Aki kíváncsi... - A népszámlálásról és az államelnöki kifogásokról

  • Örkény Antal-Vári István
  • 2009. november 5.

Publicisztika

Az Országgyűlés 2009. október 5-én fogadta el a 2011. évi népszámlálásról szóló törvényt (T/10105. sz. törvényjavaslat). Ezt két héttel később, október 21-én Sólyom László köztársasági elnök megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek. Levelében az elnök azt kifogásolta, hogy kimaradtak a vallásra, a nemzetiségi hovatartozásra, az anyanyelvre, a teljes termékenységre és a fogyatékkal élésre vonatkozó kérdések. Vajon igaza van-e Sólyom Lászlónak?

Az Országgyűlés 2009. október 5-én fogadta el a 2011. évi népszámlálásról szóló törvényt (T/10105. sz. törvényjavaslat). Ezt két héttel később, október 21-én Sólyom László köztársasági elnök megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek. Levelében az elnök azt kifogásolta, hogy kimaradtak a vallásra, a nemzetiségi hovatartozásra, az anyanyelvre, a teljes termékenységre és a fogyatékkal élésre vonatkozó kérdések.

Vajon igaza van-e Sólyom Lászlónak?

*

Ennek megítéléséhez mindenekelőtt gondoljuk át, hogy miért is van szükségünk egyáltalán népszámlálásra.

Magyarországon rendszeresen száznegyven éve folytatnak népszámlálási adatgyűjtést, lényegében azóta, amióta a modern liberális nemzet megszületett, és létrejött a modern polgári állam. A tízévente lezajló aktusnak egyrészt szimbolikus jelentősége van, hiszen ahhoz, hogy egy nemzetállam igazolja létezését a polgárai és a világ felé, dokumentálnia kell önmagát, és fel kell mutatnia, hogy kiket is forraszt egységes jogi, politikai, gazdasági és igazgatási közösséggé. Másrészt az állam sokrétű igazgatási feladatai megkövetelik, hogy különféle fontos és minden polgárára kiterjedő információkkal rendelkezzen, amelyek elengedhetetlenek az egyre bonyolultabb igazgatási feladatok hatékony ellátásához. A népszámlálás tehát adatokat gyűjt hivatalos és kötelező adatszolgáltatás formájában, amelynek során a megkérdezettek törvényi megerősítéssel nyomatékosítva hivatalos személy előtt kötelesek adatot szolgáltatni.

A népszámlálási adatok alkalmasak ugyan statisztikai és szociológiai elemzésre (és különösen nélkülözhetetlenek akkor, amikor kis mintás kérdőíves kutatások reprezentativitását kell a kutatóknak ellenőrizniük), de a megkérdezettekre vonatkozó információk nem kutatási, hanem hivatalos adatok. Éppen ezért megbízhatónak kell lenniük, és olyanoknak, amelyekre az államigazgatásnak a döntéseihez szüksége lehet. Majdnem kizárólag olyanoknak, amelyeket az ország lakóitól a hivatalok, intézmények rendszeresen és joggal megkérdeznek. És legfőképpen olyan dolgok iránt kutakodhat a népszámlálás, amelyekről a polgárok azt gondolják, hogy az államnak tudnia érdemes.

A népszámlálási kérdőív tartalma tehát egyfelől szakmai kérdés, másrészt meghatározzák azok a hagyományok, amelyek az elmúlt évtizedekben kijelölték a kérdések körét. Legalább ilyen fontos az is, hogy napjainkban mit gondol a magyar társadalom az állam mindenhatóságáról, és hol kívánja a társadalom meghúzni azt a határt, ameddig a hatóságok hozzáférhetnek a személyes információkhoz. A legfontosabb demográfiai, népesedési és házasodási adatok, a lakóhely és a lakáskörülmények átfogó feltérképezése, a társadalom iskoláztatásának alakulása, az emberek munkaerő-piaci státusza és különösen a munkaerőpiacról való esetleges kiszorulása olyan hasznos adatok, amelyek ismerete elengedhetetlen a társadalom általános állapotának megismeréséhez, és nélkülözhetetlen a jó igazgatási döntések meghozatalához. Vannak azonban olyan kérdések, és ide tartoznak az emberek személyes identitására vonatkozó információk, amelyek még az egyének számára sem egyértelműek, és amelyek semmiképpen nem tartoznak a szélesebb társadalomra és a hatóságokra. Ilyeneket csak akkor szabad firtatni, ha meg vagyunk győződve arról, hogy ezek nélkülözhetetlenek az egész közösséget érintő társadalompolitikai döntések meghozatalához.

