Csillag István

Széll-tolók zsákmánylesen

Az Orbán-kormány költségvetési politikájáról

  • Csillag István
  • 2011. június 9.

Publicisztika

A történelem csele, hogy a legnagyobb társadalmi támogatást élvező kormány, a legnépszerűbb miniszterelnök közel egyévi kormányzás után a társadalom felkészítése nélkül, rögtönözve, felkészületlenül fog hozzá azoknak a megkövesedett társadalmi normáknak a megváltoztatásához, amelyeknek az örökkévalóságig való megvédését maga ígérte.

Voltak, akik elhitték, hogy végre lesz valaki, lesz olyan kormány, amely nekilát az egymásra torlódott feladatok megoldásának, és nemcsak az államháztartás nagyra nőtt hiányát mérsékli, nemcsak belekap a megkövesedett társadalmi szokások átformálásába, amelyeknek pénzügyi végeredménye a hiány, az eladósodás, hanem meghirdeti és végrehajtja az átalakítás programját. Legalább egy évtizede tudjuk, hogy hazánk - arányosan - többet költ az adófizetők pénzéből (és annak hiányában a hitelezőkéből) közigazgatásra, nyugellátásra, szociális juttatásokra, mint hasonló fejlettségű versenytársaink, illetve mint amennyit megengedhet magának. Sokan vártak arra, hogy lesz olyan kormány, amelyik megérti és megérteti, hogy hazánkban az indokoltnál és a fenntarthatónál több bürokrata intézi az ügyeket, hogy itt sem mehetnek a munkavállalók jóval előbb állami nyugdíjba, nem kaphatnak jóval tovább és olyanok is segélyt, akik nem a legrászorultabbak.

Emiatt örülnünk kellene, hogy a Széll Kálmán Tervet meghirdették. Megvalósítását egyszerre nehezíti és könnyíti, hogy a feltorlódott átalakításokat éppen a világgazdasági válság idején kell végrehajtani, hiszen minden fejlett országban a jóléti intézményrendszer átformálása van napirenden. A Fidesz azonban közel másfél évtizeden át tetszelgett az átalakítások, a reformok, a megszorítások elhárítójának a jelmezében, így amikor végre látszólag nekiveselkedik, sem az irány, sem az ütem, sem a szándék, sem az elérendő cél nem kiszámítható. Időt nyerni - ez a kormány célja. Túlélni a következő hetet, a következő hónapot, bármi áron.

Miközben tudósok, érdekképviseletek munkatársai évek alatt munkáltak ki javaslatokat olyan súlyos kérdések megoldására, mint a nyugdíjrendszer fenntarthatóvá tétele, a közoktatás felzárkóztatást és versenyképes tudásátadást szolgáló jellege, addig most hetente, sőt naponta egyéni képviselői indítványok formájában záporoznak az Országgyűlésben olyan ötletek, amelyek évtizedekre eldöntik egy-egy társadalmi csoport vagy generáció sorsát. Pedig a magyar gazdaság - most már egymást követő három negyedéven át - növekszik. Azt, hogy Magyarországon válság van, semmi más nem mutatja, mint hogy a kormány rendkívüli bevételként válságadókat vetett ki, és magántulajdont orzott el. Ha nyugat-európai módszereket alkalmaznánk, akkor jelen helyzetben töretlen, bár alacsony dinamikájú fellendülésről szólhatnánk. A rendkívüli adókkal éppen ez a baj: azokat terheli (a bankokat, a távközlési cégeket, a kereskedelmi láncokat), akiktől növekedést és munkahelyteremtést várunk. A kormány a "gazdasági szükségállapot" (lásd Grósz Károly, 1987) kihirdetésével éppen azt rombolja le - a növekedést és munkahelyteremtést -, amit építeni szeretne.

Pénz ki

Vészhelyzet tehát nincs, legfeljebb maga a kormány teszi egyre kockázatosabbá a gazdaság helyzetét. A külső egyensúlyi mutatókat persze komolyan veszi: így a külkereskedelmi és a fizetési mérleg évtizedek óta először többletet mutat, ezért igazából nincs is mitől félni. Az államháztartás hiánya pedig - amivel úgyis csak néhány huhogó foglalkozik - a rendkívüli és egyszeri bevételekkel látszólag megfelelő szinten tartható. Ezért a kormány nem takarékoskodik, hanem a gyengéktől elvesz, az erősek számára meg akár újabb kötelezettségeket is vállal.

