Mi lenne, ha? – Posztorbáni forgatókönyvek

  • Varga Kristóf
  • 2016.01.24 08:53

Publicisztika

Mi történne, ha civil és/vagy társadalmi mozgalmak veszélyeztetnék Orbánék hatalmon maradását? És ha a Jobbik? Vagy egy demokratikus ellenzéki erő?

Játsszunk el a gondolattal, hogy Magyarországon nem 16 év után bukik meg a populista kormány, mint december 6-án Venezuelában. Tegyük fel, hogy a rossz kormányzás tovább nyújtózkodik, mint a menekültes rémisztgetés takarója ér, és a Fidesz lába kilóg a hidegbe. Abba a hidegbe, ahol egyszer már didergett a párt, amikor 2014 telén négy hónap alatt 35-ről 21 százalékra csökkent a támogatottsága. Akkoriban volt napirenden az internetadó, mindenki és mindenki pereputtyának a villaügyei, az útdíjrendszer elfuserált bevezetése, a kekeckedés az RTL-lel és a cicaharc Simicskával. A közügyek iránt közömbös, kizárólag a hatalmi játékokra koncentráló kormányzás kezdte meghozni keserű gyümölcseit. Az időközi választásokon odalett a kétharmad is, amire a nagy formátumú vezető csak annyit tudott kiabálni a homokozó széléről, hogy „bibííí, nekem nem is kell!”.

Ha a Fidesznek nem sikerül életben tartani a migrációs témát, milyen kihívásokra számíthat, és mire készülhetnek a riválisai? És az ország? A következőkben – a sok lehetséges közül – három forgatókönyvet vázolok, amelyekben a civil és/vagy társadalmi mozgalmak, a Jobbik, illetve egy demokratikus ellenzéki erő veszélyezteti Orbánék hatalmon maradását.

false

A magyar tavasz

Az arab tavasz nem dudált a kanyarban. Ha jön, a magyar sem fog; csak utólag lesz érthető, hogy miért akkor és ott történt. A kormánnyal szembeni civil és társadalmi elégedetlenség kezelhetetlen méretű tüntetéssorozattá fokozódhat, amit az alapvető szolgáltatások területén megszervezett sztrájkok kísérnek. A tüntetések és munkabeszüntetések megbénítják a kormány működését, s az úgy ítéli meg, hogy hosszú távú hatalmi ambícióit az szolgálja, ha lemond és magára hagyja a „forradalmi” helyzet kialakítóit: küzdjenek meg ők a Fidesz hátrahagyta problémákkal. Választásokat írnak ki, amelyek nyomán új parlamenti többség jön létre, többnyire frissen alakult, politikai és kormányzati ismereteket, tapasztalatokat nélkülöző, civil gyökerű formációkból.

Orbánék is bejutnak a parlamentbe, és nyomban megkérdőjelezik a választások tisztaságát. Az új kormánykoalíciónak nincs de facto vezetője, döntési mechanizmusai tisztázatlanok. A résztvevők képtelenek megállapodni a kormányprogramban. A Fidesz-elit a korábban pozíciókba emelt intézményi, gazdasági és média-szabotőrei segítségével akadályozza a konszolidációt. A koalícióban állandósulnak a nyílt viták, a részt vevő formációk és az „új arcok” néhány hónap alatt felélik azt a politikai tőkét, amit a Fidesszel küzdve felhalmoztak. Az új kormány képtelen megoldani az öröklött közpolitikai problémákat, sőt, több területen jelentősen súlyosbítja őket. A szociális elégedetlenséget kezelendő felborítják a költségvetés egyensúlyát, durván megemelkedik az ország hitelkockázata, finanszírozási ne­héz­ségek jelentkeznek, az MNB kamatot emel. Néhány multinacionális vállalat bejelenti kivonulását, több ezer munkahely kerül veszélybe. Káosz alakul ki a tömegközlekedésben, a kórházi ellátásban. Az állami kézbe került közművállalatok finanszírozási nehézségekre hivatkozva szolgáltatásaik időszakos szüneteltetését helyezik kilátásba. A közigazgatás megbénul, a tisztviselők nem mernek dönteni a bizonytalan politikai helyzetben. Akadozik a szociális juttatások kifizetése.  A rendőrség nem tudja és nem is akarja megfékezni az egyre szaporodó helyi erőszakos cselekményeket, amelyek részben etnikai alapon, részben a szervezett bűnözés térfoglalása, részben gazdasági érdekcsoportok konfliktusai miatt történnek. A koalíció szétesik: többen kilépnek, átalakulnak, feloszlanak, a parlamenti többség gyakorlatilag megszűnik. A Fidesz eközben rendezi sorait, és a kormánytöbbségből kiváló néhány formációt kooptálva Szövetség a Nemzetért néven kikényszeríti az új választást, amit a rendcsinálás programjának jegyé­ben nagy többséggel nyer meg.

