Ha az írógépet nem a kéz és a nyomda közti kapcsolatnak látnám, nem merném összehozni a könyvvel, az irodalommal. Hiszen egykor számlákat, ügyiratokat is készítettek írógépen, a szakszerûség oly világában, ahol egy-egy sok százezres üzletkötést nem lehetett volna Shakespeare szonettjének formájában kifejezni. Igaz, Mesterünk sem írógépelte halhatatlan drámáit és szonettjeit.
Tehát vendégnek érzem csak magam e csudás kérdéskörben, és az is mellékes tudnivaló, hogy - négyévesen - elõbb tudtam írógépelni, mint kézzel írni. Teljesen lényegtelen, és semmiféle hovatartozásra nem utal, hogy eleinte jobbról balra írtam, de nem dõlt betûkkel. Az írógép apámé volt, s annak a kornak (40-es évek) szelleméhez híven németországi,
Zelle-Mehlis, Mercedes,
ha jól mondom, ma is megvan, de már olyan "élesen" üt, hogy nem érdemes tovább javíttatni. Mulatságos volt, hogy nyomorúságosabb, de talán boldogabb életszakaszomban (az ötvenes és hatvanas évek fordulóján) idegenvezetõsködtem Türingiában, s jártam írógépem városában.
Az írógép, apámé, a hatvanas évek végéig egyetlen végérvényes-író szerszámom volt, akkor szerzett szerelõm egy új (NDK-s) masinát, nagy dög gép volt, és arról nevezetes, hogy Szpéró verebem még 1977-ben is rajta, körötte mászkált, egész kis sátrakat építettem neki papírból a gép bástyái köré... ma már nem mernék ilyen könnyelmû lenni, igaz, Szpéró rég nem él.
Kitartottam a nagy NDK-s masina mellett, bár vállízületi gyulladásom miatt környezetem könnyítésre unszolt, s lett villany-írógépem (villanyíró-gépem, a sok gépeléssel az ember eleve elnyírja, hogy villaháza lehessen), ám a rám jellemzõ kitartás (ah, miért nem angolnak születtem!) még egy évig a hagyományos, mechanikus gépet kultiváltatta velem, holott alkalmi heverõmön, a földön ott volt az "Ausztráliából, a koaláktól" kapott (ottani barátom által Németországból küldött, magyar betûkre átszerelt) villany. Aztán, a rám (míg kedveim voltak) jellemzõ aktivitással harmadnap szereztem nagy villany-írógépet, hogy hazánkba bejött, a banki gép volt ez, 12 000 forint akkoriban (80-as évek eleje), elit. Megújráztam a vételt, kaptam új koala-villanyt, mind elhasználódtak, alkatrészeik kaphatatlanok, asztalomat támasztják láb helyett, emlékek maradnak. Egyéb gépeim nem váltak be. Valami koreai izé idegenszerû maradt (elektronikus), az Aachenben vett gép a KOPPAR KÖLDÜS c. verskötetem megírására volt jó Kölnben, az is épp elég, meg egy Korniss Dezsõ festõmûvész urunkról s vele közös, szerény munkálkodásomról szóló cikkhez (nem jelent meg, kallódik, tessen valakinek elõvakarni, megmondom, kitõl).
Így tértem vissza a hagyományos gépekre, a számítógép, laptop már nem az én világom. (Holott 1983-ban a legmodernebb szintetizátorom lett: ergo sem pénzügyi kérdés nem volt ez, sem az újtól való idegenkedés.) Ma már semmiféle gépet nem kérek, nem vágyom ilyesmikre, CD-lejátszóm nincs, helyettem-szaró-vécém, semmi.
Nagy sebességgel tudok gépelni, ha úgy adódik. Nagyon nagy sebességgel, és olykor napi 8-9 órán át. Bal kezem teljesen tönkrement, de mégsem teljesen. Három ujjam, a behajtástól (1-1 ujjal gépelek!) végzetesen zsibbadozik. Mégis az a jó, ha idegen-parki sörpisáláskor nem bukom ujjal, tenyérrel a csupa-tüske bozótba. Szpéró véd-e? Maga az írógép(ek valamelyike)? Nem tudom.