És mindezt miért?

Mert a kormány azt gondolta, hogy az ország gazdasági növekedését egyetlen eszköz: a gyerekkedvezménynyel kombinált egykulcsos adórendszer azonnali bevezetése szolgálja. Ez a gazdaságpolitikai csodafegyver - a válság miatt egyébként is bevételhiányos és nem várt kiadásokkal fenyegető időkben - azonnal félezer milliárdos léket vágott a költségvetés amúgy is átlyuggatott hajójába. Ezt a léket a magánnyugdíjpénztárak fenyegetéssel elkobzott vagyonából idén még csak be lehetett tömni - de hogy mi lesz jövőre, hogyan pótolja a jövőre is hiányzó félezer milliárdot a kormány, arról keveset tudunk; arra csak a "Széll" tudja a választ. A bátorság mindenesetre megjött újabb kiadások vállalására is. A bezsákolt magánvagyonból van "tehetség" a BKV és a MÁV állami garanciával felvett hiteleinek az átvállalására (300 milliárd forint), de ilyen ajándékesőre számíthatnak az önkormányzatok is; arról is lehet hallani, hogy az önkormányzatok 1000 milliárdos adósságának az átvállalására is sor kerülhet. "Válság idején" az is meglepő, hogy a magyar államháztartás finanszírozhatóságának drámai romlása miatt felvett IMF-kölcsön fel nem használt részét a kormány nem a felfoghatatlan gyorsasággal kavargó európai események (portugál csőd, újabb görög nehézségek) várható újabb kockázatainak a kivédésére tartalékolja, hanem meglehetősen magas árfolyamon a Mol részvényeinek megvásárlására költi. Emellett a folyó kiadások között a fociutánpótlás-nevelésre fordított 2,2 milliárd már meg se kottyan, még ha ezt olyan, nagy számokhoz szokott focisták, mint a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke is méltatni volt kénytelen ("még soha ennyit nem kapott a magyar foci").

És mindezt miből?

Pénz be

A 2011. évi költségvetés rendkívüli és ideiglenes bevételként nagyjából 1200 milliárd forintot szed be. A következők szerint: 161 milliárd forint bankadó; 180 milliárd válságadó a kereskedelmi üzletláncoktól, az energiaszolgáltatóktól és a távközlési cégektől; 32 milliárd forint "Robin Hood-adó" (az energiaszolgáltatókra a Gyurcsány által kivetett adó meghosszabbításaként); 360 milliárd a havonta fizetett magánnyugdíj-pénztári tagdíj államosítása miatt; 530 milliárd forint a magánnyugdíj-pénztári vagyonból.

Ezek az összegek az idei várható GDP (27 650 milliárd forint) 4,3 százalékát teszik ki. Elemzői körökben - épp a magánpénztári vagyon állami zsebre vágása miatt - el is terjedt az a nézet, hogy hazánk idei költségvetése hosszú idő után az első lesz a sorban, amely teljesül, sőt hiány helyett inkább többletet mutat majd. Igaz, hogy szokatlan módszerekkel, soha nem látott nagyságú, rendkívüli és ideiglenes bevételekkel, de hazánk kikerülhet a túlzott hiány miatti uniós eljárás hatálya alól. Ám a 2011. évi költségvetés elfogadásakor még töretlen bizakodás hamar elpárolgott, amikor a kormány a költségvetés elfogadása után alig 42 nappal, 2011. február 11-én a GDP 1 százalékára rúgó kiadások zárolását rendelte el. Amikor ezt a burkolt beismerését követte a Széll Kálmán Terv meghirdetése (2011. március 1.), már azt is tudni lehetett, hogy a magyarázkodás kevés, és új tervek, új szerkezeti reformok dinamikus híreire betanított Széll-tolók százai fogják cinikusan szemünkbe fújni a kormányzati port. Az államháztartás első negyedévi drámai helyzetét (a hiány meghaladja a teljes éves hiányt, annak 108 százaléka) ismertető áprilisi közlemény óta csak kapkodjuk a fejünket. A nemzetgazdasági miniszter Gödöllőről, a portugál csődhelyzet miatt összehívott európai pénzügyminiszterek (ECOFIN) április 9-i válságtanácsáról üzente, hogy az eddig csak zárolt 250 milliárdot végleg elvonják. Ezután az ún. konvergenciaprogram új változata következett, amit a tagállamok számára előírt határidőben (április 15.) Magyarország is benyújtott. Ebben a kormány elismerte a valahai Költségvetési Tanács korábbi anyagából, illetve a néhány elemzőtől már ismert tényt, hogy a rendkívüli és egyszeri bevételek nélkül finanszírozható szerkezeti hiányt Orbánék a Bajnai-kormánytól örökölt szint duplájára növelték. Az alkotmányozás zajában alig volt hallható a pénzügyi államtitkár májusi beismerése, hogy a 2011. évi költségvetésben előre tudottan túltervezték az áfa- és a társasági nyereségadó bevételeket, emiatt várhatóan legalább 190 milliárd forinttal nagyobb lesz az államháztartás hiánya.