Persze a kérdőívnek ez a fejezete megengedi a válaszadóknak, hogy megtagadják a válaszadást, vagy hamis adatokat közöljenek. Csakhogy ezeket az adatgyűjtő éppen olyan hivatalos adatnak tekinti, mint a többit a kérdőívben, az állam és a hatóságok pedig nyugodt szívvel tekintik a szerzett információkat jogalapnak a legkülönfélébb döntésekhez. Ez teszi igazán veszélyessé az ilyen jellegű információgyűjtést.

*

Az államfő öt lényegi kritikájából három éppen ezeket az érzékeny adatokat érinti. Kifogásaiban kimondva-kimondatlanul az a meggyőződés rejtőzik, hogy a magyar nemzet olyan identitásközösség, ahol a polgároknak számot kell adniuk érzéseikről, hovatartozásukról, hiteikről és identitásukról, az államnak pedig mindezekről adatokat kell gyűjtenie: tehát be kell avatkoznia. Az elnöki vétóban felsejlő államfelfogás nem a civil akaraton nyugvó szolgáltató állam vízióját sejteti, hanem egy olyan politikai és morális abszolút akaratot kifejező autoritást, amely a polgároknak kijelöli a "helyes utat", megfellebbezhetetlen különbséget tesz a jó és a rossz között, és rögzíti a társadalom értékalapjait. A népszámlálási adatgyűjtés persze csak egy apró mozzanat az állam eme hivatásának beteljesítésében, de mint csepp a tengerben, tükrözi az elgondolás lényegét.

De lássuk az elnök konkrét ellenvetéseit! (Az már csak a történet pikantériája, hogy az elnök részben olyan kérdéseket hiányolt, amelyekről a törvény szövege ugyan nem szól, de szerepelnek a KSH próbakérdőívében. Az öt kritikus kérdés közül három pontosan úgy, ahogyan azt az elnök számon kérte.)

Sólyom László kifogásolta, hogy a vallási hovatartozás nem szerepel a kérdések között. Számunkra viszont egyértelmű, hogy ez így helyes. Az, hogy ki melyik vallási tradícióhoz és értékrendszerhez érzi magát közel, nem tartozik az államra. A vallásosság, a hit, a különböző vallási tanokról való vélemény bonyolult kérdés és magánügy, amelyhez nincs közük a hivataloknak. De a kérdés még csak nem is erről szól: igazi címzettjei az egyházak. Nekik fontos, hogy felmutathassák hívő közösségüket, lehetőleg minél számosabbat, ami aztán jogalapot szolgáltat pénzre, támogatásra, befolyásra, közéleti szerepre és hatalomra - miközben polgári világunk alapvető doktrínája az állam és az egyház szétválasztása. Szerintünk ezért nincs helye a kérdőíven a vallásosság firtatásának. Ha pedig az állam - igencsak megkérdőjelezhető módon - mégis magára kívánja venni azt a missziót, hogy támogassa az egyházakat, nem szükséges ehhez törvényi felhatalmazással kutakodnia a hitünkben. Az egyházaknak szóló önkéntes egyszázalékos adófelajánlás civil módon fejezi ki azt a szándékunkat, hogy kiálljunk egyházunk mellett, és támogassuk. Az államnak ehhez igazodva kell az egyházakat kezelnie - ahogy, szerintünk helyesen, teszi ezt ma is.

