A kormány világháborút vizionáló verbális kampányának részeként Orbán az állami rádióban múlt pénteken felmelegítette saját másfél éves kamuflázsát, amikor arról beszélt, 1999-ben – a koszovói népirtás megállítását szolgáló – NATO-légiháború során volt olyan amerikai törekvés, hogy Magyarország nyissa meg az északi frontot, azaz a déli határnál avatkozzon bele a konfliktusba. Konkrét katonai elgondolásai lettek volna az Egyesült Államoknak, hogy mit kellene tenni, de ezt én visszautasítottam – mondta Orbán.
Nem előzmény nélküli ez a meghökkentő gondolatmenet: 2022 októberében Aleksandar Vučić szerb elnök már előállt vele. Arról számolt be, hogy kettejük találkozóján a magyar miniszterelnök „elárulta neki”: 1999-ben Bill Clinton amerikai elnök arra próbálta meg rávenni a magyar vezetést, északról indítsanak szárazföldi támadást a koszovói albánokkal háborúzó szerb hadsereg ellen. Ő azonban visszautasította ezt a követelést. Sőt, teljes amerikai-brit-német hátteret rajzolt ehhez a történethez. „Clinton és a britek arra kérték Orbánt, támadja meg Szerbiát északról, hogy elvonják csapataink figyelmét Koszovóból és Metóhiából Vajdaság irányába” – mondta az 1999-es Milosevics-kormányban tag Vučić. Szerinte a magyar kormányfő „végig ellenállt a nyugati nyomásnak”, s végül Gerhard Schröder akkori német kancellár segítségével sikerült partvonalra szorítani az amerikai-brit követelést. Orbán azt is elárulta a szerb államfőnek, hogy egy londoni látogatása során Tony Blair munkáspárti kormányfő és Margaret Thatcher, a konzervatívok korábbi miniszterelnöke is kritizálta Magyarországot, amiért az nem volt hajlandó háborúba lépni Szerbia ellen. Utóbbi állítólag azt mondta Orbánnak, nagyon bosszantja, hogy nem támadja meg Szerbiát, ezért több brit katona fog meghalni.
A szerbiai népirtást és a nemzetközi tehetetlenséget látva a NATO – az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazás nélkül – 1999. március 24-én elindította azt a légiháborút, amely június 9-én zárult, amikor a jugoszláv hadsereg kivonult Koszovóból. Az Operation Allied Force (Szövetséges Erő) fedőnevű műveletben 13 NATO-tagállam (Belgium, Dánia, az Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Kanada, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Portugália, Spanyolország és Törökország) vett részt. A csoportosításba kezdetben összesen mintegy 370 repülőgép tartozott, melyből nagyjából 270 volt csapásmérő (160 amerikai és 110 a többi NATO-országtól) – írja 2013-as dolgozatában a Repüléstudományi Közleményekben Csengeri János, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar Összhaderőnemi Műveleti Tanszékének oktatója. A légihadjárat az előzetesen elgondoltnál hosszabb és kimerítőbb volt, „a tervezettnél sokkal több, 37 000 bevetésre volt szükség, ami jelentősen megnövelte mind az emberi, mind az anyagi erőforrások igénybevételét és felhasználását” – írta 2000-ben a Hadtudomány című folyóiratban Magyar István.
A korabeli releváns források alapján megállapíthatjuk, amit Csengeri János leírt: szárazföldi erők alkalmazását a NATO nem tervezte. Ennek megfelelően maga Orbán miniszterelnökként áprilisban a parlamentben is arról beszélt: „Mint a NATO-csúcson kiadott közleményekből is értesülhettek róla, a NATO tagjai jelenleg oly mértékben nem tartják szükségesnek a szárazföldi bevetést, hogy azt még napirendre sem tűztük a csúcstalálkozó megbeszélésein. A katonai és a politikai vezetés egyértelműen úgy ítéli meg, hogy légicsapásokkal elérhető a kitűzött cél.” A menet közbeni gondolkodás során – látva a légicsapások eredményének elhúzódását – minden bizonnyal kötelezően szóba került a szárazföldi beavatkozás elméleti lehetősége. „A másik lehetőség a légicsapások fokozása és a katonai objektumok után a stratégiai jelentőségű polgári objektumok megsemmisítése. Végül is ezt választották annak ellenére, hogy a modern viszonyok között lezajlott kisebb-nagyobb háborúk egyértelműen bizonyították: egy térséget nem lehet a levegőből birtokolni és ott az akaratunkat rákényszeríteni az ellenségre” – írta Magyar István. Ő egyébként szeptember közepi szárazföldi beavatkozási időpontot említett, de addigra már három hónapja beadta derekát Milošević.
A szárazföldi művelet akkora emberáldozattal járt volna, amelyet egyik kormány se vállalt a partizánhadviselésben profi jugoszláv hadsereggel szemben. Mindemellett nem volt reális az, hogy a légiháborúban a jugoszlávok érdemi ellenállást tudnának kifejteni. Ahogyan Csengeri írja, Miloševićéknek csupán az 1989-ben vásárolt, mintegy 12 darab MiG-29-ese vehette fel némi eséllyel a küzdelmet a lényegesen korszerűbb NATO-repülőgépekkel. Ráadásul a Magyar Honvédség légi- és szárazföldi ereje jelenlegi állapotában nem képes jelentős erővel és technikával részt venni hasonló feladatok megoldásában – vont mérleget a háború utáni évben Magyar István. Arról ne is beszéljünk, hogy a robbanékony etnikai viszonyok közepette lett volna komolyan vehető nyugati politikus, aki hazánktól elvárta volna a beláthatatlan következményekkel járó beavatkozást. (Magyarország korábban is mindössze felvonulási terepként IFOR- és SFOR-bázisokat bocsátott rendelkezésre a balkáni viszonyok rendezéshez.) Már a légierő részvétele sem volt lehetséges, mert – amiként e sorok írója ezt akkor megtudta – a műveletet irányító amerikai parancsnok közölte: ha meglátnak a levegőben MiG-eket, pilótáik lelövik. A NATO-integrált légvédelmébe nem tartozó – annak idegenbarát felismerő rendszerét nélkülöző – magyar MiG-29-esek tehát a kecskeméti betonon pihentek hónapokon keresztül.
Mi történhetett hát? Máig hitelesen meg nem erősített hír szerint Clinton valóban felhívta Orbánt, valószínűleg valamikor 1999. késő tavaszán. A beszélgetés tartalmát – a fentebb felsorolt érvek alapján – akként valószínűsíthetjük, hogy az elnök tájékoztatta Orbánt a helyzetről, akár arról is, hogy a légicsapások a tervezettnél hosszabbak lesznek. Ennek során a magyar miniszterelnök az elméletileg szóba került szárazföldi műveletre mondhatott nemet. Zárásként azért tegyük hozzá mindehhez, hogy hazánk 1999. március 12-én lépett be a NATO-ba, vagyis alig tizenkét napos tagként eleve kizárt, hogy részese lehessen a szövetség hosszadalmas, összehangolt tervezést megkívánó átfogó hadműveletének.
