Részünk csak az árny – A NER közoktatási csődje

  • Világi Mariann
  • 2016.01.24 09:23

Publicisztika

Az esélyegyenlőség a rendszeralkotók számára azonos a széklábak gyártásával, azonos méretben, színben és formában.

…Ő az erő, tudás, gyönyör egésze,
Részünk csak az árny, mellyet ránk vetett, …
…Im, a teremtés béfejezve már,
S az Úr mindentől, mit lehelni enged,
Méltó adót szent zsámolyára vár.

(Madách Imre)

Be van fejezve a nagy mű, igen. És nem működik. Sokasodó és nyílt jelei vannak az aktív ellenállásnak. A NER közoktatási rendszere viszont zárt és egységes. A teremtés egésze befejeztetett. Ebben a tanévben már minden eleme, a teljes „gyártósor” elkezdett működni. Selejtképessége viszont egyre látványosabb.

A szereplők már nemcsak a rendeleteket, a minősítési indikátorokat, a személytelen hivatalok utasításait fürkészik, alkalmazkodnak a rendszer egyes darabjaihoz, hanem valós időben és térben, naponta élik át a teljes teremtett világot, és azt tapasztalják, hogy tanári működésük ellehetetlenült.

A fő eszme; a központi vezérlés és ellenőrzés, a merev tanterv, a tanmenetek, az egyentankönyvek, a tanárok, tanfelügyelők, minősítő szakértők, intézményvezetők, igazgatók létének, munkájának papírformák szerinti beszabályozása. A minden ízében kiteljesült közoktatási rendszer minden téren kiiktatta a választási lehetőségeket, egyebek mellett a gyermekekhez, a tanulási-tanítási helyzetekhez történő szakszerű alkalmazkodást. Nincsenek kitérési pontok. Olyan az egész, mint egy zárt rendszerű gyártósor, amin ha egy művelet beindul, vele mozdul a többi is.

A tanárok nem a szakmaiságuk fejlesztésével vannak elfoglalva, hanem azzal, hogy megtanuljanak portfólióul, egyentankönyvül, tanmenetül, tematikus tervül, elszámolásul, beszámolásul. Több tanórát tanítanak, mint ahányra készülni, mint ahányat jól megtartani lehet. Majd újragondolni, hogy mi működött és mi nem, és ezek fényében másnap módosítani.

Foghíjak

 

Fotó: Németh Dániel

És nincsenek csodák, a rendszer teljes körű beindulása még a lojális szereplőket is ráébreszti a működésképtelenségre és arra a megalázó helyzetre, megaláztatásra, ami ezzel jár. Azokat is, akik kicsinyke vagy nagyobb hatalmat kaptak.

Tegyük fel például, hogy a minősítő szakértő, tanfelügyelő őszintén azonosul szerepével, sőt elhiszi, hogy amikor elolvas és „indikátorosít” egy százoldalas portfóliót, már tökéletesen tisztában van a minősítendő kolléga szakmai munkájával, felkészültségével, és kész arra, hogy a papírokból kialakított véleményét két látott tanóra alapján a pipált indikátorokkal megerősítse, és döntéseket hozzon a kollégáról. De már a szakértők is kiakadnak, amikor a rendszer napi anomáliáit a saját bőrükön érzik. Amikor az úgynevezett formai hibákat is nekik kell kikeresni a portfóliókban. Például csak pár hónapja annak, hogy a portfólió kötelező része volt egy tanórai videófelvétel készítése, amelyen mindenki látható. Majd amikor a teremtőknek rá kellett ébredni arra, hogy ez személyiségi jogokba ütközik, akkor ez a kötelezettség úgy módosult, hogy a videón csak a tanár látható, amiből azonban egyetlen tanórai munkaforma, munkamenet sem követhető, kivéve azt a frontális helyzetet, amikor a tanár 45 percet beszél. Aztán ennek a kötelezettségnek ripsz-ropsz vége lett, egy tollvonással kikerült a videófelvétel a portfólióból. Aki pedig korábban ezt már feltöltötte, törölhette az online felületről, ha tudta.

Ma, ha valakit tanfelügyelnek, minősítenek, nem kap személyesen értesítést. Neki kell rátalálni az aktus időpontjára a saját online felületén, ami nem csenget, mint az e-mail-értesítés az okostelefonon. Örülhet a tanár, ha beverekedi magát a saját online felületére. Ettől lesz talán jobb a tanárok IKT-kompetenciája a tanításban?

A szakértők párban járnak és párokat minősítenek. Egy adott iskolában azonos napon minősítenek mondjuk egy magyar és egy biológia szakos tanárt, mert így dobja a kocka. Ehhez kell egy magyar szakos meg egy biológia szakos szakértő. A minősítő bizottság pedig három tagból áll: elnökből, szakos tanárból és igazgatósági delegáltból. A gyakorlatias megoldás az, hogy akkor két órán a magyar szakos szakértő a szakmai személy, majd a biológia szakos tanár esetében ő a bizottsági elnök. Ugye szellemes? A rendszer viszont azonnal borul, ha csak egyetlen szereplő is kiesik a játékból, mondjuk azért, mert ő közben a saját munkahelyén tanfelügyeletet kap, netán igazgató, és a saját iskolájában kell részt vennie egy tanára minősítésén. Ugyanez a helyzet áll elő akkor is, ha a párból az egyik kijelölt időpontú minősítendő személy portfóliója formai okokból nem tökéletes, és ezzel borul minimum öt-hat ember „menetrendje”. Nem is szólva arról, hogy egy formai hiba ma eleve bukással is járhat. Ilyen esetben a delikvens két év múlva, immár sok tízezer forintos minősítési díj mellett állhat újból a startvonalra. Vagyis igazi teljesítmény, ha sikerül összehozni egy minősítési napot a fenti kritériumok szerint. Persze, komolyan esélyes a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási nap, vagy az érettségi vizsgák előtti nap egy érettségiző osztályban.

