E cikk egyik szerzőjét, aki alkalmazottként más szakmában tevékenykedik, hideg zuhanyként érte, hogy egy rövid, négy-öt íves regény fordításáért, körülbelül ötheti munkáért, 180 ezer forintot kapott, és ez bruttó összeg. A másik szerzőnek, aki szociológus, de leginkább szerkesztőként és fordítóként keresi a kenyerét, nemrégiben egy könnyűnek nem mondható, négy ív (kb. 160 ezer leütés) terjedelmű szociológiai szakszöveg fordításáért 200 ezer forintot (szintén bruttó összeg) ajánlott egy kiadó, nagyjából egyhavi munkáért.
Mindkét fordító felvetette az érintett kiadóknak, hogy ebből a pénzből nem lehet megélni, és a jelenlegi ívdíjakat legalábbis meg kellene kétszerezni, de inkább háromszorozni ahhoz, hogy a fordítói tevékenységből valóban meg lehessen élni. Az első esetben a kiadó azt válaszolta, hogy mivel a fordítónak van máshol állása, panaszra nem lehet oka, ők nem tudnak több pénzt kigazdálkodni fordításra. A második esetben a kiadó azzal hozakodott elő, hogy természetesen tudja, hogy Magyarországon ma nem lehet műfordításból megélni, de hát mindenkinek van más munkája, hivatása a fordítás mellett.
Ha csak ebből a két, sajnos teljesen hétköznapi esetből indulunk ki, arra a következtetésre juthatunk, hogy a műfordítás ma már nem szakma, hanem inkább hobbi, úri passzió, ellenkező esetben szerzetesi életmódot feltételező önsanyargatás, önként vállalt áldozat. Nos, mindkét fordítónak bőven van ötlete, hogyan töltse el a saját, nem túlságosan bőséges szabadidejét. Bár amikor egy kiadó a fordító tudta és hozzájárulása nélkül megjelentet egy a fordító által is csak nyers változatnak tekintett szöveget, akkor már az ingyenmunka lehetőségétől is megfosztja. Arról nem is beszélve, hogy így olyan kétes minőségű kiadványt állítanak elő, amely veszélybe sodorhatja a szerkesztési és kiadási folyamatba be nem vont fordító renoméját. És ezek nem kitalált történetek.
Műfordítói matek
Azt, hogy az iménti, röviden felvázolt esetek mennyire nem egyediek, alátámasztja Sohár Anikó 2023-as Working for Peanuts című tanulmánya is (a Google Translate szerint: földimogyoróért dolgozik, DeepL: mogyoróért dolgozni, „analóg” fordításban: éhkoppon vagy bagóért dolgozni), amely angol nyelven, a svájci Parallèles folyóiratban jelent meg. A műfordítók magyarországi helyzetéről készített, több hazai kérdőíves felmérésre, interjúkra, újságcikkekre épülő kutatásban Sohár egyik fontos megállapítása, hogy a műfordítók díjazásában rendkívüli egyenlőtlenségek tapasztalhatók: a többség 40 ezer forintos ívdíjért fordít (1 bruttó forint/leütés), de sajnos az is előfordul, hogy valaki 35–38 ezer forintos ívenkénti díjért dolgozik. A legmagasabb, „sztárfordítói” ívdíj 120 ezer forint, ami nagyjából megfelelne a jelenlegi átlagos honorárium háromszorosának: jó esetben ennek kellene kiindulási alapnak lennie. Sohár számaihoz hozzá kell tenni, hogy az ívdíjak a legkevésbé sem követik az inflációt: alkalmazotti státuszban működő fordítónk 2015-ben 37–38 ezer bruttó forintért fordított, 2023-ban – egy Szekeres György műfordítói emlékéremmel a tarsolyában, közel az ötödik ikszhez – bruttó ívdíja 40–42 ezer forintra emelkedett. Bár különböző szakfordítói területeken ennél valamivel magasabb honoráriumokat lehetett elérni, az inflációt itt sem követte érdemi emelkedés: az elmúlt húsz évben nominálértéken (!) is alig valamivel nőttek a honoráriumok, míg ugyanezen időszakban a kumulált infláció 165 százalékos volt.