A fent részletezett bevételi többletek tehát még ahhoz sem elegendők, hogy a megemelkedett strukturális hiányt fedezzék, még kevésbé az aktuális, teljes hiányt. Furcsa ellentmondás ez. Miközben a hiányközlemények az év második felére már javulást ígérnek amiatt, hogy a 250 milliárdos megszorítás csak a második fél évben kényszeríti ki a takarékosságot, továbbá az állam ténylegesen ekkor teheti rá a kezét a magánnyugdíj-pénztári tagok számláin lévő vagyonra, mégis egyre-másra sorjáznak a megszorítások. A gyógyszerkassza állami támogatásából 100 milliárd forintot terveznek elvonni. Csökkentik a munkanélküli-segélyt és a táppénzt. Felülvizsgálják a korkedvezményes nyugdíjakat; egyetemeket terveznek megszüntetni, és a pedagógusok óraszámát felemelni, a tankötelezettséget 15 éves korra szállítanák le. Ezen lépések többségének tényleges hatása nem idén, hanem 2012-ben meg 2013-ban érződik. Jól mutatják a félelmet: mi lesz, ha újra 4-5 százalékos lesz a hiány? Ahogyan a korábbi Költségvetési Tanács titkársága által készített előrejelzés és a kormány konvergenciaprogramjának hároméves kivetítése jelezte, az államháztartás hiánya - változatlan feltételek esetén - nem marad az idei "kakukktojás" év szintjén, hanem átlépi az ezer, sőt a másfél ezer milliárdot - amivel újra meghaladná a GDP 3 százalékát, s akár elérheti az 5 százalékot is. (Az államháztartási hiánytól mentes "kakukktojás" év a pénztári vagyon elkobzásával érkezik el. De nehéz lesz minden évben 5-600 milliárdnyi magánvagyont elkobozni.) Sajátosan hullámzik az Orbán-kormány költségvetési politikája: karácsonyig látszólag még ad, majd vízkereszttől húsvétig böjtre ítél, Péter-Páltól Szent Istvánig pedig arat és begyűjt: padlást söpör, viszi, amit csak elér.

Pénz megint ki (sok)

Az államháztartás helyzete annak ellenére megállíthatatlanul romlik a következő években, hogy az egyszerinek és rendkívülinek hitt bevételek, mint amilyen a válságadó vagy a magánnyugdíj-pénztári tagdíj, megszokott, "rendes" bevételekké válnak. A romlás annál meglepőbb, mivel a válság miatti növekedéshiány szerény 3 százalék körüli növekedésbe csaphat át, ami kevéske pótlólagos bevételt hoz. Ám továbbra is vissza kell fojtani a lélegzetünket, sőt a boldogult békekölcsönre emlékeztető államadósság-csökkentő alap javára is tehetünk felajánlásokat. Nem véletlenül sietett a kormány a lejáró adósságokat minél előbb újabb hitelek felvételével és kötvények kibocsátásával megújítani. Ha nem a meghirdetett Széll Kálmán Terv, hanem a romló magyar helyzet tényei uralják el a hitelpiacokat, ha az államháztartás hiánya nem csökken tovább, hanem csak visszaáll a Bajnai-kormány intézkedései nyomán előállott 2010. évi 4 százalékos szintre, akkor a zajos sikerként elkönyvelt amerikai kötvénykibocsátás évi 7,6 százalékos hozamánál csak drágább forrásból lehet a magyar államháztartás lejáró adósságait - például az IMF 6 százalékra adott kölcsönét - újabbakra cserélni.

Azaz az államadósság mindent maga alá temető orbáni víziója, a háború itt marad velünk.

A szerző közgazdász, 2002-2004 között gazdasági és közlekedési miniszter.

Neked ajánljuk