Publicisztika

Sajnálattal értesítem Önt, hogy Bovaryné és Holdrabló nem én vagyok, magánnyomozását így tovább kell folytatnia a debreceni bloggerek(?) vezére(?) után. Jászberényi "Jászberényi Attila" Attila Ps. Remélem, soha senkit nem fognak lesógorervinezni Ön helyett, de engem - bár Holdrabló Urat (Hölgyet?) nem, írásait mértékkel ismerem - ezek után már csak felholdrablózni lehet. .

Magyar Narancs, 2009. október 22. Olvasói levelek Magyar Narancs, 2009.

A hétvégénket Orbán Viktor két fellépése aranyozta be, melyből az első Kecskeméten, az "Új államépítés" című konferencián esett, a másik - nem kevésbé érdekes - pedig az Echo televízióban. Utóbbira azért volt szükség, hogy némileg bunkesztánibb, kifelé, jobb felé sandítgatásra jobban hajlamos, ám mégis potenciális híveinek elmagyarázza, mit is hallhattak Kecskeméten. A szamárvezető azért kellett nagyon, mert Orbán komoly teret szentelt beszédében a jobboldali szélsőségeknek, nem éppen a barátkozás szellemében.

Éltesebb olvasóink biztosan emlékeznek arra az amúgy jóravaló fiatalemberre, aki az előző rezsimben, annak is már a vége felé olyan mondatok kíséretében fogta meg a kabátgombjukat, hogy "persze, Sztálint nem akarom védeni, de Lenin igazából jót akart", vagy hogy "rendben, bajod van Marxszal, de könyörgöm, előbb olvasd el rendesen". És nem értette! Esetleg Marx születésének valamelyik évfordulóján olyan postai képes levelezőlapot adott át barátainak (nyugati importból), amelyen a vicces grafika a filozófust konfettiesőben, mókás papírcsákóban, születésnapi tortával és kissé pityókosan ábrázolta.

Az Országgyűlés 2009. október 5-én fogadta el a 2011. évi népszámlálásról szóló törvényt (T/10105. sz. törvényjavaslat). Ezt két héttel később, október 21-én Sólyom László köztársasági elnök megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek. Levelében az elnök azt kifogásolta, hogy kimaradtak a vallásra, a nemzetiségi hovatartozásra, az anyanyelvre, a teljes termékenységre és a fogyatékkal élésre vonatkozó kérdések. Vajon igaza van-e Sólyom Lászlónak?

Magyar Narancs, 2009. október 22. Aki ott volt a bloggertalálkozón (néhány lelkes diákot is behajtottak), az tudja, hogy a beszámoló rózsaszínűbbre festi a valóságot,nem kapott rá a blogokra, aki eddig nem.

Magyar Narancs, 2009. október 8. Köszönjük Böcskei Balázs megvilágító erejű szavait.

A nagy múltú Ferencvárosi Torna Club (FTC, Fradi stb.) bajnoki labdarúgómeccsét a Diósgyőr ellen közvetítette a televízió. Kevés ehhez fogható dráma szerepelt a csatornák hétvégi kínálatában, beleértve a hírműsorokat is.

Megszámlálhatatlanul sokszor kárhoztattuk a médiatörvényt e hasábokon az elmúlt évtizedben: neveztük "hevenyészettnek", "slendriánul megfogalmazottnak", egy szigorúbb pillanatunkban pedig úgy láttuk, hogy az írója kezét kellett volna letörni, preventíve. Igazságtalanok voltunk. Mert az, amit a soros rádiófrekvencia-pályázaton műveltek és művelnek a két nagy párt delegáltjai az Országos Rádió és Televízió Testületben (ORTT), nem egyszerűen a rossz törvényszöveg hézagait kihasználó sunyi ügyeskedés, hanem magának a törvényességnek a nyílt és szemérmetlen semmibevétele. A normaszegés pimaszsága mindenekelőtt abban a nagykoalíciós vállvonogatásban áll, amellyel az érintettek a kifogásokra reagáltak. Coki, hülyegyerek, ne ártsátok magatokat a nagyok dolgába; és ez vonatkozik a határozatot fenntartással fogadó köztársasági elnökre és a kormányfőre is - néha őket sem árt emlékeztetni, hol a helyük a táplálékláncban.

A közmédia jelenlegi helyzetéért, sőt a torz médiapiac kialakulásáért és tragikus következményeiért a felelősség közösen terheli a politikai elitet (bár nem feltétlenül egyenlő mértékben) és a jog alkalmazóit is. Az igazi baj az, hogy nem alakult ki Magyarországon egészséges közéleti-politikai kultúra, s hogy a közhatalom birtokosai nem hajlanak az időnként elengedhetetlen önkorlátozásra. A médiatörvény tehát nem azért rossz, mert hozzá nem értők írták, hanem mert - talán tudatosan - naiv; mert működőképes politikai közösségre szabták.

A mentelmi jog felfüggesztése még sosem kavart akkora vihart, mint Dávid Ibolya és Herényi Károly ügyében. A Narancs múlt heti, Politikák című vezércikke elismeri ugyan, hogy főszabály szerint fel kellett volna függeszteni a két képviselő immunitását - ám egy határozott "igen, de" fordulattal az ügyészségi eljárás kritikájába bonyolódva féligazságnak nevezi annak szükségességét. Ezzel pedig ugyanabba a hibába esik, mint a parlament szocialista frakciója és a mentelmi bizottság szocialista tagjai is: talonba rakja a legalapvetőbb közjogi elveket, hogy vélt vagy valós politikai racionalitásra hivatkozva értelmezze, ami a szemünk előtt zajlik.

Magyar Narancs, 2009. október 22. Az mondjon le, aki jogsértő Kozák Márton, a Magyar Televízió Közalapítvány kurátora "közjogi ámokfutónak" nevezett publicisztikájában, és lemondásra szólított fel azért, mert a Nap-kelte a kuratóriumi elnökség kérése dacára sem került vissza a képernyőre.

Hány példánnyal lehet többet eladni egy újságból, ha mondjuk a címlapon névvel és címmel szerepeltetünk egy meleg katolikus papot, olyan hívószavak kíséretében, mint pornószínész vagy zsarolás? Az eredmény lényegtelen, hisz a közlés a bulvársajtó lélektanának (pontosabban: romlottságának) a következménye, a példányszámra legfeljebb vállukat rángatva hivatkoznak utólag - rákenvén önmocskukat az olvasóikra.

Hogy 1989-ben nagyjából olyanok voltunk, mint Nigéria meg Kongó 1960-ban, vagy Ghána 1957-ben, még mindig nem késő tudatosítani magunkban. Vagy ha nem is voltunk épp olyanok, a vállalkozás, amibe ez az ország belefogott, ugyanaz volt. A gyarmati elnyomás hosszú évtizedei után, a gyarmattartók távozásával, minden külső kényszertől megszabadulva rendbe tenni saját dolgainkat. Ha külvilági zsinórmértéket keresnénk az elmúlt húsz évünk méricskéléséhez, sajnáljuk, de ezek a párhuzamok, a 60-as évek dekolonizációjával keletkező államok adódnak, még akkor is, ha sokszor négerek laknak bennük. A következtetést, hogy ki nyert, az olvasóra bízzuk, mindössze arra válaszoljon önmagának, hogy mit csinált, hogyan élt mondjuk 1995-ben Budapesten vagy Nyíradonyban, és próbálja meg elképzelni, mit csinált volna Biafrában 1968-ban. Aztán képzelje azt, hogy választhat a kettő között.