A figyelmes olvasónak bizonyára feltűnt, hogy nem siettem el a választást, ki mellett teszem le nyilvánosan a voksomat. Akik most azt várják tőlem, hogy a "vörösök és fehérek" logika mentén dicsérem az egyik jelöltet és szapulom a másikat, csalódni fognak. Kóka János mellett foglalok állást, ennél azonban lényegesen fontosabb, milyen megfontolásokból jutottam erre a konklúzióra.
*
Először Fodor Gábort dicsérem. Minden pártnak, az SZDSZ-nek is van lelke. Az SZDSZ lelke a rendszerváltáskor megfogalmazott elvek és az ahhoz kapcsolódó álmok együttese. Jogállamiság, méltányosság, emberi és kisebbségi jogok, tiszta közéletÉ mind meglehetősen ellentmondásosan valósult meg. Egy liberális párt csak akkor lehet vonzó, ha ezeknek, a szabadság kiteljesedéséhez és szerethetőségéhez szükséges életfeltételeknek az elérését célul tűzi. Olyan politika, amely a szívhez nem akar szólni, kudarcra van ítélve. Amikor Fodor Gábor elnöki programja a rendszerváltás máig aktuális vízióit fogalmazza újra, az SZDSZ lelkét célozza meg. E program megvalósítása több mint kívánatos az SZDSZ, de elsősorban Magyarország szempontjából.
Van egy amerikai mondás: A sikeres politika háborúban a békéről, békében a gazdaságról szól. Nem létezik sikeres politikai párt, amely nem képes a többi pártétól világosan elkülönülő, koherens gazdaságpolitikát felvázolni. Kóka János két és fél éve az SZDSZ gazdasági minisztere, a Liberális Gazdaságpolitikai Tanács elnöke. Politikai ellenségei sem vonják kétségbe gazdaságpolitikai jártasságát. A választók elvárása a politikával szemben sokrétegű, ám demokratikus körülmények között, ahol a szabadság keretei már kialakultak, az elvárások sorában elsők között szerepel a gyarapodás, a korábbinál jobb életfeltételek kialakítása. Egy liberális párt csak akkor lehet vonzó, ha a választók elhiszik róla, hogy a rá adott több szavazat egyéni életük jobbra fordulásával is együtt jár. Ha elfogadjuk az amerikai bonmot igazságtartalmát, alighanem egyetértünk, hogy Kóka János alkalmasabb az SZDSZ elnökének, mint versenytársa.
Csakhogy nem szeretnék olyan zsákutcát, ahol választanom kell politikai credóm racionális és érzelmi része között. Az SZDSZ-nek nem olyan elnökre van szüksége, aki kiválóan érti ugyan a párt "lelkét", ám a gazdaság szövevényes ügyeiben kevéssé járatos; mint ahogy olyan elnököt sem szeretnék, aki a liberális közgazdaságtant egy az egyben átülteti pártpolitikai programmá, és a méltányosság, igazságosság, a szolidaritás iránti választói igénnyel nem kíván foglalkozni.
Látjuk: a két jelölt eltérő erényeket mutat fel. Azt figyeltem tehát, melyikük birtokol több készséget arra, hogy minél többet átvegyen a másik jelölt tudásából.
Fodor Gábor elnöki kampánynyitójában a hangsúlyt a jogállami normákhoz való ragaszkodásra, a közélet tisztaságának megteremtésére helyezte. Ezeket a szavakat örömmel hallgattam, ám a gazdaságról csupán annyit mondott, hogy kiegyensúlyozott költségvetési politikára van szükség. Én ezt is elengedhetetlenül szükségesnek látom, ám nem elegendőnek. Kóka János jelöltségének bejelentésekor a jövőképességről beszélt. Arról, hogy az emberek hogyan érvényesülhetnek, miként valósíthatják meg egyéni víziójukat - saját terveik alapján. Kóka értelmezésében ez a vízió nem egyszerűen a minél több jövedelem megszerzésének képességéről szól, hanem az egészség megőrzésének, az eladható és örömforrást jelentő tudás megszerzésének, a kultúrához való hozzájutásnak a képességéről is. A program azt vizsgálja, miként lehet világos határvonalat húzni az egyéni és az állami felelősségvállalás között. Új szemléletet javasol a szegénység elleni küzdelemre is, s az eddigi, kudarcot vallott megközelítések helyett végre világosan kimondja, hogy a szegénység leküzdésének elemi feltétele a nemzet gyarapodása.
*
Fodor régi motoros, Kóka nemrég csöppent a politikába. De vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy ez a tény Fodor Gábor mellett szól? Hányszor, de hányszor halljuk, hogy a politikának megújhodásra van szüksége, elő az új arcokkal, az új politikusokkal! Amikor Fodor Gábor mondatait hallgatom - bármennyire is teljes szívemből beszél -, az a benyomásom, hogy minden relevanciájuk mellett is mintha az 1990-es évek elejének szövegei köszönnének vissza. Fontos gondolatok, ám komoly kétségeim vannak afelől, hogy van-e bennük friss mozgósító erő. Kóka azt mondja, a liberális elvek kemény képviseletét nem a hatékony politika csodafegyverének, hanem a liberális politika minimumának tekinti. Ezzel önmagában is könnyű egyetérteni, ám Kóka továbbmegy, és olyan, új ethosszal áll elő, amely számomra igazolja az új arcok, új személyiségek iránti igény jogosságát. Új szemléletet akar meghonosítani: a panasz, a sikertelenség, az önsajnálat, a mindig másokat okoló kudarcszemlélet helyett a siker, az önbizalom, az ambíció és a küzdeni tudás kultúráját. Családi körben, bulikon, barátok között sokan beszélünk a lelket ölő "magyar pesszimizmusról". Eljött az ideje annak, hogy a liberális politika zászlajára tűzze ennek megváltoztatását. Milliónyian vannak Magyarországon, akik a múltjával megbékélt, önbizalomtól duzzadó, örömteli országban kívánják leélni az életüket. Kóka az ő szívükhöz szól.
