Publicisztika

Például miért kellett közpénzek terhére menedzsereknek

Pokol Bélának egyszer már volt egy jó ötlete arra nézvést, hogyan lehetne kiegyensúlyozottabbá tenni, úgymond, a magyar sajtópiacot. Azok az újságok, amelyeknek sok hirdetőjük van, a sok hirdetésért befolyt pénzből fizessenek be egy alapba egy keveset, amely alapból azok az újságok kapnának valamicske pénzt, amelyeknek nincs sok hirdetőjük. E javaslat célja a szociálliberális gazdasági és médiahegemónia fellazítása lett volna; Pokol még ellenzéki korában fogalmazta meg, hogy aztán belepje a feledés aranypora. Ebből meg Pokol egyéb javaslataiból jól kirajzolódik a professzor elképzelése a magyar társadalomról: van a két Lager, szekértábor, a - némi szemérmességgel - szociálliberálisnak (a kevésbé szemérmesek által judeobolsevistának, a két háború között pedig zsidónak, kommunistának, valamint e kettő bérenceinek) nevezett meg a nemzeti-konzervatív, amelyek két külön Magyarország fölött diszponálnak, külön gazdasági érdekeltségekkel rendelkeznek, külön lapokkal, kultúrával és részben intézményekkel, ami önmagában még nem lenne baj, ha ezt nem aránytalanul tennék. Pokolnak nem a szociálliberálisok létezésével van baja, mint a szélsőjobbnak, nem beszántani vagy távozásra bírni, vagy legalábbis elhallgattatni akarja őket, mint a Magyar Fórum harcos publicistái vagy a Napi Magyarország munkáslevelezői, hanem pusztán méretre vágni őket. (A méretre nézvést a parlamenti arányok egyébként nem mérvadók, hiszen a "szociálliberálisok" túlsúlyban vannak a médiában, ami a javukra torzítja el a parlamenti arányokat is.)

Szép-szép, hogy vannak ezek a kisebbségi önkormányzatok, a nevük is olyan demokratikusan cseng, voltaképp gond sincs velük sok, nem ugrálhatnak nagyon, inkább véleményezni szabad nekik, azt meg ki nem szarja le. Mégis csak idegen test ők a magyar közjog daliás építményén. Etetni kell őket is, néha előállnak a követeléseikkel, ahelyett hogy asszimilálódnának csöndesen, megy az, nekünk is ment.

Talány, hogy mi űzi az Orbán-kormányt a múló pillanatok sikerei után. Mi sarkallja arra, hogy aprópénzre váltson minden hosszú távon is értékesíthető - pontosabban: csak így értékesíthető - lehetőséget. Talán az 1994-es választási kudarc nyomasztó emléke lenne még mindig az ok? Esetleg az azóta eltelt ellenzéki időszak "ridegtartásos" körülményei vádolhatók a fejleményekért?

Nem kell már sok idő ahhoz, hogy Funk Sándor legyen az egyetlen reálisan létező rekvizituma annak a sokszereplős színjátéknak, amely az akarata ellenére főszereplővé kijelölt doktorról "Funk-ügyként" híresült el. Áll majd az orvos a bírái előtt - már ha az ügyészség tud valamit kezdeni a hétfőn megkapott vádemelési javaslattal -, hátranéz, és azt látja: sehol egy régi ellenség. Az Élet kiírta a műből a színjáték többi főszereplőjét. Eltűnt a süllyesztőben Berta Attila, a volt budapesti rendőrkapitány, akinél meggyőzőbben senki nem tudta a kábítószerbetegek leszoktatására használt gyógyszert, a depridolt herointartalmú kábítószernek nevezni. (A vádemelési javaslat szerint evvel kereskedett Funk Sándor.) Az a rendőrtiszt, aki a nyomozás során erőszakkal kényszerített ki vallomásokat a drogbetegekből a doktor ellen, szintén lelépett a világot jelentő deszkákról. Jobban mondva leléptették: három héttel ezelőtt, miután szemfüles kollégái az asztalfiókjában nagyobb mennyiségű kábítószert találtak, az ő aktája is az ügyészségre vándorolt. És most ő is, akárcsak a doktor, a tárgyalás kitűzését várja. A sajátjáét, persze. Volt idő, amikor a politikai pereknek ez a váratlan fordulata - az tudniillik, hogy a hamis vád konstruálásában részt vevők előbb-utóbb maguk is a semmiben vagy az ítélőszék előtt találják magukat - úgyszólván rutineljárás volt. Mi meg, hülyék, aszittük, ennek vége.

