Az adóvitáról
Alig kezdõdött el a költségvetési és adótörvénykezési szezon, a kormány és a két kormánypárt máris olyan helyzetet teremtett, amelyben képtelenség épeszû adótörvényt és költségvetést alkotni. Draskovics Tibornak nagyon össze kell kapnia magát, ha szakmailag is elfogadható módon akar rendet vágni az elképzelések kusza halmazában, de a jelek szerint lassan õ is elfárad.
H
Lázasan keresik Terták Elemér közigazgatási államtitkár utódát a Pénzügyminisztériumban (PM). Az államtitkárt a költségvetési fõszezon kezdetén, a zárszámadási törvény benyújtása elõtt mentették fel tisztségébõl oly hirtelen, hogy még utódról sem sikerült gondoskodni. A lépés nem tanúskodik kifejezetten higgadt politizálásról, de Draskovics Tibornak van is miért idegeskednie. Az MSZP és az SZDSZ már az adótörvénykezés nyitányában egymás torkának esett, és hülyébbnél hülyébb ötletekkel bombázzák a népet, miközben a miniszterelnök és környezetének autópálya-építési hevülete lassan csõdbe viszi az országot. (Feleim! Ne példálózzunk most Horvátországgal, hogy lám, lehet autópályát építeni, mert Rijekáig minden ellenkezõ híreszteléssel szemben nem vezet sztráda: a 300-ból az utolsó 110 kilométernek ugyanis csak az egyik oldala van meg, mint nálunk mondjuk a 2/A útból.) Tavaly ugyanennek a hevületnek az lett a csodálatos végkifejlete, hogy a képviselõk 2 százalékpontos, kizárólag a felsõbb jövedelmi kategóriákban érvényesülõ személyi jövedelemadó (szja) csökkentéséért cserébe megemelték az áfát, nyakunkba szabadítva ezzel az infláció felfutását, és csodás érveket szolgáltatva a jegybanknak a kamatok magasan tartásához. Hát kösz.
Az MSZP adóügyi lózungjai 2002 szeptembere óta egészen egyszerûen nem lehetnek igazak. Akkor vezették be a minimálbér adómentességét, és akkor emelték meg 50 százalékkal a közalkalmazotti béreket. A két lépés eredõje a folyamatos költségvetési feszültség és az a nem elhanyagolható körülmény, hogy az alsóbb jövedelmi kategóriákban már nincs hova csökkenteni az adóterhelést, mert ott gyakorlatilag nulla a fizetendõ adó. Ennek következtében az összes szja-bevétel felét ma már a legjobban keresõ 100 000 honfitársunk fizeti be a költségvetésbe: õket akarja az MSZP az újabb adókulcs bevezetésével megpumpolni. Az 50-80 ezer forintos havi bruttó jövedelmi sávban 50 ezer forintig az adójóváírás, afölött pedig a gyermekkedvezmény és mások - például a lakáshitel adókedvezménye - csökkentik nullára a fizetendõ adót. Mindez oda vezet, hogy - Kuncze Gábor sûrûn ismételt állításaival ellentétben, miszerint az átlagbér a legfelsõ kulccsal adózik - egy átlagos, havi bruttó 141 ezer forintot keresõ háromgyermekes családapa adófizetési kötelezettsége kereken 0 forint, de a kétgyermekesé is 15,2, az egygyermekesé 18,7, sõt még a gyermektelené is csak 20,8 százalék. Az átlagkereset szintjén ilyen adóterhelés Európa-szerte nem ritka, és nálunk ez egyéb kedvezményekkel, leginkább a lakáshitel adókedvezményével tovább csökkenthetõ.