Az elnök kifogásolta a fogyatékkal élésre vonatkozó kérdés elmaradását is. Ez a kérdés szerepelt a 2001-es népszámlálásban, ám a mostani törvényből és a jelenlegi kérdőívtervezetből egyaránt kimaradt. Szerintünk helyesen. Egyrészt sok ember számára kellemetlen érzést keltene, ha a fogyatékkal élésről idegen - és hatósági - személy előtt kell számot adni. Másrészt egyszerű rákérdezéssel erről nem lehet megbízható információt gyűjteni. Még az elnök által példának felhozott gyengén látásról, illetve vakságról is nehezen. A kérdés itt vagy az, hogy van-e a megkérdezettnek szakhatósági igazolása arról, hogy szemüveggel sem tud olvasni, vagy az, hogy ugyan nincs erről hatósági bizonyítványa, de nem látja a betűket, vagy csak erős nagyítóval. A fogyatékkal kapcsolatos kérdések elmaradása miatti elnöki kifogás kapcsán általánosságban is felvethetjük: mikor lesz egy testi-lelki maradandó sérülésből vagy elváltozásból fogyaték? Szűkebb értelemben akkor, ha a szakhatóság ilyennek minősíti, ekként elismeri, mert ezt valaki kérelmezi. Ráadásul az érintett nem okvetlenül a népszámláláskor megkérdezett személy. Tehát akivel a számlálóbiztos beszél, az nem tud okvetlenül hiteles adattal szolgálni erről. A 2001-es népszámlálás során az is kiderült, hogy a fogyatékosság és a rokkantsági nyugdíj erős átfedést mutat, ami azt jelzi, hogy az érintettek nehezen tudják elválasztani egymástól a két dolgot. Mindezek jól érzékeltetik, mennyire megbízhatatlanok az ilyen típusú adatok.

*

Az elnök harmadik javaslata, miszerint meg kellene kérdezni az összes élve születés számát, és ebből becsülni a nők teljes termékenységét, részletkérdésnek tűnik. Ennek feltevését a törvény nem tiltja, a kérdés szerepel a próbakérdőívben. Mégis érdemes elgondolkodni azon, miért tartotta olyan fontosnak Sólyom László ezt a kérdést: vélhetően a népességfogyás miatti aggodalom vezette. Az eddigi adatgyűjtésekből és kutatásokból borítékolható a népszámlálás eredménye, miszerint Magyarországon az élve születések száma és ezáltal a nők termékenysége túl alacsony lesz. Ez jó alkalmat fog adni a morális felháborodásra és a felsőbb autoritás erkölcsi intelmeire, amely a polgárokat elmarasztalja felelőtlen magatartásukért. De az állam hatékonysága ettől aligha fog javulni. Ráadásul egy ilyen népszámlálási kérdés könnyen eredményezhet hibás adatot, hiszen Magyarországon az alacsony iskolai végzettségű, nyolc osztályt sem végzett nők halandósága nagyon magas, és a népszámlálási kérdezés során - az alacsony iskolázottságúak alulreprezentáltsága miatt - alulbecsülnénk hozzájárulásukat a nemzedékek megújításához. De említhetjük az intézeti gondozásba került, korán örökbe adott gyerekek számának alulbecsülését és az ebből fakadó adattorzulást is.

Az elnök hiányolta a népszámlálásból az anyanyelvre és a nemzetiségre vonatkozó adatgyűjtést is. (Mindkettő szerepel a KSH próbakérdőívében.)

Vajon érdemes-e egyáltalán az etnikai identitásra vonatkozó adatokat gyűjteni? Véleményünk szerint igen: például azért, hogy az állam képes legyen hatékony társadalompolitikai döntésekkel segíteni a hátrányt szenvedő kisebbségek helyzetét. De ezt nem úgy kell tenni, ahogy az elnök számon kérte.

