A hétvégénket Orbán Viktor két fellépése aranyozta be, melyből az első Kecskeméten, az "Új államépítés" című konferencián esett, a másik - nem kevésbé érdekes - pedig az Echo televízióban. Utóbbira azért volt szükség, hogy némileg bunkesztánibb, kifelé, jobb felé sandítgatásra jobban hajlamos, ám mégis potenciális híveinek elmagyarázza, mit is hallhattak Kecskeméten. A szamárvezető azért kellett nagyon, mert Orbán komoly teret szentelt beszédében a jobboldali szélsőségeknek, nem éppen a barátkozás szellemében.
"Az egyik szélsőség, amit a szocialista kormány képvisel, előhozott egy másfajta szélsőséget Magyarországon. Ez a másik szélsőség egyfajta politikai durvaság" - kezdte, s oda lyukadt ki, hogy a Jobbik alkalmatlan a kormányzásra, inkább csak a handabandázásban erős. Szavait akár megnyugtatónak is tekinthetjük - hiába üvölt a fülünkbe a kisördög, hogy az 1998-as választások előtt is ugyanevvel a dumával zárta ki a koalíciót a kisgazdákkal: abban bízunk, hogy a Fidesz egyedül is képes lesz kormányt alakítani... Tudjuk, nem lett.
Orbán ismét a régóta várt hatalom reális közelébe került, és tessék, megint ott úszik a levesében egy vastag hajszál... A neve Jobbik, és a híre piszok rossz egész Európában (maguk vitték, közel 15 százaléknyi szavazó megbízásából). Orbánnak, ha koalícióra kéne lépni velük, az egyenlő lenne a nemzetközi lenullázódással. Hány forintos eurót jelenthet a Jobbik közelsége a hatalomhoz? És a Jobbik után loholó Fideszé? Így Orbán minden más tárgyú megszólalása is a hétvégén csak ebből a szempontból bír relevanciával. A Nyugat figyelme felől. Mit akar ez a csávó, komolyan lehet-e venni egyáltalán? Ennek szólt az erős elnöki intézmény közeljövőbeni esedékességének kizárása, erről szólt az elzárkózás a kétkamarás parlament elől, vagy a húzódozás az alkotmányozástól. A stabilitás és a fennálló rend védelmének ígérete. Ezért igyekezett Orbán - hosszú évek óta először - gyakorlatilag megvédeni a képviseleti demokráciát.
Kitől is?
Önmagától - önmaga most épp talonba tett stratégiájától, az utcától. Szurkolunk Orbán Viktornak, hogy váltsa valóra mondott elképzeléseit - már ha kormányra kerül. Tudja féken tartani a csúnya és dagadt Jobbikot. Bírja megenni, amit főzött. Mert az senkinek nem lesz jó, legkevésbé az országnak, hogyha a főztje falja fel őt - s vak, aki nem látja, hogy erre is van jócskán sansz.
Mert nyugodtan mondhatja Orbán, hogy "az egyik szélsőség törvényszerűen megszüli a maga párját", hevenyészett fordításban: az MSZP fialta a világra a Jobbikot, hisz ez elég jól hangzik, és annak sem lenne jelentősége, ha igaz lenne, mint ahogy nem az. Mert valójában a Jobbik 20 százalékának küszöbén immár csak annak van valami tétje, hogy hogyan lehet kezelni az így kialakuló - rémes - helyzetet. Amit nem másnak, mint Orbán Viktor 2006-tól máig ívelő politikájának köszönhet ez az ország.
Ennek a politikának ugyanis mindösszesen egy vezérlőelve, egy gondolata volt: a reakció Gyurcsány kiszivárgott, kétségkívül ostoba beszédére. A napi harc, az összetartás rövid távú politikája. Innen kelteződik ugyanis a nép folyamatos etetése, utcára cipelése síppal, vekkerórával, nagygyűléssel, népszavazással és Pitti Katalinnal. A nép utcára cipelése - és az ott felejtése. És ez az ottfelejtés a döntő mozzanat, a leghatásosabb szteroidinjekció, amit a Jobbik seggébe valaha is bárki belenyomott. Mert amikor Pitti Katalinnak, szegénynek elment már a hangja, akkor Orbánék hazamentek az utcáról, csak épp eszük ágában nem volt odavetni az utcára csalt népüknek, hogy fájront van, lehet távozni. Nem csak az utcát, Orbánék otthagytak mindenkit, akit az azonnali változtatás (az előrehozott választások) meséjével húztak csőbe - nem is voltak kevesen. Fölhúzták az órát, aztán csörgött, és mégsem ment a kormány. Meghallgatták Bayer Zsoltot és Áder Jánost a Kossuth téren, s mégsem iszkolt a kormány. Elmentek a népszavazásra, ikszeltek, de nem a kormány ment, csak az egészségügyi reform meg a tandíj. Aztán egyedül maradtak.
Csak le kellett szólítani őket. S a Jobbik nem volt rest.
Orbán három év parlamenti bojkott és egy népszavazás után visszaoldalazna a képviseleti demokráciához. Helyes, sose késő. Mikor jön elő a tandíjjal? És hogyan fogja megmagyarázni ezt, és hányan fognak neki hinni azok közül, akiket eddig az ellenkezőjéről győzött meg? És nem csak az utcán felejtettekről beszélünk. Mádl Ferencről, aki a közvetlenül választott, erős köztársasági elnök ötletét Kecskeméten bedobta.
Az ő baja, vélnénk - áll a manézs közepén egy karikával meg némi kockacukorral, és izzad. Pedig nem. A miénk, akik nézzük. Ha nem sikerül neki, a vad rámegy a közönségre.