Tucatnyi oldalt lehetne megtölteni azzal, mi minden történik a mindennapokban. A jobb humorúak már csak viccelődnek azon, hogy egy-két hónappal a magasabb fokozatba léptető és elfogadott minősítésük után kapnak tanfelügyeletet, aminek a rendszer elve szerint az a feladata, hogy fejlesztési tanácsokat adjon a tanárnak, segítse abban, hogy megfeleljen a minősítésen. Formailag pedig a tanfelügyeleti anyag a minősítés egyik százalékosan számítandó eleme.

Talán e jelenségre mondja most a közoktatás politikai főnöksége, hogy módosítani fognak a túlzott bürokrácián. Lehet, hogy még a rendszer gyermekbetegsége szóhasználat is előkerül. Az is lehet, hogy nem lesz 77 – szakmailag mérhetetlen mennyiségű – indikátor, amit a szakérők összebogarásznak a portfólióból. Marad valamilyen, a kompetenciákkal jól osztható, csökkentett szám. Valószínűsíthető, hogy a többszörösen átkeresztelt (PÖCS, BECS stb.) pedagógusi önértékelés a központi szintről eltűnik, netán megsemmisül; és nemcsak azért, mert személyiségi jogokat sért, hanem leginkább azért, mert voltaképp elhagyható része a rendszer által minden szinten szolgaként használt minősítőkkel, tanárokkal és iskolavezetéssel működtetett minősítési rendnek. A „mindenkit szolgának tekintünk” szemlélet e nélkül is működik – és adatokat gyűjteni egyes tanárokról másképp is lehet.

De gördülékenyebb lesz az eleve elhibázott koncepció, amely a pénzügyi meséken túl azzal takarózik, hogy a magyar közoktatás és a magyar gyerekek képzését, nevelését akarja magasabb színvonalra emelni, és az „esélyegyenlőség” szót ismételgeti? Az esélyegyenlőség a rendszeralkotók számára azonos a széklábak gyártásával, azonos méretben, színben és formában.

A központi hatalom szemében most kiútként sugalmazott önkorlátozó bürokráciától még nem tűnnek el a lényegi anomáliák. Amit lehetetlenné tettek, az a valóságos tanítás, az iskolák egészséges létezésmódja – és ezt nem lehet csak a bürokrácia csökkentésével megváltoztatni.

Egyszerűen el kellene felejteni mindent, amivel ellehetetlenítették az amúgy is bajos közoktatást.

Mert lehetetlen egyentankönyveket rákényszeríteni a közoktatásra, amely a különbségeket akarja csökkenteni, teret adva közben a felzárkóztatásnak és a tehetséggondozásnak is.

Lehetetlen és értelmetlen stopperórával folyamatokat szabályozni, órákra lebontott tanmenettel vagy ütemtervekkel.

Lehetetlen heti 24-26 órára készülni, majd mindet megtartani, reflektálni, értékelni. Az amnézia sulykolásának egyik vívmánya, hogy elfelejtetik, hogy a középiskolai tanárok kötelező óraszáma évtizedekig heti 18 óra volt. És nem véletlenül.

Lehetetlen összeegyeztetni a tanári reflexiót, az egyik kulcskompetenciát, vagyis hogy áttekintsük, hogy a tanórán mi működött és mi nem, megtaláljuk az okokat, majd a gyerekekhez alkalmazkodva, előrelépve módosítsunk a munkameneteken, folyamatokon, a kötelező tanmenet ellenőrzött betartásával. Általában is igaz, hogy a törvény preambulumában megfogalmazott tanári képességek, kompetenciák gyakorlása összeegyeztethetetlen a kerettantervi szabályozással.

Lehetetlen megnyomorított iskolavezetéssel eredményes és jó atmoszférájú iskolát működtetni, fejleszteni.

Ezért első lépésben adják meg mindazt a szabadságot és pénzt, ami ma, elvben legalábbis, az egyházi iskoláknak jár az oktatási törvény szerint. Második lépésben állítsák vissza a kimeneti szabályozást, mérési pontokkal. Ez azt jelenti, hogy van tanszabadság, tankönyvválasztás, és a tanulók a tanulmányaik alatt bizonyos évfolyamokon kompetencia- és tudásmérésen esnek át. Az utolsó kimeneti pont továbbra is az érettségi. Nem utolsósorban pedig tegyék a dolgukat: segítsék a közoktatás szakmai, minőségi fejlesztését és biztosítsák hozzá a forrásokat.

Neked ajánljuk