Jeltelen, ócskásnál vett kis Royal 200-asom van (sic, 200, bolti gép, nem érték). Csodásan összenõttünk. Olympiám is hû társam volt, már elkopott, az Erikát nem merem igénybe venni, mert mai madaram, a Totyi veréb (neve Mándy Iván nyomán) idegenkedhetne tõle. Írógépeim legnagyobb érdeme, hogy nem zuhant beléjük még madárka.
Jelentõset nem örököltem, díjaim összege lényegtelen (!), mindenemet, amim van, amim már nincs, úgy írógépeltem össze. Egész életmódom szerves képe az írógép, bár ma kezd elválni a kettõ. Már sehova se akarnék menni, ahová nem a teljes
szabadcsapatos magány
jegyében megyek - pláne nem viszem magammal írógépemet külföldre, hogy tartózkodásom költségeit bekeressem (olcsó utak, vacak munkák), mert külföldre sem utazom. Tegnapelõtt beállítottam egyik örökrekordomat... igaz, sok rövid sor volt az oldalakon, meg fejbõl írtam, de mindig ki kellett találnom, legjobb regényemhez, hogyan tovább. (Egy olyan thrillerrõl van szó, ahol, mint a sakkfeladványokban, az összes báb jelentõs szerephez jut.) Ha van szellemem (nincs!), az írógép annak szerves része, fõleg ez a Royal 200. Elképzelni sem tudom, hogy lassan írjak. Vagy akkor napi 7 sort fordítok, napi 1 oldalt írok. (Nálam abszurdum.) Az írógép, tetszetõs hasonlattal, bizonyos fajtájú írók szerves testi-lelki része. De sokat firkálok is, poligám vagyok: a legszebb tollakat imádom.
Azt hiszem, nem különleges dolog nálam ez a monomániás hûség. Medvéimhez, a madarakhoz, a papírokhoz, lakásomhoz ugyanígy adherens. Amit összeírtam életemben, különféle értékeket ad. De az írógép mindnek része. Írógépelve fogok meghalni. Halálos ágyamra írógépet kérek, remélem, nem gennyes vattákat kell ágyam alá dobálni, mint szegény Kosztolányinak (jelképesen). Nem tudom, õ hogyan írt, de írógépemet, ha haldoklom, a mennyekbe fogom átsuttogni, avagy érette onnan, ha e Földön marad, az ördögök vagy angyalok szünetengedélyével, ugye, kiugrom én, senki sem alhat örökkön, s elkezdek kopogni, mint a kastélyos szellem a falban.
Ennyit mondhatok, Royal 200-asom jóvoltából, e dologról mostan. Hála, hogy oly sokan eltûrik gépelt mûveimet. Bizony, nem vagyunk azok a gyerekek (írógépem meg én), akik ne tudnánk, mily rendesség ez. Mi nem fogunk titeket elhagyni, kedves kiadók és folyóiratok, hát... addig vagyunk, míg türelmetekbõl és antiglobál nagystílûségtekbõl ránk futja.
Manapság az írógép emberség, elitség... mit mondjak... dolga. Nem is írógépemen írok, hanem azoknak a lelke-billentyûin, akik nem küldenek írógépemmel a boldog ántivilágba. Hát kösz szépen. íÍíÍíÍíÍíÍíÍíÍíÍ - mert van gépemen hosszú Í is! CSíÍpp, íÍgy Totyi verebem a gépies zajt hallva.
- - - - - - - - - - - - - - : így én, azért a legszíÍvesebben. Francot jövök vissza a túlvilágról; gépelni? Mit tudom én, sörözni a Gellérthegyen át, inkább! Abból is a sok a jó.
Tandori Dezsõ
