Stemler Miklós

Nemzeti ügynökeink

  • 2012. március 26.

Publicisztika

Övék a kétharmad, övék a felelősség, no meg egy halom meggyőződéses antikommunista szavazó, akik egyre nagyobb zavarral és dühvel figyelik az úgynevezett nemzeti párt szerencsétlenkedését. De miért is szerencsétlenkedik a Fidesz az ügynöktörvénnyel?

Legyünk jóindulatúak és megértőek: Schiffer András kommunista felmenőinek fölemlegetése Lázár János által nem a Fidesz frakcióvezetőjének tetű mivoltát bizonyította, hanem végtelen kétségbeesését. Erre pedig Lázárnak minden oka megvan, hiszen a Fidesz–KDNP nagyon rövid időn belül a második olyan ügybe ég bele, amelyek szimbolikus fontosságúak a legelkötelezettebb szavazói számára, kiút pedig egyelőre nem nagyon mutatkozik.

Kezdődött az egész Ángyán József földművelésügyi államtitkár lemondásával és coming outjával a magyar földet ellopó maffiáról, amellyel szemben hiába az államtitkári pozíció, hiába a kétharmad, ő sem tudott kezdeni semmit. Sőt: mintha magát Orbán Viktort se érdekelte volna a vidék magyar hangjának kálváriája. Az ezt követő, ugyan nem túl átütő erejű tüntetések is elég kínosak voltak, és amikor már kezdtek volna elnyugodni az indulatok, jött egy video, amelyen a professzor látványosan nem érti, hogyan kaphatja meg a mosonmagyaróvári földeket egy szolnoki ügyvéd a helyi családok helyett. Mi mondjuk tökéletesen értjük, de azoknak a szavazóknak a túlnyomó többsége, akiket a Fidesz még a kisgazdák kicsinálásából szerzett, egyáltalán nem. Nekik van igazuk.

Ezzel párhuzamosan pörög az ügynökügy újabb felvonása, amelyet már a Fidesz–KDNP országgyűlési képviselői sem igazán értenek. Olyannyira nem, hogy páran átmenetileg még szavazógép voltukból is kivetkőztek, és pártjuk ukáza ellen szavaztak az igen gomb megnyomásával, amikor az LMP törvénytervezetét végül még csak napirendre se vették a többség elutasítása miatt. Nekik, ennek a maroknyi kormánypárti kisebbségnek van igaza: míg eddig mindig volt kibúvó (nem volt meg a kétharmad, ellenzékben volt a párt), amelynek révén nem kellett támogatniuk az aktuális tuti megoldást, most nincs mentség. Övék a kétharmad, övék a felelősség, no meg egy halom meggyőződéses antikommunista szavazó, akik egyre nagyobb zavarral és dühvel figyelik az úgynevezett nemzeti párt szerencsétlenkedését.

Kinek veszélyes?


Kinek veszélyes?

Fotó: MTI


Ez a két ügy valójában sokkal kínosabb, mint amikor a Fidesz válogatott módon köpte arcul saját magát többszörösen is (vasútreform, ágyszámcsökkentés, tandíj), és a szociális népszavazás alkalmával felszedett választókat érintette érzékenyen. Ezek a választók, akik jó része a mai napig elhiszi, hogy kolbászból van a kerítés, már úgyis "otthagyta" a Fideszt a halványra sikerült elmúlt két év után, a maradék másfél-két millió Fidesz-hívő viszont azért szavazott a pártra, mert hitte, hogy Orbán Viktor megvédi a magyar földet, és fél kézzel elbánik a sötétben bujkáló kommunistákkal. Hát nem. A magyar föld nem ismeretlen „maffiózók” kezébe vándorolt, a kommunisták meg vígan élnek és virulnak, leszámítva Biszku Bélát, aki jó eséllyel nem is tudja, hogy mi történik körülötte.

A törzsbázis egyre valószínűsíthetőbb migrációja a Jobbik, avagy az LMP irányába persze a Fidesz gondja, minket a rövid távú politikai megfontolásoknál sokkal jobban zavar, hogy ez a két ügy azt az egyre népszerűbb összeesküvés-elméletet erősíti, miszerint Magyarországon nemhogy rendszerváltás nem történt 22 éve, hanem elitcsere sem nagyon, minden ugyanúgy megy tovább, leöntve némi demokratikus mázzal. Mindez rég nem annak kérdése, hogy a Fidesz vagy az MSZP tart-e több díszkommunistát, hogy Pozsgay Imre vagy Horn Gyula kínosabb-e egy elvileg demokratikus országban: az ő életük nagyobbrészt nyitott könyv, mindenki el tudja dönteni, akar-e olyan pártokat támogatni, amelyek eme két veterán munkásvezetővel büszkélkednek.

A mélyről azonban semmit sem tudhatunk, azt szövetségben óvja Medgyessy „D209” Péter és a harcias antikommunista Kövér László, aki annak idején annyira megorrolt az úgynevezett kommunisták választási győzelmére, hogy tiltakozásul a haját is seggig növesztette. A jól ismert érvelést, miszerint az iratok és a bennük szereplők személyazonosságának nyilvánosságra hozása súlyosan sértené a magyar nemzetbiztonsági érdeket, egész addig lehet komolyan venni, amíg körbe nem nézzünk a szomszédos posztkommunista államokban, amelyek mindegyikében sokkal tovább jutottak a múlt feltárásában, mint mi, mégsem omlottak össze titkosszolgálatuk kompromittálása miatt. A másik unos-untalan előkerülő kifogást, miszerint a pártállami múlt feltárása értelmiségiek szellemi maszturbációja lenne, minden bizonnyal érdeklődéssel és enyhe meglepődéssel figyelik minden olyan civilizált ország lakói, amelyek múltjuk kínos részletei feltárásának és megtárgyalásának köszönhetően számítanak sikeresnek.

Komolyan vehető érvek nélkül adódik a konteókba illő következtetés: kik azok, akiknek valóban nem érdeke, hogy bármi kiderüljön arról, mit csináltak a pártállami időkben, és mit csinálnak most? Ugyanúgy irányítják Kövér Lászlót, mint ahogy irányították annak idején Boross Pétert és Medgyessy Pétert, és éppúgy az ő kezükben van a valódi gazdasági és politikai hatalom, ahogyan a termőföldek sem a helyi gazdák, hanem a régi-új oligarcháké – ennyit a nemzeti együttműködésről és az átmenet „zavaros évtizedei” utáni tiszta jelenről. Utóbbira még mindig várunk.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.