Sólyom javaslata megegyezik a KSH 2001-ben alkalmazott módszerével, amely a nemzetiségre kérdezett rá. A megkérdezettek egy része magát egyaránt magyarnak (azaz a többséghez) és valamelyik kisebbséghez tartozónak vallotta. A válaszadók úgy vélték, egyszerre tartoznak a magyar néphez, és ezen belül egy kisebbségi csoporthoz. Ám a KSH a több csoporthoz tartozókat mint "ellentmondásos választ adókat" sajnálatos módon egyszerűen kihagyta a későbbi adatközléskor.

A mostani törvény szövege ezt a hibát úgy akarja elkerülni, hogy csak a kisebbséghez tartozásra kérdezne rá. A kérdés eme újraértelmezésének mélyebb értelmet is tulajdoníthatunk. A "nemzeti és etnikai" jelzők a kisebbségekkel kapcsolatos hivatalos szóhasználatban elválaszthatatlanok, a különbségnek köztük nincs törvényi meghatározása. Ám a hétköznapi gyakorlat élesen megkülönbözteti őket: a nemzeti kisebbségek alatt azokat a kisebbségi csoportokat érti, amelyekhez tartozóknak van referenciaországa, ahol a többséget ők alkotják, az etnikai alatt pedig a romákat, akiknek nincs ilyen. Ha 2011-ben úgy teszik fel a kérdést, hogy "Melyik nemzetiséghez vagy nemzeti, etnikai kisebbséghez tartozónak vallja ön magát?", és a kérdést követő listán szerepelnek a 2001-ben és korábban felsorolt nemzetiségek, akkor mód nyílik a kisebbséghez tartozás kifejezésére. A válaszok összevethetők lesznek a korábbi népszámlálások adataival, és így kielégíthetik az elnök ama igényét, hogy legyen mód időbeli összehasonlításra. Miként az anyanyelvre - az első gyermekkori nyelvre - a kisebbségi hovatartozástól függetlenül feltehető kérdésre adott válaszok is.

Az elnök szerint a "nemzetiséghez, etnikumhoz tartozás kérdése elsősorban nem a kisebbségi/többségi dimenzióban értelmezhető". Ezzel alapvetően nem értünk egyet, mert ellentmond mind a köznapi tapasztalatoknak, mind a romakérdésről szóló elemzéseknek. E megállapítás ellentétes a kisebbségi képviseleti rendszerrel is, amely éppen "a kisebbségi/többségi dimenzióban" kíván keretet adni a konfliktusok rendezésének. Egyébként az elnöki megállapítás ellentétes magában a levélben foglaltakkal is: "Statisztikai értelemben értékelhető adat a valamely nemzetiséghez tartozás, illetve az anyanyelv, ebből lehet azután következtetéseket levonni a népesség nemzetiségi összetételére, illetve az egyes nemzetiségek létszámára és arányára (kisebbségi/többségi), területi eloszlására vonatkozóan."

Az elnök tehát a nemzetiséghez tartozást és az anyanyelv kérdését tartja lényegesnek, nem a kisebbséghez tartozást. Csakhogy a népszámlálás céljainak az felel meg, ha az ország lényeges problémáinak megértéséhez szolgáltat adatokat; és a romák kisebbségi helyzete minden kétséget kizáróan ilyen. A korábbi népszámlálások során a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó kérdések nem vagy csak részben voltak alkalmasak a romák számbavételére, életkörülményeik leírására. Az átfogó adatok hiánya vetette meg az alapját annak, hogy az e kisebbségbe tartozókat nem önmeghatározásuk, hanem az egyre ellenségesebb többség besorolása alapján vették számba és jellemezték. A kisebbséghez tartozás megkérdezése a következő népszámlálás során éppen ahhoz segíthet hozzá, hogy ez a tarthatatlan gyakorlat végre véget érjen.

A szerzők szociológusok.

Neked ajánljuk