Athén nagyon szép város, büszke lehet rá Európa. Olyan, mint a nyolcadik kerület - ahová valami pimf raktározási gond miatt összehordták a világ legcsodálatosabb mûemlékeit. Itt írtuk alá hazánk csatlakozását az Európai Unióhoz, és itt ütünk majd pecsétet erre a kontraktusra. Mit pecsétet, pecséteket. Telebélyegezzük, mint Hubicka (Tapicska) forgalmista a pénztáros kisasszony fenekét. Aztán kiülünk a Plakára, és dicsérjük az isteneket, a bajnokok földjét, dicsérjük önmagunkat. Így lesz ez, történjék bármi. Csapjon le a sistergõs ménkû, hulljanak az égbõl politikailag inkorrekt jelenségek - akkor is. Boldogok leszünk és büszkék, madarat lehet majd fogatni velünk. Már most lehetne - ha nem is akárkinek, de speciel az olimpián részt vevõ sportolóink kedviért az ilyesmi bõven beleférne.
Mert mi nem merünk nagyok lenni. Mi akkorák szeretnénk lenni, amekkorák vagyunk, és ezúttal a legjobbjaink fognak képviselni bennünket Athénban. Dehogy nyolcat - kocsin tolják majd haza az aranyakat. Charterjáratokat kell beállítani, csak az érmeknek.
És ha nem?
Ha nem hoznak egy vasat sem, csak valami szuvenírt, Parthenonnal díszített sörnyitót?
Oh, igen, akkor... akkor kiülünk a Plakára, és dicsérjük az isteneket, a bajnokok földjét, dicsérjük önmagunkat.
Mert mi nem merünk nagyok lenni. Mi akkorák leszünk, amekkorák vagyunk, és ezúttal a legjobbjaink képviseltek bennünket Athénban - és megcselekedték, amit megkövetelt a haza.
Hiszen az ilyesmit nem számokban mérik, de még csak nem is centiméterekben, másodpercekben, K. O.-ban. Ott mérik ezt a szívünkben, a lelkünkben. Vagy kimaradt valamilyen testrész?
Ja, igen: már most meghajtjuk fejünket Magyarország sportolói elõtt.
