Az 1967. június 5. és 10. között lezajlott hatnapos háború (lásd erről keretes írásunkat) nemcsak a Közel-Kelet arculatát változtatta meg alapvetően, hanem átalakította a szovjet blokknak az Izraellel, valamint – korántsem csak áttételesen – a holokausztot túlélő kelet-európai zsidó népességgel, zsidó identitással kapcsolatos politikáját is. Moszkva és a csatlós kelet-európai államok megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, a zsidó állam felelősségét hangoztatták, és követelték a megszállt területek kiürítését, az onnan elmenekült palesztinok visszafogadását. (Érdekesség, hogy míg a szűken vett szovjet szatellitállamokon kívül eső Jugoszlávia ugyancsak megszüntette a hivatalos kapcsolatot Izraellel, addig Románia nem.) A keleti blokk országai egyébként már korábban az arab szocializmus valamely válfajával kísérletező, sok tekintetben szovjetbarát politikát folytató államok (Egyiptom, Szíria, Irak) és a részben a Palesztinai Felszabadítási Szervezetbe (PFSZ) tömörült csoportok, például a Fatah mellé álltak. Az 1967-ben kulmináló, és a hivatalos nyilvánosságot szinte a rendszerváltásig kitöltő Izrael-ellenes propaganda alapvető élménye volt mindazoknak, akik abban az időben újságból, rádióból, tévéből (például a legendás Chrudinák Alajos-riportokból) tájékozódtak a világpolitikáról.
Uniszónó
A ’67-es háború sok tekintetben kínosan érintette a magyar pártvezetést. Egyrészt a történtek sürgős igazodást követeltek úgy a diplomáciában, mind a befelé szóló „anticionista” propagandában. Másrészt a kádári vezetés tartott attól, hogy az Izrael-ellenes propaganda felszíthatja az antiszemita szenvedélyeket, ne adj’ isten felboríthatja az ’56-os forradalom után nagy nehezen összetákolt társadalmi békét. Rizikófaktor volt az is, hogy az Izraellel szolidáris, a győzelmét örömmel, az arabbarát és „anticionista” propagandát viszont értetlenséggel fogadó (nem csak zsidó származású!) állampolgárok és párttagok rendszer iránti lojalitását is kikezdheti a kampány, illetve alig feloldható, lelkiismereti válságot okozó dilemma elé állítja őket. Az MSZMP Politikai Bizottsága például már 1967. június 13-án foglalkozott ezzel. Komócsin Zoltán, a Központi Bizottság külügyi titkára, akit ekkoriban a keményvonalas, „balos” irányzat vezetőjeként tartottak számon, maga is elismerte, hogy a háború, az izraeli győzelem következményei a párton belül is politikai problémákat okoztak. Úgy érezte, nem sikerült egyértelműen elmagyarázni a párttagságnak és a közvéleménynek a hivatalos álláspontot, mely szerint az eseményeket a nemzetközi osztályharc részeként kell értelmezni. Ez nyílt utalás volt azokra, akik antiszemita kampányként érzékelték a hivatalos Izrael-ellenességet, és esetleg emiatt csatlakoztak lelkesen hozzá. De baj lehetett azokkal is, akik a „nemzetközi osztályharc” kontextusában értelmezték Izrael győzelmét. Komócsin akkori szavai szerint a helyzet bonyolultságát jelzi, hogy a „velünk szemben ellenzéki, sőt esetleg ellenséges szélsőséges jobboldali, nacionalista és antiszemita körök” is Izraelt támogatják, „így fejezve ki a párttal és a Szovjetunióval való szembenállásukat”. (Jól jellemzik ezt a helyzetet Takács Tibor Szoros emberfogás című könyvében idézett azon visszaemlékezések, amelyek szerint az MTK-val szemben antiszemita alapon ellenséges, „reakciós” fradisták szurkolói csoportjai is demonstratív módon ünnepelték a zsidó csapatként számon tartott MTK-t és így közvetve Izraelt.)
Komócsin megoldása egyszerű volt: a hivatalos kommunikáció ne hangsúlyozza, hogy Izrael zsidó állam. Ezen az ülésen maga Kádár János sokkal élesebben fogalmazott. „A párttagság egy bizonyos kisebb része – ne értsen félre senki –, de bizonyos területen létező és nagy hatással bíró kis része nem kommunista módon viselkedett. S én ebből semmiféle faji dolgot nem akarok kihozni, és megértem, hogy nem mindenki előtt elég világos, ki az agresszor, a támadó, bizonyos aggodalmat meg lehet érteni, de ez nem jár együtt azzal az engedéllyel, hogy vitassák a párt és a kormány álláspontját ilyen döntő kérdésben, (…) És ha én valahol összetalálkozom az Izraelt sajnáló emberekkel, nagyon el fogom verni rajtuk a port!” Magyarán: ha egy káder szembeszáll a hivatalos állásponttal, akkor elveszíti pozícióit, repül a párt-, illetve államapparátusból.