Sohár második, nem kevésbé lesújtó megállapítása, hogy a műfordítói szakma elnőiesedett, és egyre több a hobbifordító. Pierre Bourdieu francia szociológus is hangsúlyozza, hogy az elnőiesedés valamely területen az egyik legjobb mutatója annak, hogy a szakma elveszítette az anyagi és ennek folytán társadalmi megbecsültségét. A hobbifordítók megjelenése szintén az alacsony díjazásnak betudható kényszerpálya, hiszen arról van szó, hogy az, aki nem tudja magát kizárólag műfordításból fenntartani, vagy nem támogatják szent missziójában családtagjai vagy egyéb mecénások, kénytelen legalábbis részben más megélhetési források után nézni. Tegyük föl, hogy valaki műfordítói szenvedélyének egy egyetemi oktatói főállás mellett hódol. Mikor fordít? Este? Hétvégén? A nyári szünet alatt, amikor egyébként a munkáltatója azt várná, hogy szakmai publikációs kötelezettségeit teljesítse? Vagy ha családban, párkapcsolatban él, a társától, a gyerekeitől vegye el az időt? Abból az időből, amelyet a saját pihenésére, regenerálódására fordíthatna? Míg a munkavállalót rendszerint bérpótlék illeti meg a túlóráért, az éjszakai vagy hétvégi munkavégzésért, a fordítóval szemben már-már elvárás, hogy szabadidejében fordítson.
A műfordítás – bármilyen élvezetes tevékenység intellektuálisan, és bármekkora szimbolikus dicsőséget hoz a fordítónak – munka. Alapos nyelvi és metanyelvi tudást, két kultúra és irodalom beható ismeretét feltételezi. Komplex szövegek értő olvasásához és újraírásához komplex nyelvtudás és tapasztalat szükséges, amit megszerezni és szinten tartani nem kevés tanulás és folyamatos munka. Miért értékeljük le ezt a szaktudást (a tehetségről nem beszélve), miért alacsonyítunk egy szakmát hobbivá? Vagy ha hobbinak tekintjük, milyen alapon várjuk el tőle a minőséget és a szaktudást? Hisz a hobbi nem teljesítmény- és minőségközpontú: semmi sem tiltja, hogy a szabadidős tevékenység improduktív és szakmai értelemben kétes minőségű legyen. A hétvégenkénti kocogáshoz sem kell kiváló futónak lenni, vagy újabb és újabb rekordokat döntögetni.
De kérdezhetnénk úgy is: amennyiben a műfordítás hobbi, miért épül rá profitelvű ipar? A kiadók nagy része, még ha olykor szerény nyereséggel is, piaci vállalkozásként működik. Joggal várják-e el a fordítótól, hogy a piaci logikát félretéve nagyrészt kedvtelésből dolgozzon?
Meddig lehet mogyorón élni?
Sohár tanulmányának végkicsengése szerint egyre többen hagyják el a szakmát. Avagy: egyre kevesebben űzik ezt a hobbit. Ami persze nem tesz jót a fordítások minőségének, amint egy magánbeszélgetésben az egyik legjelentősebb hazai könyvkiadó korábbi vezetője is megerősítette. Természetesen a könyvkiadók sincsenek könnyű helyzetben, a brutális papírdrágulás, a rezsidíjak és az előállítási költségek drasztikus emelkedése őket sem kíméli, emellett egy mindinkább szűkülő könyvpiaccal kell számolniuk, ahol a populáris műfajokon túl nehéz bármit akár csak minimális nyereséggel is eladni. Ám ez sem elégséges ok arra, hogy az „áru” minőségét figyelmen kívül hagyják. Nekik is korrekt és hosszú távú együttműködésre érdemes berendezkedniük „bejáratott” fordítókkal, akiknek a munkájával aztán nem kell a szintén nem túl busásan fizetett szerkesztőknek és korrektoroknak sokat vesződniük.
Sajnos szakmai érdekérvényesítés az ívdíjak tekintetében nem létezik, s ezért az egyének atomjaiból álló műfordítói társadalmat a kiadók egy része nem tekinti hosszú távú együttműködésre méltó, egyenrangú félnek. Ráadásul a fordítóknak ma már egyre inkább a mesterséges intelligenciával is fel kell venniük a versenyt. Noha ideális esetben az újabb informatikai eszközök a fordító munkáját segítenék, nem pedig kiváltanák, nagy kérdés, hogy idővel kiiktatható lesz-e a fordító a (mű)fordítási folyamatból. Már most is akad példa arra, hogy a fordítót csak a mesterséges intelligencia által elkészített fordítás „gatyába rázására” kérik fel, tovább csökkentve a már így is csekély javadalmazást.
Azon viszont nem ártana eltöprengenie a könyvkiadás valamennyi aktorának, hogy vajon meddig érik be a hobbifordítók némi „földimogyoróval”? Mi lesz, ha már a nyomtatásban (egyébként általában nem könnyen észrevehető helyen, az impresszumoldalon) megjelenő név dicsfénye, vagy a kultúra oltárán meghozott áldozat intellektuális elégtétele sem visz rá senkit, hogy magyarra ültessen át egy regényt vagy novellát? Ahogy az egyik kiadó mondta, végül is mindenre van megoldás: „Akkor majd kevesebb könyvet adunk ki… vagy fordít a mesterséges intelligencia.” Lehet, hogy ezt nem kellene megvárni.
