Reciklált örömök (A "kulturális modernizációról")

  • Sebõk Marcell
  • 2007.02.15 00:00

Publicisztika

Hiller István belehúzott. A miniszter a cannes-i zenei szakvásáron a kultúráról mint az emberi boldogulás zálogáról beszélt, a Magyar Kultúra Napján díjakat osztott, új titulust fabrikálva útjukra bocsátotta a "magyar kultúra követeit", és azt kérte tőlük, "tegyék azt, amit eddig is tettek".

Hiller István belehúzott. A miniszter a cannes-i zenei szakvásáron a kultúráról mint az emberi boldogulás zálogáról beszélt, a Magyar Kultúra Napján díjakat osztott, új titulust fabrikálva útjukra bocsátotta a "magyar kultúra követeit", és azt kérte tőlük, "tegyék azt, amit eddig is tettek". Több helyen felhívta a figyelmet a másfél hónapja, közvetlenül az éves parlamenti meghallgatása előtt nyilvánosságra hozott dolgozatra, amelyben az általa elképzelt kulturális modernizációt mutatta be. A miniszter konstruktív diskurzust kíván a szövegről.

Nyolc hónappal ezelőtt azt kérdeztem e hasábokon: lesz-e új magyar kulturális politika? És lesz-e kellő bátorság ahhoz, hogy a minisztérium mint a lehetséges új politika kezdeményezője hozzá merjen nyúlni a régi rendszerekhez és a késő kádárista kultúrafelelősökhöz? A második kérdésre nincs látható vagy értelmezhető válasz: egyeztetéseket látni, igazi eredményt nem. Az első kérdésre pedig azt lehet mondani: igen, van egy dolgozat a kulturális politikáról. Ha ez az irat valódi vitát tudna provokálni, az már önmagában eredmény lenne. Ám ebben csak haloványan reménykedem. Ötletek beszivároghatnak egy hivatalos koncepcióba, de a társadalmi egyeztetés műfaja nálunk nem arról szól, amire elvileg szánták; a politika nagyrészt nem párbeszél, hanem különböző madzagait mézesíti, majd általában nem látható szempontok alapján dönt. A kulturális élet szereplői pedig leginkább lobbieszköznek vélik a dialógust. Ennek dacára a szövegről, illetve vitatható állításairól érdemes feltennünk egy sor kérdést.

*

"A kulturális modernizáció iránya" - szól a cím, és a bevezető oldalakon nem kapunk logikusan kifejtett értelmezést ennek tartalmáról. Pedig a bevezetésnek, a "mission statement"-nek egyértelműen fel kellene rajzolnia a honnan hová ívét, és ehhez kellene megneveznie javaslatait. "A kultúra alapvetően meghatározza Magyarország modernizációját, modernizációs gondolkodását, egységes országképét, fejlesztéspolitikájának hátterét" - állítja a miniszter. Szép gondolat, ám csak feltételes módban lenne igaz: a kultúrának valóban ezt kéne tennie, de jelenleg nem teszi. "A kultúra és - hozzunk be egy új fogalmat - a kulturális modernizáció eszközeivel modernizációs híd alakítható ki a társadalmi csoportok között." A bevezető végén pedig ezt olvassuk: "A kulturális modernizáció keretét a magas szintű kulturális teljesítményekkel, innovációval, kreativitással tölthetjük ki teljesen, illetve a mindezekhez szükséges feltételek biztosításával és a belőlük fakadó siker elismerésével."

Vajon mi a kulturális modernizáció Hiller szerint? A kulturális politika feltétele vagy eszköze? Mert nem mindegy - ám csak annyit tudunk meg, hogy a kulturális modernizáció "ösztönző és teljesítményközpontú", amibe résztvevőként be kell vonni tulajdonképpen minden tásadalmi csoportot. A kulturális politika definiálásával eredményesebb volt a szerző, hiszen a szövegben és azóta számos beszédében is megkülönböztette a minősítő és kijelölő "kultúrpolitikát" a lehetőségeket és kereteket adó kulturális politikától, amely társadalompolitikai megoldásokat (is) kínálhat. A bevezető utolsó bekezdésében azonban ezt a definícióját is elbizonytalanítja: "A kulturális politika - mint a kormánypolitika kiemelt arculati eleme - arányaiban kis ráfordítással már rövid távon is látványos és jól kommunikálható eredményeket hozhat." A feltételezés ugyan igaz, de az arculati elemmé való lefokozás a kulturális politika társadalmi kohézióban használható erejét csökkenti, tehát pont azt a potenciált írja felül, amiről néhány korábbi sorban a dolgozat is megemlékezik.