Nem csoda, hogy az MSZP kicsit is hozzáértõ politikusai nem adócsökkentésrõl, hanem a negatív adó bevezetésérõl kezdtek el beszélni. Arról, hogy aki alacsony jövedelme miatt a sok kedvezményt már nem tudja érvényesíteni, az kapja meg a ki nem használt kedvezménykeretet készpénzben. Draskovics erre úgy nyilatkozott, hogy õ inkább jövedelemhatárhoz kötné a kedvezményeket, a tejelõ gazdagok pénzét pedig visszaadná a szegényeknek, mondjuk családipótlék-emelés formájában. Jó fej, biztos vannak gyerekei, azért adja vissza magának is a kedvezményt családi pótlékban, az ugyanis nincs jövedelmi korláthoz kötve, miniszteri fizetés mellett is tuti jár. Na ja, ha a családi pótlékot kötné jövedelmi korláthoz, az más lenne, de ehhez utoljára Bokros Lajosnak volt bátorsága - és ne legyen kétségünk afelõl, hogy Medgyessy Péternek nem lesz. (Jelzem, minden liberális Lajosának ez az ötlet nem sokat hozott a konyhára, de ettõl még az elv jó.) A szocik másik nagy ötlete a 48 százalékos felsõ kulcs bevezetése volt, évi 6 millió, azaz havi 500 ezer forintos bruttó jövedelem felett. Ilyen pénzeket csak a multik és a közigazgatás fizet ki rendesen bérként, a többiek tisztes evás vállalkozók. A megemelt adót tehát jórészt az állam fizetné saját magának, a multik meg már most azon dolgoznak, hogy miként lehet legalább a magasabb jövedelmû alkalmazottakat kivinni az ugyancsak EU-tag Szlovákia 19 százalékos adójának fennhatósága alá. Ez az ötlet rossz, ráadásul pitiáner is. Rongyos 20 - bár a PM szerint 60, de ez érthetetlen - milliárd forintért adja el a lelkét a kabinet, miközben szakértõk szerint a jövõ évre tervezett költségvetési hiány betartásához a Pénzügyminisztériumban vélhetõleg 300-400 milliárd forintot keresgélnek még. Hiába: nagyon meg bír nõni a tervek és lehetõségek között a különbség, ha a politika egyszerre akar adót csökkenteni, kiadást növelni, miközben még az államháztartási hiányt is csökkenteni kell.
Hasonlóan niegehört javaslat az árfolyamnyereség adójának a bevezetése is. A megboldogult vagy másképp: éppen a szocik által megszüntetett adófajta fénykorában is legfeljebb 3-4 milliárd forintot hozott a büdzsébe. Ezért a pénzért nem nagyon érdemes magukra haragítani a kisbefektetõket, még akkor sem, ha tudjuk: a BUX lényegében tojik az árfolyamnyereség-adóra, bevezetése és megszüntetése csaknem észrevétlen maradt, hála a kisbefektetõk találékonyságának.
A harag, az adózott jövedelem adóztatásáról szóló álságos cikkek ettõl még megjelennek, nevezzük hát ezt egyszerû kommunikációs bakinak. Vegyük észre ugyanakkor, és adózzunk nagy tisztelettel annak a körülménynek, hogy az eddig megismert adóelképzelések indoklásában ennél a pontnál bukkant föl elsõ ízben némi elvszerûség. Aszongya a csávó a tévében, hogy a tõkejövedelmeket is meg kell adóztatni, micsoda dolog az, hogy akinek a pénz fial és nem a meló, az nem adózik. Igaz is volna, csak akkor tessék talán elgondolkodni a kamatadón és az ingatlan és a vagyon értéknövekményének megadóztatásán is: ezek a dolgok ugyanis éppoly szépen tejelnek gazdáiknak, mint a részvény.
A Szabad Demokraták Szövetsége a jobb módúaknak kedvezne, nyilván abból a megfontolásból kiindulva, hogy a legfelsõ jövedelmi decilis szavazóinak felét meg néhány egyetemistát megnyerve még mindig bejuthat a parlamentbe. A 30 százalékos esza ugyanis legfeljebb errõl szól, másról nem. Az adóterhelés a liberálisok adótábláját alapul véve gyermektelen keresõknél 450 ezer forintos havi bruttó jövedelem fölött kezdené megérni, ha a delikvensnek nem lenne adókedvezménye. Egygyerekeseknél a belépési szint már havi bruttó 470 ezer forintra rúgna, kétgyermekeseknél pedig már havi 550 ezerre, ennek nettója pedig már vastagon a legfelsõ jövedelmi decilisbe esik.
Fölvetõdik a kérdés, hogy ha már úgy hozta a sors, hogy a jobboldalt csak két, ennyire eltérõ hevületû párt koalíciója állíthatja meg, akkor nem lehetett volna valami jobbal, valami közös halmazzal elõ-állni?