Ha tehát a kiindulópontom az volt, hogy a két kiváló, ám eltérő erényeket felmutatni képes jelölt közül melyikben látom a több képességet arra, hogy minél többet vegyen át a másik "tudásából", számomra Kóka János felé billen el a mérleg.
*
A kampányban hangsúlyosan jelent meg az MSZP-hez fűződő viszony. Fodor néhány éve bírálta Demszky Gábort, amiért az nagyobb távolságot akart tartani az MSZP-től. Így, amikor azt olvasom, hogy Fodor, már csak a régi barátság okán is, beszélget néha Orbán Viktorral, érteni vélem a politikai üzenetet, ám a kijelentés nem győz meg saját hitelességéről. Még el sem hangzott Fodor követelése, hogy a kormány tárgyaljon az ellenzékkel az MNB elnökének személyéről - Gyurcsány Ferenc egyet is értett vele -, az ellenzék azonnal nemmel válaszolt, és ez aligha okozhatott bárkinek meglepetést. Ha egyetértünk Fodorral abban, márpedig egyetértünk, hogy a pártok a kampányban csak teljesíthető ígéreteket tegyenek a választóknak, akkor ez a követelmény legyen igaz az SZDSZ belső kampányára is. "Szorgalmazni fogom a kormány átalakítását, annak érdekében, hogy a hitelét visszanyerje!" Egyetértek, ám a hitelvesztés az ország pénzügyi helyzetével volt kapcsolatos - Fodor Gábor tehát az MSZP-s Veres János menesztését szorgalmazza? Vajon hogyan kívánja ezt elérni? S ha meggyőzi Gyurcsány Ferencet, hogy menessze a pénzügyminisztert, melyik szabaddemokrata miniszternek kell vele együtt mennie? Fodor Gábor hangsúlyos, többször ismételt ígérete a kormányátalakításra legalábbis bővebb kifejtésre szorul. Gondol-e tárcacserére is? Kik a jelöltjei? Fontos lenne mindezt tudniuk a rá szavazóknak.
Nem Fodor Gábortól hangzott el - és kopogjuk le, a "negatív kampány" elkerülte a versenyt -, de olyan vádak érik Kókát, hogy túl közel van Gyurcsány Ferenchez. Ne feledjük, a kormányon belül Molnár Lajos mellett Kóka János vállalja a legkomolyabb konfliktusokat az MSZP-vel. Ezzel kapcsolatos az a vita is, hogy vajon a pártelnök tagja lehet-e a kormánynak. Egyetértek Fodor Gáborral abban, hogy számos érv szól a két pozíció összeférhetetlensége mellett is: bár emlékszem, hogy 2002-ben szintén elvi alapon ő érvelt amellett, hogy Kuncze Gábor pártelnökként vállaljon miniszteri posztot. Akkor azt hangoztatta: ha a pártelnök nem vállal miniszteri posztot, azzal azt jelzi, csak fél lábbal vállalja a kormányzati felelősséget. A nemzetközi gyakorlat nem egyöntetű. A holland VVD vezetője mindig frakcióvezető, és nem megy be a kormányba, hogy eltérő véleményét így tudja megjeleníteni. A német zöldek vezetője, Joschka Fischer piciny koalíciós párt elnökeként alkancellár volt és külügyminiszter, a következő választáson pártja jelentősen megerősödött. Szólnak tehát érvek amellett is, hogy a pártelnök vállaljon kormányzati, mégpedig fajsúlyos kormányzati tisztséget. Ez az érv pedig az, hogy a pártelnök-miniszter lényegesen erősebb alternatívát tud megjeleníteni a kormányon belül, mint a nem pártelnök miniszter. Egy nem pártelnök miniszter és a miniszterelnök közötti komoly konfliktus könnyen a miniszter menesztésével járhat (amint láttuk éppen Kóka János elődje, Csillag István esetében), míg a pártelnök-miniszter menesztése a koalíció végét és kényszerűen új választásokat jelent. Mindez lényegesen megerősíti a pártelnököt és a pártot is, Fodor Gábor 2002-es érvelésének megfelelően. Ha győz, persze érdemes lesz megfontolnia Kóka Jánosnak, hogy kormánytag marad-e, vagy teljes energiáit a pártra fordítja, ám a kampány során nem tartom döntőnek, hogy a jelölt miniszter-e, vagy sem.
*
A párt szervezete - egy belső kampányban erről is őszintén kell beszélni - ramaty állapotban van. Rendkívüli szervezőerő és menedzseri képesség szükséges ahhoz, hogy az országos szervezetek aktivizálódjanak, fórumot adjanak a liberálisoknak, párttagoknak és nem párttagoknak egyaránt. Ennek végrehajtására ismét Kóka Jánost látom felkészültebbnek.
Büszke vagyok arra, hogy az összes parlamenti párt között egyedül az SZDSZ-ben van nyílt verseny a pártelnöki pozícióért. Két kiváló jelölt pályázik. Fodor Gábort becsülöm és tisztelem, ám Kóka Jánosra fogok szavazni, a többit eldöntik az SZDSZ küldöttei. Bölcsen döntenek majd, döntésüket mindenki tudomásul fogja venni, bízva abban, hogy az új vezetés mindkét jelölt programjából a lehető legtöbbet fogja megvalósítani.
A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője, országos ügyvivő, az Európa Tanács parlamentje liberális frakciójának vezetője.