Ezzel a felhatalmazással azonnal hozzálát a demokrácia maradékának eltüntetéséhez. Az ellenzéki civil és politikai mozgalmak teljesen lejáratják magukat, társadalmi támogatottságuk elfogy, vezetőiket eljárások alá vonja a visszatért hatalom. A nyugati demokráciák a stabilitás garanciáját látják a visszatért Fideszben, és a kisebbik rosszat választva a korábbinál is nagyobb teret engednek a diktatúra és a hozzá tartozó oligarchia kiteljesítésének és megszilárdításának. Magyarországon évtizedekre elvész a gazdasági felzárkózás és a demokratikus konszolidáció esélye.

A kinyújtott jobb

A menekültválság lecsengésével a Jobbik kikerül a Fidesz szélárnyékából. A kormányzás tovább termeli a hátrányba hozott, megalázott, kijátszott társadalmi csoportokat. Orbán lemorzsolódó támogatói először a bizonytalanokhoz, majd onnan a Jobbikhoz csatlakoznak. A demokratikus ellenzéki pártok továbbra sem szereznek szavazókat a bizonytalanok közül, inkább egymás táborára hajtanak. Az egymástól való megkülönböztetés kényszere, súlyosbítva az előválasztás körüli konfliktussorozattal, szimpatizánsaik átszavazási hajlandóságát csökkenti, emiatt értelmetlenné válik választási koalíciójuk. A Jobbik francia mintára folytatja átalakulását a radikális, örök ellenzéki formációból a szélsőjobboldali és populista, ám kormányzóképesnek látszó párttá. Sikeresen jelenik meg mint az egyetlen tenni tudó, bátor csapat, amelyet még nem „sározott be” a hatalom. A párt szervezetei tovább erősödnek, elsősorban a fokozódó szegénység sújtotta területeken. Egyre népszerűbb a romák között is – úgy tűnik, a Jobbik lesz az első párt, amely mobilizálni képes e szavazói csoportot. Sikeresen alkalmazzák a Hamász-módszert: a párt aktivistái látják el az állam elhanyagolt szociális és rendvédelmi feladatait.

A Fidesz – némi orosz biztatásra – feladja az „egy a tábor, egy a zászló” stratégiát, és felkészül a koalícióra a Jobbikkal mint a választásokon várhatóan hozzá hasonló eredményt elérő párttal.
A kormányalakítást követően stratégiája ugyanaz, mint korábbi koa­líciós partnerei esetében: a párt ­elitjét kooptálja, vagy kormányzati és gazdasági beágyazottságát kihasználva kiiktatja a közéletből, miközben a jobbikos szavazókat magához csábítja. A folyamat során a Fidesz viselkedése és programja hasonul a Jobbikéval, helyenként meg is haladja azt, „jobbról előz”. A szavazóbázis elhappolása érdekében a koalíció közpolitikáját alárendelik a szélsőjobbol­dali nézeteknek, retorikának. Büntető, elnyomó jellegű intézkedéseket vezetnek be a kiszolgáltatott közösségekkel (melegek, kábítószer-élvezők, kis vallási közösségek) szemben, amelyek örve alatt nyomás alá helyeznek a politikai ellenzékhez tartozó személyeket. A kultúrpolitikában megjelenik a nyíltan vállalt antiszemitizmus, rasszizmus, sovinizmus. Visszaállítják a halálbüntetést és betiltják az abortuszt. Jobbikos parancsnok alatt megalakítják a csendőrséget, amely a közmunka politikai alapú kiosztásával együtt totális kontrollt biztosít a Fidesznek a vidéki Magyarország felett. A korrupció még a jelenlegi mértéket is meghaladja, mivel a Jobbik is igényt formál a saját gazdasági bázisa kialakítására.

A bukás

Amennyiben a nyerési esély közelébe erősödik valamely demokratikus ellenzéki erő, nem zárható ki, hogy az Orbán-rezsim tovább halad a putyini úton, és hatalma megtartásáért a politikai erőszak eszközéhez nyúl. Nagy számban tartóztatnak le és tartanak elszigetelve ellenzéki vezetőket, újságírókat, civil aktivistákat. A hatalomra valamilyen szempontból veszélyes személyek halnak meg gyanús körülmények között (például Welsz Tamás, Váradi András, Bo­risz Nyemcov). Simicskát idézve: „Majd a végén valaki elhullik, nem?” A rendőrség erőszakkal oszlat fel jogszerű demonstrációkat, súlyos sérüléseket és halált okozva. Van honnan tanulni: Orbán másik példaképe, az Erdo­ğan-rezsim 11 tiltakozót ölt meg, 8000 személy sérülését okozta, és több mint 3000 embert tartóztatott le a 2013-as törökországi tiltakozási hullám leverésekor.