Dehogynem. Abból kellett vona kiindulni, hogy a jelenlegi adórendszer rossz, a hatálya alá tartozóknak egyetlen szûk csoportja, az evás vállalkozók érzik benne jól magukat. 'k, a magyar közélet színe-java, mondjuk röhögnek a markukba: korábbi számlás nettó 100 ezer forintjukból mindenféle macerás számlabuzergálással megtarthattak mondjuk 90 ezret, most meg 106 marad a zsebükben, és még nyugodtan is alhatnak. Nem mellékesen az eva elhozta nekik a felmentést a korábbi adócsalások alól is, hiszen az evás vállalkozó olcsón leadózhatta a korábban felhalmozódott "házipénztárát", vagyis az elköltségelni nem tudott, de már rég elfröccsözött keresményt. 'k ma már csak ritkán emelik fel szavukat a 40 százalékos adókulcs ellen, ami pedig már csak 38. Akkor is a Kuncze-féle "húha, a legfelsõ adókulccsal adózik az átlagkereset" jellegû dumát lökik. Tipikus értelmiségi adóügyi eltévelyedésben szenved a Népszabadság jó tollú publicistája (Uj Péter) is, aki a múlt szerdán az éves 6 millió, azaz havi 500 ezer forint bruttó fizetés nettóját 280 ezer forintban határozta meg, azt állítva, hogy a szocik 48 százalékos adója ezt a nem olyan nagy lét is megadóztatná. A szerzõ világtól elszakadtságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy havi 500 ezer bruttó nettója havi 330 ezer forint gyermekteleneknél, amivel az illetõ bõven a legfelsõ jövedelmi decilisbe esik, ha tetszik, ha nem. (A valós és a publicista által számított közti havi 50-60 ezer forintos különbség egy 7-10 milliós kedvezményes lakáshitel törlesztõrészletének felel meg.)
Az evásokon kívül mindenki elégedetlen. Az alsóbb jövedelmi kategóriákban éppúgy túladóztatásról beszél mindenki, mint a felsõben. Alul a már említettek miatt mindez érthetetlen, de a felsõ jövedelmi decilisbe tartozó havi bruttó 500 ezer forint 34 százalékos adóterhelése sem számít soknak. Ebben a helyzetben a kormánynak minden esélye megvolt arra, hogy letegyen az asztalra valamit, amirõl a reá mért negyedik év végén büszkén mondhatta volna: igen kérem, ezt én csináltam. Ez lett volna az adóreform, másképp a közteherviselés bevezetése. Ez elmaradt, és most már biztos, hogy ebben a ciklusban ilyesmit nem, csak újabb rossz kompromisszumokat fogunk látni.
Sajnos a reformhoz nélkülözhetetlen a szembenézés a kiváltságosokkal, a kedvezmények élvezõivel, a politikusok evás barátaival, a mûsorvezetõkkel és közírókkal. Ki kellett volna mondani, hogy az állam tevékenységének finanszírozásában a kevéssé jómódúaknak is részt kell venniük; a szegényeken a szociális ellátórendszer hivatott segíteni - a mainál persze több pénzbõl. A minimálbér adómentessé tételével ennek az ellenkezõje történt. Olyan szavakat kellett volna megismertetni a közvéleménnyel, mint vagyon- és ingatlanadó, értéknövekmény- adó, árfolyamnyereség-adó. De ezek épp azok a szavak, amelyek elhangzása után a képviselõ urak és hölgyek születésnapi bulija érdektelenségbe fullad. Emellett le kellett volna mondani a digitális fényképezõgép-viszonteladók zsebének kitömésérõl is. (Apropó, Sulinet. Megnézte-e valaha valaki ebbõl a kormányból, hogy miért olcsóbb 30 százalékkal a digitális fényképezõgép Ausztriában?) Le kellett volna mondania a szabaddemokrata miniszternek, amikor a rövid határidõ meg-szabásával a miniszterelnök olyan helyzetbe hozta, hogy dupla áron kelljen autópályát vennie. Le kellett volna mondaniuk a képviselõ uraknak és hölgyeknek kedvenc orvosaik jóindulatáról, el kellett volna viselniük a tompa tûk szúrását, végre kellett volna hajtani az egészségügyi reformot.
De, és ez talán jó példa: nem kellett volna lemondani az autópálya-építésrõl. Igaz-e, hogy az autópálya növeli a környezõ ingatlanok értékét és az ott élõk munkavállalási esélyeit? Ha nem, miért költünk rá évi 100 milliárdokat? Ha igen, miért nem járulnak ehhez hozzá az ott élõk, mondjuk ingatlanjaik értéknövekményének fix, 5 évre szóló adózásával? Világos, hogy ez nem lett volna elég pénz, de legalább lett volna. Kifejezte volna azt, hogy akarunk valamit, mi, akik itt élünk. Mikor fogja a fõ-polgármester belemondani a 4-es metró vonalán jogos nyereségvágyból, kedvezményes hitelbõl lakást vevõ befektetõ pacekjába, hogy halló, ember, én megcsinálom neked azt a metrót, de fizess! Add le a jattot. Ne nekem; a fõvárosnak, meg azoknak a kiskunmajsai polgártársaidnak, akik veled együtt fizetik a költségeket.
Ehelyett most készül a második rossz adóügyi kompromisszum, amivel ez a koalíció egy nagy elszalasztott alkalommá válik. Már megint.