Kezüket tördelve
Az utóbbi években (például Gadó János cikkeiben) alaposan feldolgozott, sokszor a zsidó közösségből, esetleg a hitközségi szervezetből származó besúgójelentések bőséggel szállították az akkori hivatalos (s nem is csak belügyi, de párt- és állami) szerveknek az 1967 utáni helyzetből fakadó, alig feloldható belső konfliktusokról szóló híradásokat. A jelentések sokszor első kézből származtak, hiszen a zsidó hitközség egymást követő két vezetője, Sós Endre és Seifert Géza szorgalmasan beszámolt minimum a felsőbb hatóságának, az Állami Egyházügyi Hivatalnak. Az ügynökök által szóra bírt zsidó származású párttagok és laikusok egyaránt elvetették a háború és az izraeli győzelem hivatalos értelmezését. Izrael lépéseit a jogos önvédelemmel magyarázták, elutasítva az agresszió vádját, egyben megrökönyödésüket fejezték ki amiatt, hogyan állhatott a szovjet blokk a közismerten zsidóellenes arab államok mellé. Egy jellemző vélemény szerint „mi, kommunisták, akik származásunknál fogva zsidók is vagyunk, ebben a kérdésben nem értünk egyet a Szovjetunióval, mert az arabok antiszemiták és kommunistaellenesek voltak mindig. Nem hihető róluk, hogy most megváltoztak, és haladó gondolkodásúak lennének. Az izraeli nép sokkal haladóbb, hiszen ott három kommunista párt működik. Izraelben sohasem üldözték a kommunistákat, mint azt pl. Szíriában és Egyiptomban tették.” A besúgók is megerősítették, hogy ezek az emberek aggódnak amiatt, hogy a propaganda hatására erősödhet a magyarországi antiszemitizmus.
A Komócsin által megkívánt ideológiai egyszólamúság jegyében nem csupán egyívású cikkek jelentek meg a megyei és országos lapokban, s hasonló kommentárok hangzottak el a rádióban és a tévében, de nagygyűlések sorát tartották az üzemekben is. Nemegyszer a beszédre kijelölt fontos párttag maga is zsidó származású volt, aki komoly lelkiismereti válságként élhette meg, hogy Izrael kárhoztatása a feladata, és ezért sok esetben igyekezett is kibújni a kínos kötelesség alól.
Meg kell jegyezni, hogy jóval kevesebb belső világnézeti konfliktussal küzdött a hitközségi vezetés, amely zokszó nélkül elfogadta és hűségesen kiszolgálta a hivatalos kádári irányvonalat. Mindezt el is fogadtatni a zsidó közösséggel már jóval nehezebb volt. Seifert Géza hitközségi elnök az Országos Rabbitestület egyik ülésén úgy fogalmazott, hogy „ha bennünket fűznek is érzelmi szálak az izraeli néphez, sohasem szabad eltévesztenünk az úgynevezett »alapállást«, amely szerint magyar állampolgárok és a szocialista társadalmi rendszer építői vagyunk. A szocialista magyar hazafiság minden hazai zsidó érdeke és vágya.”
A legvidámabb barakk
Bár az anticionista propagandát a maga részéről teljesítette a magyar politikai vezetés, a Szovjetunióval és a többi csatlós országgal, valamint a Rákosi-korszak hazai gyakorlatával ellentétben Kádárék nem követelték meg a hazai zsidóságtól és a vezetőiktől, hogy nyilvánosan ítéljék el Izraelt (lásd Harc a zsidók ellen című keretes írásunkat). Sőt a pártvezetés nemcsak, hogy nem kezdeményezte, de egyáltalán nem tűrte a nyílt antiszemita megnyilvánulásokat, a pártapparátus ilyen irányú próbálkozásait határozottan letörte.