Amikor ennek kockázatát mérlegeljük, látni kell, hogy a politikai erőszak alkalmazásához kiépült a teljes infrastruktúra. A Pintér Sándor irányította rendőrség vagy alkotmányvédelmi hivatal, ha politikailag szükséges, nem mozdul, mint Habony nemzetbiztonsági kockázatának (nem) felmérésekor – vagy erőt demonstrál, mint a civil irodák készenléti rendőrökkel való jogellenes lerohanásakor. Polt Péter ügyészsége épp kampányidőszakban vádol meg és tartóztattat le ellenzéki politikusokat, évek óta fegyelmi következmények nélkül szivárogtat a kormánysajtónak, és remek érzékkel dönt a szemet hunyás (trafikügy vagy Vida Ildikó esetében) és a határozott fellépés (Sukoró, Horváth András „ügye”) között. Orbán egykori testőre, Hajdu János a TEK élén egyszemélyben adhat engedélyt titkos adatgyűjtésre: a TEK bemehet a lakásunkba, lehallgatókészülékeket helyezhet el, olvashatja a számítógépünk tartalmát; ehhez elég utólag miniszteri engedélyt kérni. A TEK-nek hozzáférése van a posta, az internet, a mobilszolgáltatók, a kórházak, bankok és biztosítók ránk vonatkozó adataihoz is. A titkos információgyűjtéshez nem szükséges, hogy annak célpontja elkövessen valamit, vagy meg legyen gyanúsítva. A TEK bármivel indokolhatja az adatgyűjtést.

A politikai célú erőszak bújhat „civil” jelmezbe is. Láttunk már bohócnak öltözött Fidesz-aktivistát Bajnai Gordonra támadni, és láttuk Kubatov Fidesz-pártigazgató és Fradi-elnök kopasz, kigyúrt szurkolótársait és alkalmazottait, köztük a gyilkosságért elítélt Sz. Ferencet, amint tiltakozó egyetemistákat dob ki a Lendvay utcai Fidesz-székházból. Kubatov az eset után körlevélben toborzott önkénteseket, hogy hasonló szellemben biztosítsanak védelmet a Fidesz-irodáknak országszerte. Kocsis Máté VIII. kerületi polgármester 2015. augusztus 20-i nyilvános szereplését ugyancsak civil, „épp arra járó” verőlegények biztosították. A politikai erőszak alkalmazásának lehetősége ráadásul nőtt a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet „törvényes” kereteinek szeptemberi tágításával.

A nyílt politikai erőszak mellett vagy helyett természetesen továbbra is várható a kormányváltás törvényes eszközökkel való akadályozása, már amennyiben törvénynek tekintünk képviselői indítványként benyújtott, vita nélkül, az éj leple alatt elfogadott szövegeket. Bárhol és bármikor lehet számítani változásokra a választási törvényben, illetve annak végrehajtási utasításában, de minden olyan törvényben, rendeletben, és ezek alkalmazási gyakorlatában is, amelyek átírása akadályozza az esélyes ellenzék szervezetépítését, finanszírozását, külső és belső kommunikációját. A kampánycsend megszüntetését kihasználva a kormányt támogató média a szavazás előestéjén járathatja le hazugságokkal az ellenzék vezetőjét. Amennyiben a Fidesz veszít a választásokon, a korábbi gyakorlatnak megfelelően csalásra hivatkozva elutasítja az eredményt. A választási törvény egyoldalú módosítása azért, hogy az garantálja a kormánypárt győzelmét, éppúgy csalás, mint ha a hatalom kitömné az urnát hamis szavazólapokkal, vagy manipulálná a szavazatok összesítését végző informatikai rendszert. Tekintve, hogy az előbbi típusú csalást már elkövette a Fidesz, nem zárható ki, hogy az utóbbit is el fogja.

Mindhárom forgatókönyv mögött Oroszország stratégiai érdekei sejlenek föl. Putyin katonai, titkosszolgálati, diplomáciai és gazdasági eszközökkel igyekszik visszanyerni befolyását az egykori szovjet érdekszférában, egyúttal törekszik az Európai Unió destabilizálására. Ezért arra gyúr, hogy a nyíltan oroszbarát, az EU ellen szabadságharcot folytató Fidesz maradjon kormányon – akár egyedül, akár koalícióban a Jobbikkal. Ha ez nem lehetséges, akkor Moszkva és hazai barátai mindent megtesznek azért, hogy Magyarország ne konszolidálódhassék. Amennyiben a Fideszt nem egy kormányzóképes, lehetőleg kétharmados többség váltja le, Orbánéknak a zavaros, bizonytalan helyzet fenntartása lesz a céljuk, éppúgy, mint 2006 után. Magyarország irányíthatatlanná válhat, és mint az új hidegháború egyik műveleti területe sodródik megállíthatatlanul Európa perifériája és a zsarnokság felé.

A szerző közpolitikai elemző, pszichológus.

Neked ajánljuk