„Nincs más oly aljas, mint a bosszú!” – hirdeti Mozart a Szöktetés fináléjában, amikor Szelim pasa esetében a szerelem diadalmaskodik a (történetesen muszlim) dogma fölött. Csakhogy ott arról lett volna szó, hogy ártatlanok bűnhődjenek a bűnös helyett. A pasa ellensége fiának adott kegyelmet, nem magának az ellenségnek. A bűn elnézése ugyanis valószínűleg hiteltelen lett volna. Mert akkor –Krisztus ide, vagy oda – azt mondták, hogy a bűn bosszúért kiált! Ma azt mondjuk: büntetésért. És azt is, hogy a büntetés bűnhődéssel kell, hogy járjon, és nem szenvedéssel. A különbség abban van, hogy a bűnhődés hozhat (szilárd keresztény erkölcsi alapokon) bűnbánatot és ezáltal (ilyen, vagy olyan, itteni, vagy in excelsis) feloldozást. A lényeg az, hogy meg lehessen szabadulni a (megbánt) bűntől, létezzen megtisztulás, újrakezdés, tiszta lap. Abban biztos vagyok, hogy
egyszerű földi halandók hétköznapi bűnei eseteiben ilyen célokat kell kitűzni
és a lehetségességig valóra váltani – a társadalmi béke és nyugalom érdekében. Persze a „társadalmi béke” nem öncél, de sine qua nonja a fejlődésnek, vagyis a minél nagyobb szabadság és bőség elérésének. Ilyenformán a társadalmi béke megbontását illetve az arra irányuló szándékot is bűncselekménynek kell tekinteni. Ezeket hívja a köznyelv politikai bűnnek. Amikor a politikai bűn (akár egyetlen) emberi élet kioltását okozza, az minősített eset. A kérdés az, hogy lehet-e a politikai bűnök elkövetőit úgy megbüntetni, hogy őszintén megbánják bűneiket? Azt hiszem, hogy a válasz még a 21. század elején is: nem.
A történelem politikai bűnözői – és most csak az egyértelműen tömeggyilkosnak tartható urakról beszélnék – bűneikért többször fizettek az életükkel, mint álltak bíró elé. Így aztán az „ítéletek” igazságossága vitatható, noha e században – a zsidó-keresztény világban – egészen más az emberi élet értéke, mint akármelyik korábbiban volt. A Nagy Francia Forradalom (szó szerint) lefejezte a fél arisztokráciát, ám guillotine alá került végül Danton majd Robespierre is.
Tisza István az első nagy háború poklában elégetett nyolcszázezer magyart,
és a béke első pillanatában merénylet áldozata lett. Azt hiszem, inkább tarthatjuk ezt „igazságszolgáltatásnak”, mint bosszúnak. Horthy „számláján” ugyanannyi magyar halott szerepelt, súlyosbítva a vidéki magyar zsidóság kiirtásával, mégis – egy Sztálin nevű másik tömeggyilkosnak köszönhetően – megúszta az akasztást. Száműzetésben élt, egy (dúsgazdag kollaboráns) magyar zsidó pénzén. Emlékiratait olvasva nem találunk bűnbánatot. Mind Tiszát, mind Horthyt a mai szélsőjobb hősként tartja számon. Azzal áltatom magam, hogy szabályos igazságszolgáltatás esetén ez nem lenne így, de ezt csak szeretném hinni. Rákosi pajtás hozzájuk képest kismiska volt, azért ő is rászolgált volna egy perre, amit megúszott. Száműzetésben halt meg, ami neki nagy büntetés volt, de ő sem bánt meg semmit.
A fölsorolt „politikaiak” közül egy sem volt „köztörvényes”.
A maiak között alig van, aki ne lenne köztörvényes is. Az osztrák szabadság nagy bajnoka orosz pénzen vett (volna) hatalmat, hogy azzal igazi politikai bűnöket tudjon elkövetni. Lebuktatták és ezzel megmentették a nagyobb bűntől és a nagyobb büntetéstől. Minket – Európát – meg tőle. Nem tudjuk, ki csinálta. Ha – mint hírlik – a német titkosszolgálat, gratulálok nekik. Nézzenek kicsit körül nálunk is!
A szerző sebész.