A szöveg állásfoglalásai nem építkeznek logikusan, nem derül ki, mit is olvasunk: a kormány modernizációs programjának kulturális vetületét, vagy a kultúra modernizálásának programját. Márpedig a kettő nem ugyanaz. Vajon ez most a kormányprogram szerves részének szánt tervezet, vagy a miniszter hitvallása, talán policy paper-je? A szöveg ezek elegyének tűnik. Egy decemberi ülésén a kormány tudomásul vette a kéziratot, s Hiller a nyilvánosságra hozatal pillanatában sietett megkülönböztetni művét a par excellence még érvényes kulturális stratégiától, mondván, ő nem általánosságokat, hanem konkrét programot hirdet meg. Ezzel persze nemcsak a Bozóki-féle stratégiától, hanem saját, 2004-ben előállított munkájától is megkülönböztette magát, ami azért balgaság, mert jelen dolgozata is építkezik abból, legfeljebb más szavakkal és hangsúlyokkal fejti ki mondandóját. És azért sem érdemes diszkontinuitást sugallni, mert ez a szöveg sem úszhatja meg a stratégiai célkitűzések nevesítését.

*

Amit meg is tesz: a miniszter tizenegy csoportot jelöl ki a kulturális modernizáció célterületének (köztük olyan általános célokat is, mint "az egyetemes kultúra magyarországi megismertetése"). Amit azonban a szöveg nem tesz meg, az a helyzet kritikai elemzése. Pedig mind az elmúlt 16 év, mind a jelen (ön)kritikus értékelése ott kell, hogy legyen a kormányzati vagy a miniszteriális programban. Sőt, ebből kellene következnie a célok megjelölésének. Hol van ez az ország? Európa kulturális térképének mely szegletében? És hová tart? Kik lakják, mit fogyasztanak kultúra címén, és mit akarnak fogyasztani? E kérdéseknek nyoma sincs a dokumentumban - s így a "stratégiai célkitűzéseket", majd a "modernizáció prioritásait" is megalapozottság nélkül fejti ki. A javasolt öt csoport - a kulturális vidékfejlesztés, a kultúra és oktatás - tehetséggondozás, országkép, Pécs 2010 - Európa Kulturális Fővárosa Program, és a kultúra finanszírozási rendszerének alakítása - nem más, mint szabadon választott gyakorlatok füzére.

A prioritásokkal foglalkozó részfejezetek persze számos fontos megállapítást is tartalmaznak: szólnak a területi kulturális egyenlőtlenségek csökkentéséről, a művészeti nevelésről, a kulturális diplomáciáról, a pécsi fejlesztési tervekről, és a finanszírozási lehetőségeket is számba veszik. E megállapítások azonban újfent váltakozó színvonalon és egyenetlenül jelennek meg: hol nem fejtik ki, hogy az esélykiegyenlítéshez milyen új eszközöket kell rendelni, hol közhelyesen fogalmaznak. A kultúra új finanszírozásáról szóló rész jól körvonalazza az Arts and Business modell lehetséges magyar adaptációját. A forrásbővítések lehetőségeinek taglalásánál hirtelen egy újabb definíciós kísérlet is előbukkan: "A kulturális politika célja a kulturális modernizáció - az intézményi struktúra átszervezése annak érdekében, hogy teljesítmény- és minőségszemléletű kulturális gazdálkodás alakuljon ki." Ez az állítás is elfogadható munkahipotézis - de akkor mi van a bevezetőben előadott meghatározással? Az pedig egyenesen elképesztő, hogy a "modernizációs javaslat", miután deklarálja, hogy "a kulturális politika mindenekelőtt társadalompolitika", nem foglalkozik a szegénységre, a szegregációs jelenségekre, a bevándorlásra adható kulturális válaszokkal. Beszél ugyan lehetséges olvasásfejlesztési projektekről, a kézenfekvő digitalizálásról vagy múzeumi programokról, de ki nem mondaná - szocialista programként -, hogy az elesettek, a marginalizáltak, a be nem fogadottak érdekében is kész álmodozni valamit. Nem komplett romaügyi vagy migrációs politikát várok, de olyan stratégiai célt sem akarok többet olvasni, hogy "a magyarországi kisebbségi kultúra értékeinek integrálása a magyarországi és európai kultúrába".

