Rosszul a jót sem

Publicisztika

Hétfőn az Országgyűlés kétharmados többsége elfogadta a korkedvezményes nyugdíjak megszüntetését lehetővé tévő alkotmánymódosítást. E szerint "az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltését megelőzően folyósított nyugellátás törvényben meghatározottak szerint csökkenthető és szociális ellátássá alakítható, munkavégzésre való képesség esetén megszüntethető". A kormány és a rendvédelmi szakszervezetek hetek óta tartó meccse ezzel - a törvényhozásban legalábbis - eldőlt.

Hétfőn az Országgyűlés kétharmados többsége elfogadta a korkedvezményes nyugdíjak megszüntetését lehetővé tévő alkotmánymódosítást. E szerint "az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltését megelőzően folyósított nyugellátás törvényben meghatározottak szerint csökkenthető és szociális ellátássá alakítható, munkavégzésre való képesség esetén megszüntethető". A kormány és a rendvédelmi szakszervezetek hetek óta tartó meccse ezzel - a törvényhozásban legalábbis - eldőlt.

A szakszervezetek azonban folytatják: június 16-án, ugyancsak viccesen, az Alkotmány utcába invitálják szimpatizánsaikat, hogy a fülkeforradalmat a maguk részéről a bohócforradalommal zárják le, "visszavonva" egyúttal a Fidesz-KDNP-re adott tavalyi szavazataikat. Ám tartunk tőle, már e demonstrációt sem csak a jó kedély jellemzi majd; s a következő hetekben az is kiderülhet, hogy a rendőrök és a tűzoltók nem csak alkupozíciójuk javítása végett fenyegetőztek azzal, hogy az Andrássy úti füstfelhő és vízár békés játszadozás volt ahhoz képest, ami eztán jön.

A rendvédelmiek indulata érthető. Nem is csak azért, mert szerzett jogaik feladásáért cserébe a kormány semmit nem ajánlott: a beígért "életpályamodell" kábításnak tűnik (hisz világos, hogy nincs kidolgozott koncepciója erre a kabinetnek). Hanem azért, mert a Fidesz nemcsak ellenzékben, de kormányra kerülve is - egészen idén tavaszig - egyvégtében hazudott, amikor 150 ezres nettó fizetésről, a rendvédelmi munka "anyagi és erkölcsi" megbecsüléséről meg a nagyszerű jövőről szavalt az állománynak. Orbánék csúnyán átdobták az egyenruhásokat is a palánkon - senki nem hüledezhet, ha az utóbbiakat elkapja az ideg.

Ha csak ennyiről volna szó, az is éppen elég baj lenne. Mert annak azért nagyon nem lehet örülni, amikor a nyugdíjukért tüntető rendőrökben fölmerül a parlament "megrohamozásának" a gondolata, vagy amikor a törvényes rend őrei trágár szavakkal szidalmazzák a hivatalban lévő miniszterelnököt. Az elmúlt években - elsősorban Orbán Viktor politizálása miatt - olyan megoldások és olyan mondatok is elfogadottá váltak a politikai ellenfél sakkban tartására, melyek egy évtizede még elképzelhetetlenek voltak, és amelyeknek közük nincs a felelősségteljes, demokratikus véleménynyilvánításhoz. A rendvédelmiek dühe ezt a határt tolhatja kijjebb.

De e riasztó távlatok ellenére sem ebben áll e történet lényege. Hanem abban a hallgatólagos megállapodásban, amit a rendszerváltó politika kötött a társadalom egy részével - mindany-nyiunk kárára. Az 1990-es évek első felének tömeges munkanélküliségét az akkori kormányok azzal hitték gyógyítani (és elhárítani a rettegett társadalmi robbanást), hogy a megszűnt munkahelyekről a szociális ellátórendszerbe irányítottak több százezer embert - nagyvonalúan bánva a rokkantnyugdíjazás meg a korkedvezményes nyugdíjazás lehetőségével. Egyetlen kelet-európai állam sem tett így - Magyarországon viszont e metódusból bejáratott gyakorlat lett, még ha ez a kádári minták szerint megkötött "társadalmi kiegyezés" pazarló volt is, és velejéig korrupt.

Noha e praxis képtelenségével és államháztartási káraival mindegyik kormány tisztában volt, 2006-ig egyik sem lépett föl ellene. Gyurcsány Ferencnek - helyes megfontolásból, de a maga kapkodó módján - volt először mersze belenyesni a rokkantnyugdíj-jogosultságokba; a felülvizsgálatot aztán nemcsak Bajnai Gordon folytatta, de a hétfői alkotmánymódosítás is e folyamat terméke. A szocialista kormányok önnön gyengeségük - és a társadalom hergelésére bármikor kész Orbán - miatt azonban komoly eredményt nem értek el. Javukra írandó viszont, hogy legalább törekedtek valamiféle egyeztetésre, és próbálták egészében látni a helyzetet - lásd a rehabilitációs programokat. Ám a rendszert magát érintetlenül hagyták - és bár kormányzásuk idején néhány ezer főt sikerült visszaterelni a munkaerőpiacra, a szociális ellátásba indokolatlanul belépő kedvezményezettek miatt ez már nem osztott, nem szorzott. Orbánnak megvan a parlamenti ereje: ő azonban tárgyalás, előzetesen ajánlott kompenzáció nélkül törekszik a megoldásra. Baját, mint oly sokszor, magának köszönheti - az ellenzéki évek felelőtlensége és demagógiája miatt újra és újra az orra alá dörgölhető hiteltelensége.

A korkedvezményes nyugdíjak kivezetéséből és a jogosulatlan kedvezmények kiszűréséből nyerhető költségvetési megtakarítás nehezen számszerűsíthető, hisz akár évtizedes folyamatról lehet szó. Maga a kormányzat is tanácstalan ebben: az évi 2-3 milliárdtól az 50 milliárdon át a 120-ig sok mindent bedobtak már. Annyi biztos: sok pénzről, és ezúttal (a mindenféle emléknapokkal és egyéb szimbolikus maszlagokkal ellentétben) valóban kulcsfontosságú társadalmi-gazdasági ügyről van szó. Melyet mérlegelve jó okokból érvelhetünk bármely fél - a kormány és az intézkedésével szemben föllépők - mellett és ellen is. (Hiszen a rendőrök és a tűzoltók korkedvezményes nyugdíja voltaképpen a megalázó munkafeltételek és fizetések egyfajta állami kompenzációja.) De ez mit sem változtat azon, hogy a kormányzat a saját megtévesztő manőverei, hajthatatlansága és kompromisszumképtelensége miatt az egyébként helyesen megválasztott irányt sokak számára elfogadhatatlanná teszi. Egyeztetni ugyanis nem infantilis kérdőíveken kellene, hanem a tárgyalóasztalnál; az embereket nem kinevezni kéne "polgárnak", hanem annak tekinteni; és nem a vezetőt vakon követő alattvalóként, hanem szabad, önálló akarattal rendelkező egyénekként kezelni - akiket a mégoly helyes politikai célok megvalósítása érdekében sem átverni és főmérnökként utasítgatni, hanem meggyőzni kell.

Neked ajánljuk