékos inflációval és a gazdasági recesszió miatt egymillió új munkanélkülivel nézhet szembe a szétzilált kormány a következő hónapokban. Az utóbbiak jó részét a kelet-ukrajnai nehézipar adja. Keleten több kohóban már kioltották a tüzet, vannak olyanok, ahol hat hónap kell az újraizzításhoz. Esik az acél és az acéltermékek ára, márpedig ez adja az ukrán GDP jelentős hányadát. A Nemzetközi Valutaalap 16 milliárd dolláros kölcsöne elsősorban az elmúlt évben jórészt európai kézbe került ukrán bankrendszer bedőlését hivatott megakadályozni. Szomorú volt nézni, hogy az ukrán politikai elit még csődközelben is csak nehezen volt hajlandó kompromisszumra az IMF-hitel feltételéül szabott reformcsomag parlamenti elfogadásakor. De végül megtette - s ez azt üzente Európának, hogy az ukrán politikai elit képes moccanni, ha kellő nyomás alá helyezik. Ukrajnának úgy kell a decentralizáció, mint egy falat kenyér. Az alkotmány reformja nélkül a politikai elit továbbra is egymást fogja nyírni egymás ellenőrzése helyett. A jog értelmezése itt rendkívül népszerű - minden politikusnak sajátja van belőle, csak épp a bíróságé szokott kevéssé érdekes lenni. A szociális és az egészségügyet csak az állam pénzeli - a kórházlátogatás legfeljebb időutazással kecsegtet a szovjet időkbe, gyógyulással nemigen.
Csakhogy Ukrajna gazdag ország, ezért minden politikai kompromisszumnak nagy ára van - mind pénzben, mind egóban. Ennek megfelelően halasztgatja a döntést a politikai elit, ameddig csak lehet. Annak ellenére, hogy a jelenlegi konfliktust a Julija Tyimosenko Blok (BYuT) és a Régiók Pártja (PoR) közti ad hoc parlamenti szövetség robbantotta ki, a gazdaság ellenőrzése főleg az elnök és a régiók kezében van az előző kormánykoalíció hozadékaként. Julija pedig iparkodik - próbálja helyzetbe hozni saját embereit. Sőt. A gázügyben a Tyimosenko-kormány ténylegesen megpróbálja kibillenteni a korrupció melegágyának tartott RosUkrEnergo céget az orosz-ukrán gázüzletből.
De Ukrajna legnagyobb kérdése az, hogy a politikát mind Kucsma, mind Juscsenko elnöksége alatt ténylegesen kézben tartó oligarchák képesek-e a stratégiai váltásra. A gazdasági válsággal beindulhatna az ország reformkorszaka és modernizációja, ehhez azonban elengedhetetlen az ukrán gazdasági elit szerepvállalása. Ukrajna több milliárdossal büszkélkedhet, mint Közép-Európa együttvéve. A lista élén olyan mágnások állnak, mint Rinat Ahmetov, a donyecki milliárdos, vagy Viktor Pincsuk, Kucsma veje és Dnyepropetrovszk tényleges tulajdonosa. Többségük a parlamentben ül (kivéve Pincsukot), hiszen képviselőként teljes körű mentességet élveznek: a Radában, a kijevi törvényhozásban jószerivel több a helyi és regionális hatósugarú milliomos, mint a politikus. A mandátumot minden politikai csoportosulás pénzért árulja - a helyenként pár millió dolláros bevételt utána a kampányba fektetik. Nem csoda, hogy a parlamentnek és a politikának úgy általában pici a becsülete errefelé.
Ezt az elitet - paradox módon - épp a gazdasági válság lökheti a reformok felé. A gazdasági lassulás miatt lényegesen olcsóbb lett az energia, és takarékra állt a keleti gázzabáló nehézipar - ezzel Ukrajna kiiktathatja a Kreml egyik aduját, és tisztába teheti az orosz-ukrán gázkapcsolatokat. Máris kevesebb piszkos pénz áramlik az ukrán politikába, s az ukrán oligarchák hatalmasat buktak a hitelkrízisben. A kijevi legendák szerint ez is hozzájárult a választások elnapolásához: nincs hitel, kevesebb a pénz a választási kampány finanszírozásához. Az oligarchák elsősorban azért vesztettek sokat, mert cégeiket a tőzsdére vitték. Ráadásul Ahmetov vagy Pincsuk nemcsak a politikába öl milliókat, hanem a sportba (főleg a futballba) meg különféle fejlesztési - szociális, kulturális, oktatási, AIDS-ellenes - projektekbe is, helyi Rockefellerekként tetszelegve a közvélemény előtt. Mindezzel az országot gazdaságilag és politikailag a Nyugat felé tolják. Egyértelmű azonban, hogy az általuk preferált taktikát - minél gyengébb a kormányzat, annál jobb -, amelynek része a politikai elit pénzelése és kijátszása egymás ellen, átvették az oroszok. És nem ez a rivalizálás egyetlen terepe. Az ukrán nehézipar exportja nyugati orientáltságú, a konkurenciája főleg orosz.
*
A világ legjobb fekete földjeivel büszkélkedő Ukrajna létjogosultsága a szürkezónából ered. Ez a zóna 1991 óta sokat változott, de a keret megmaradt. Ukrajna már nem orosz, de még nem európai: tranzitország. Átvonul rajta mindenki, szépen sorjában, miként annyiszor a történelmében. Ráadásul mostani gazdagságát is ebből szerzi - itt mindenki bizniszel, és mindenki itt bizniszel. Legalábbis eddig így volt: hisz hitel nélkül nehéz lesz folytatni. Ráadásul a külföldi befektetők már korábban kezdtek elmaradozni, tekintettel az ukrán bürokrácia nehézkességére és növekvő jattigényére.
Az ukránok persze ezt a gazdasági válságot (is) túl fogják élni, de nem mindegy, merre mozdulnak. Ami külső tényezőktől is függ. Az unió továbbra is technikai minimumon tartja majd a csatlakozási folyamatot, és az ENP létezése három éve alatt bebizonyította, hogy nem elég az ukrán politikai elit és bürokrácia motiválására. Az ukránok meg azt mutatták meg az EU-nak, hogy nem érettek a változásra. Moszkvának egyelőre nincs oka átírni bevált taktikáját. Amíg az ukrán politikai elit önmagát nyírja, a Kreml örömmel fizet és figyel. De Ukrajna az orosz birodalmi tudat gyengéje: a konfliktus a változó Ukrajnával vagy az azt segítő nyugati politikával szemben garantált. Az unió "Oroszország először" elvét tekintve ez csak akkor képzelhető el, ha az amerikai politika megváltozik.
Hacsak az ukránok nem veszik a saját kezükbe sorsuk irányítását. Nem lesz leányálom, de legalább a glamúr csökken. Már ez is szép eredmény lenne.
A szerző nemzetközi fejlesztési szakember, az amerikai Pact Inc. kelet-európai igazgatója, a spanyol FRIDE elemzője.