A hivatalos s a belügyi szervek által is kiszolgált politika 1967 után is arra törekedett, hogy nyilvánosan senki ne merjen kiállni Izrael állam és annak politikája mellett. Az olyan csoportos kezdeményezéseket, amelyek a vallási, kulturális és akár politikai alapú önálló zsidó identitás ébren tartását, pláne az Izraelhez is kötődést találó modern zsidó önazonosság megteremtését célozták, viszont határozottan gátolták. Jellemző, hogy ilyen kísérletekről leginkább a politikai rendőrség által folytatott operatív nyomozások anyagából rendelkezünk információkkal. A vizsgálatok néha egy-egy bátor, a hivatalos politika ellen felszólaló egyetemista beszéde nyomán indultak meg, például egyiküket a történtek miatt elbocsátották a Rabbiképző Intézetből, és börtönbüntetésre is ítélték. Szintén lecsaptak a részben hitközségi kereteken belül Budapesten és Szegeden szerveződő (a BM-es minősítés szerint: cionista) ifjúsági csoportokra. Ezeket erőteljes rendőri, igazságszolgáltatási eljárásokkal igyekeztek fölszámolni, és például az ifjúsági csoportoknak szervezett előadásokat tartó személyeket felfüggesztett szabadságvesztéssel sújtották. Más esetben a kitartó kutakodás kevesebb eredményt hozott: az éveken át uszodai-kávéházi keretben működő, vallástalan és inkább apolitikus zsidó értelmiségi fiatalokból álló laza társaság, a „keddisták” ellen anélkül fejezte be az évekig tartó, több ezer oldalas vizsgálati anyagot termelő nyomozását a politikai rendőrség, hogy bármilyen használható vádat meg tudott volna fogalmazni.
| Egy villámháború receptje Az 1967-es arab–izraeli háború aktív szakasza valóban hat napig tartott. Ám ezt megelőzte egy sokéves alacsony intenzitású katonai konfliktus: a határon átszivárgó palesztin „fedajin” kommandók számtalan izraeli polgári személy halálával járó betörései, a határon és a légtérben zajló rendszeres összecsapások. A nyílt háború kirobbanásához számos hadtörténeti szakértő szerint hozzájárult a szovjetek rosszul sikerült blöffje, amikor hamis hírszerzési jelentésekre hivatkozva meggyőzték az egyiptomiakat arról, hogy Izrael Szíria ellen mozgósította csapatait. Egyiptom az álhírek hatására állásokat foglalt el a korábban demilitarizált Sínai-félszigeten, amire válaszként Izrael június 5-én megelőző csapást mért a repülőtereken parkoló egyiptomi légierőre, és rövid időn belül ilyen akciót hajtott végre a szír harci gépek ellen is. A szárazföldön is a jobban kiképzett, eredményes stratégiát alkalmazó s a haditechnikát is profibban kezelő izraeli erők voltak eredményesek. Az egyiptomi hadsereget néhány nap alatt a Szuezi-csatorna mögé szorították (ekkor foglalta el Izrael a Gázai-övezetet, de vele együtt jó pár évtizedre a Sínai-félszigetet is), és Jordánia hadseregének ellenállását megtörve június 7-én elfoglalták Kelet-Jeruzsálemet és Ciszjordániát, a szírekre vereséget mérve megszállásuk alá került a Golán-fennsík is. Június 10-én már csak 50 kilométerre álltak Damaszkusztól és 100 kilométerre Kairótól, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsának pressziójára (a bombázásokkal fenyegetőző szovjetek zsarolása hatására) Izrael leállította előrenyomuló csapatait. |
| Harc a zsidók ellen A keleti blokkban a magyar anticionista propaganda a visszafogottabbak közé tartozott: számos szövetségesünk viszont nem vonakodott a nyíltan zsidóellenes panelek használatától sem, főleg ha a népi antiszemitizmus élesztgetésében rendszer-legitimáló erőt is láttak. A brezsnyevi időszak szovjet lapjaiban megjelent írások, karikatúrák sok tekintetben a két világháború közötti antiszemita, nemzetiszocialista propaganda nyelvi, képi toposzait idézték. Lengyelországban a megerősödő anticionista propaganda összekapcsolódott a párton belüli frakcióharcokkal és az országon belül megerősödött ellenzéki mozgalmak elleni állambiztonsági fellépéssel. A Mieczysław Moczar tábornok-belügyminiszter által mozgatott hatósági és propagandagépezet az 1968 tavaszán kezdődött ellenzéki megmozdulásokra, diákmozgalmakra értelmiségellenes és ezzel együtt antiszemita propagandával válaszolt, amit alapos tisztogatások és bírósági procedúrák követtek. A moczari (de Gomułka pártfőtitkár által is buzgón űzött) propaganda a zsidó értelmiség és pártkáderek kártékonyságát egyrészt a sztálini–bieruti érában játszott fontos szerepükkel, másrészt (sokszor ugyanazon személyek) revizionista nézeteivel illusztrálta, s rendre ötödik hadoszlopként (azaz belső ellenségként) beszélt velük kapcsolatban. Az 1968-as antiszemita kampány és annak utóhatásai miatt 1973-ig visszafogott becslések szerint is 15 ezer zsidó származású lengyel, közöttük sok magasan képzett szakember, értelmiségi hagyta el a hazáját. |