Tényleg, él olyan egyáltalán ezen a kánikulával és kannásbordömpinggel sújtott kilencvenakárhányezer négyzetkilométeren, aki ne kacagott volna egy nagyot egy igazán jó szaftos cigányviccen?

Oroszország pénzügyi megroppanása aligha vezethető vissza egyetlen körülményre. Ma még az sem látható világosan, hogy a válság közvetlen kialakulásában a külső avagy a belső okok voltak-e a jelentősebbek. Még azt sem lehet teljes biztonsággal eldönteni, hogy az országon belüli fejlemények politikai avagy szorosan vett gazdasági összetevői "provokálták-e" jobban a krízis elmélyülését.

Vasárnap kora reggel, amikor elhangzott a történelminek minősíthető mondat Zsigámról, a cechről meg a József nádor térre szállítmányozandó árpáról és búzáról, még azt is gondolhattuk, hogy csak valami, a szokásosnál is gonoszabb delirium tremens áldozatai vagyunk, és a jól ismert hang nem a rádióból jön, hanem valahonnan belülről, a hipotalamusz tájáról, onnan, ahol a jéghokizó törpék mindig nekimennek a palánknak.

Ritka az a japán miniszterelnök, aki képes legalább két évet hivatalban tölteni. Hasimoto Rjutaro két és fél évig tartott ki, ami 1945 óta a hatodik legjobb teljesítmény. Meglepő volna, ha az új kormányfőnek, akinek személyéről a tervek szerint július 30-án dönt a japán parlament, sikerülne jobb helyezést elérnie a listán.

A héten kezdődik a profibajnokság, pedig lehet, hogy önmaga iránti tapintatból kicsit később kellene neki, az emberekben még túl friss a vébé emléke, csak kacagni fognak, ha megnézik az összefoglalót. Ami a TV 2-n lesz, így döntött az MLSZ.

Vitányi Iván etikai bizottságot szeretne a szocialista pártban. Ez jó. Biztos ez az etikai bizottság döntene majd Baja, Szekeres, Karl, Szűcs Erika, Csintalan Sándor dolgairól. Hogy etikus volt-e Zsurk, a Marco Polo, az ETL Rt., az Ûrgammák, az orosz államadósság megdézsmálása meg a többi. Néhány, a hasonló pajkosságok felderítésére szakosodott intézmény, úgymint parlamenti vizsgálóbizottságok, Nemzetbiztonsági Hivatal, ügyészség ugyan csődöt mondott, de jön majd a Maszop etikai bizottsága, és az etikátlanok körmére koppint. Ám a sokat megért exszociológus rendíthetetlensége, amivel most Hornon verné el a port a buktáért, meg néhány régi sérelemért, akkor is megható.

"A Társadalombiztosítási Igazgatóság vagy a hozzá hasonló más intézmények tevékenységének a Kongresszus általi hatékony ellenőrzése alapvetően lehetetlenné válik, feladatuk technikai jellegének és szakértőik csaknem monopolhelyzetének következményeképpen. Önállóan kormányzott szervezetekké válnak (...). A sok tehetséges és ambiciózus ember, akik karrierjüket ezekben az intézményekben látják, természetesen arra fognak törekedni, hogy hatáskörüket mindinkább kiterjesszék, és mind nehezebbé válik őket ebben megakadályozni" - írta Milton Friedman Amerikáról. Hát még ott is? Bizony. És akkor most hallgassunk jóindulatúan a két magyar tb-korporáció vezetőinek tehetségéről és ambícióiról, mert a struktúra a lényeg, és a struktúrának most annyi.

Távol álljon tőlünk, hogy mi is értékes hozzászólással igyekezzünk gazdagítani a "na, most van-e médiaháború, vagy nincs" munkacímen a kormányváltás óta kibontakozott úgynevezett sajtóvitát, amelynek intellektuálisan és a polgári erényeket tekintve a leglenyűgözőbb részei azok az ellenzéki neveket tartalmazó feketelisták, melyeket a Demokrata, a Napi Orbánviktor és a Magyar Nemzet hasábjain tesznek közzé rendszeresen a legnagyobb kormánypárt környékén sertepertélő, egykor jobb sorsra érdemes, mára hivatásos denunciánssá züllött íróemberek ("közírók").