*

Mindezek után az lehet az érzésünk, hogy nyilvános vitaanyagként egy hamarjában, sietősen elvarrt, s vendégszövegekben gazdag dolgozatot kaptunk, amelyet sürgősen be kellett mutatni. Ha minden hibája ellenére policy paper-ként kezeljük a modernizációs tervezetet, akkor először is slankításra biztatnám a szerzőt és tanácsadóit. Maga a miniszter jelentette ki tavalyi újrakezdésekor, hogy négy év alatt csak két-három komoly programot lehet megvalósítani. Ez realista mondás, s ehhez mérten kellene kijelölni a prioritásokat. El kéne végre dönteni, hol vannak a cselekvési súlypontok: vagy továbbra is a kulturális vidékfejlesztés mantráját mondjuk, vagy belátjuk: a már létező és hasznos Közkincs, Alfa, Tengertánc és a PANKKK programokba érdemes pénzt pakolni, de elegendőt. Ha a tehetséggondozáson lenne a hangsúly, akkor az legyen erősebben összekötve az oktatási reformokkal, s bevezetve, mint a művészeti képzés új modellje. Ha a szövegben érdekes módon nem szereplő színházi reformról hallunk (bár ez volt kitűzve a zászlóra mint az egyik végrehajtható program), akkor világosan el kell mondani, mi értelme lehet egy színházi törvénynek, hiszen azt nem lehet a filmtörvény - egy más iparág - mintájára megalkotni. Azt is el kell dönteni, hogy tömegesen fogyasztható minőségi kultúrát akarunk - mint ahogy ezt a dolgozat is jelzi a múzeumokkal kapcsolatban -, vagy országarculatot fejleszteni a kultúra segítségével? Merthogy a kettő jelen helyzetben nem megy. Ha a miniszter az imázsfejlesztésbe a kulturális nagyprojekteket, a tematikus évfordulók rendezését, az ösztöndíjakat, a külföldi kulturális intézetek fejlesztését, a külföldi magyar évadokat és a kulturális turizmus erősítését kívánja beleszuszakolni, akkor a jelenlegi eszközrendszerrel kudarcot fog vallani.

És nem csak a sikertelenség pénzhiányba kódolt lehetőségéről beszélek. Az alapzattal kell foglalkozni. Nem úszható meg a szembenézés azzal, hogy a kulturális költségvetés jelentős része az intézményrendszerre és a benne dolgozók fizetésére megy el. Programokra és fejlesztésre, tehát a modernizáció alapvető elemeire csak rendkívül kevés marad. Az intézmények ésszerűsítése pedig nemcsak pénzt szabadítana fel, hanem hatékonyabbá és mozgékonyabbá is tenné a rendszert. A szöveg foglalkozik ugyan ezzel a történelmi nehezékkel, a nemzeti intézmények körével, illetve az állami szerepvállalás mértékével, de ezekre vagy elitista választ ad (állami fenntartásban csak egy-egy terület reprezentatív, rangjához méltó intézmény működjön a jövőben), vagy óhajokat fogalmaz meg (például a megszűnő művészeti közalapítványokkal kapcsolatban). És nem foglalkozik érdemben az általa fenntartott, irracionális gyakorlatú rendszerekkel (például a külföldi magyar intézetek adminisztrációjával és rossz költségvetési arányaival). "Menekülési" lehetőségként az Új Magyarország Fejlesztési Terv (NFT II.) kínálkozna, s elő is van vezetve, hogy ennek operatív programjaiban milyen közművelődési fejlesztéseket lehetne megvalósítani - ám egyelőre ezek is csak vágyak. Sem az NFT II.-ben, sem egyéb stratégiai tervezésben nincs ugyanis erős kulturális politika. Így a dolgozat első mondatának állítása - "a kulturális politikát kormányzati stratégiai tényezőnek tekintjük" - alapvetően nem fedi a valóságot. Lehet, hogy a szerző ennek szeretné látni - én is így vagyok ezzel -, de a való világban ez másképp van. Az inkubált tárca költségvetése csökkent, és alig lelni fedezetet a szövegben felvetett célokra. A kultúrára annyi figyelem fog jutni, mint az oktatásra - mondta tavaly júniusban Hiller István. Hát nem jut, és nem is fog jutni egy ideig. Ha pedig lenne is figyelem, akkor meg szembe kell(ene) menni a privilégiumokkal és a rossz gyakorlattal. Ki kellene váltani az intézményrendszeri mindenhatóságot, el kellene küldeni egy csomó embert, és tényleg be kellene hozni egy szakajtónyi befektetői pénzt. Ez most az aktuális feladat; és félek, egy év múlva is az lesz. Addig meg majd szövegekről beszélgetünk.

A szerző a CEU oktatója és kulturális elemző.

Neked ajánljuk