"A Társadalombiztosítási Igazgatóság vagy a hozzá hasonló más intézmények tevékenységének a Kongresszus általi hatékony ellenőrzése alapvetően lehetetlenné válik, feladatuk technikai jellegének és szakértőik csaknem monopolhelyzetének következményeképpen. Önállóan kormányzott szervezetekké válnak (...). A sok tehetséges és ambiciózus ember, akik karrierjüket ezekben az intézményekben látják, természetesen arra fognak törekedni, hogy hatáskörüket mindinkább kiterjesszék, és mind nehezebbé válik őket ebben megakadályozni" - írta Milton Friedman Amerikáról. Hát még ott is? Bizony. És akkor most hallgassunk jóindulatúan a két magyar tb-korporáció vezetőinek tehetségéről és ambícióiról, mert a struktúra a lényeg, és a struktúrának most annyi.
A tb-ről való gondolkodás azonban a legkevésbé arról szól, vajon az egészségügyi és nyugdíjellátásunkat nyers állami vagy áttételes, tb-önkormányzati formában akarjuk-e kapni. A társadalombiztosítás mikéntje minden más ügynél jobban szól egy szabad társadalom mikéntjéről. Márpedig ha valóban szabad, egyénközpontú társadalmat akarunk, nem csak EU-konformat, akkor előbb-utóbb meg kell kérdőjeleznünk a kötelező társadalombiztosítás alapfilozófiáját, ahogyan eddig ismertük.
Amit az SZDSZ soha nem tudott volna kiverni az MSZP-ből, azt a Fidesz - MPP választási győzelme után tudta, merte, tette: kissé előkészítetlenül, de egy tollvonással megszüntette a két Társadalombiztosítási Köztársaságot, és erre a történelmi tettre sok okból érdemes pezsgőt bontani. Nem mindegy azonban, hogy a megfelelő érvekkel tett-e jót a Fidesz, megvalósítja-e az égetően sürgős egészségbiztosítási piacosítást, avagy egy tőle és a másik két kormánypárttól nem mindig távol álló nemzeti/etatista/népjóléti ideológiára alapozva, hosszú évekre 1 db kormánybiztosra hagyja az egészségügyet (főbb panelek lehetnek: "még nem jött el az ideje"; "nem veszélyeztethetjük a népegészségügyet"; "a piacosítás megengedhetetlen a szociális szférában" stb.). Az eddigi kormányretorika egyik csapásirányt sem zárja ki alapvetően.
Hiányzó legitimáció, áttekinthetetlen gazdálkodás, dilettáns vagyonkezelés, korrupciós botrányok és gyanúk - lényegében ezek voltak a megszüntetés fő ürügyei, és igazuk van a (hazug) önkormányzatiság védőinek, hogy ezek között akad gyenge érv. Az Alkotmánybíróság által kifogásolt választási/delegálási legitimáció helyreállítható. Laikusnak a parlament is laikus. A Wesselényi utca, a HiCare, a CM-klinikák, az Over-ügy egyedi esetek voltak, a nyugdíjbiztosítónál ilyen nem volt (ha most nem vesszük a legutóbbi 9 milliárdos OTP-bizniszt). Tény. Amire azonban 1993-ban még hivatkozott volna a Fidesz, arra ma már nem hivatkozott, márpedig ez az igazán ütős érv: hogy korrupció ide vagy oda, maga a normális ügyvitel, a monopolisztikus tb-"önkormányzati" lét szükségtelen és káros, sokkal inkább öngondoskodásra, egyénre szabott biztosításokra van szükség, plusz garantált állami szociális ellátásra a kiszorulóknak. (Szegény Õry Csaba Fidesz-államtitkár hogy kikelt ez ellen 1993 tavaszán, még mint Liga-elnök: "Mi az egységes társadalombiztosítás mellett tesszük le a voksunkat, mindenféle más, piaci alapon nyugvó biztosítás csak ezután következhet, kiegészítésként! [...] Nagyon vigyázni kell azzal a liberális gondolattal, hogy mindenki csinálja meg a maga biztosítását, aki pedig nem tudja, arról gondoskodjon az állam.") A mostani kormányprogramból látható: Õry 1993-as álláspontja immár hivatalos Fidesz-álláspont - ez csökkentheti az államtitkár kognitív disszonanciáját, ellenben megakadályozhatja a tb reformját.
Nincs is szebb annál, mint amikor azt halljuk az "önkormányzatok" (úristen, mi történt a szavakkal) exképviselőitől, hogy a Fidesz-döntéssel megszűnik a "civil társadalom közvetlen beleszólása" (Ferge Zsuzsa) a járulékok felhasználásába. Eddig ugye iszonyatosan beleszólhattam a járulékaim felhasználásába, mindenről meg voltam kérdezve, elvégre csak ezeregyszázmilliárd forint közpénz felett diszponáltak ezek az emberek; ráadásul szakszervezetek képviselték azt a dolgozó néptömeget, amelynek úgy 25 százaléka ha szakszervezeti tag (az adatot Õry említette az Aktuálisban). Ilyen alapon a BKV is ott ülhetett volna, hiszen ennél lényegesen több embernek van villamosbérlete. Az ismert szociológus asszonytól különösen meglepő, hogy a Népszabadságban "a leginkább hatékony civil szervezetnek" nevezi a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatot - azt a testületet, amelyről maga ismeri be pár mondattal előrébb, hogy sohasem rendelkezett az önkormányzatiság ismérveivel, mindent a parlament és a kormány szabott meg, és (a panasz csúcsa) "még vétójoga sem volt egyetlen fontos kérdésben sem". Tiszta szerencse.
Szóval társadalmi kontrollnak tartották önnön működésüket, és a legszívesebben vétójogot szerettek volna azok a hitelesek, akik most aljas "centralizációt" (Kovács Pál) és "államosítást" (Wittich Tamás MSZOSZ-alelnök) szimatolnak. Nicsak, kik beszélnek? Nem ebből a spektrumból, a Szociológia Egyház és a szakszervezetek tájékáról hallottuk éveken át azt a penetráns, időközben a jobboldalra is átszivárgott érvet, hogy a szociális ellátásokért az állam a felelős? Hogy bűn az állam kivonulása mindenből, ami szociális? Nem pont az Egészségbiztosítási Önkormányzat vált mesterséges, piaci reformot akadályozó eü-szereplővé? Nem pont a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat próbálta hosszú, szívós szoc. pol. pit. bull. munkával elszabotálni azt a minimális kis nyugdíjreformot is, ami végül létrejött, a hatszázaléknyi tőkefedezeti részt, hogy aztán - a cinizmus teteje - maga is pénztárat hozzon létre, hogy legalább jól kaszáljon, ha már megfúrni nem tudta? (Mellesleg: a Fidesz is ellenezte a tőkefedezeti rész kötelező beemelését.) "A tervezet politikailag sem vállalható, mert kőkemény liberális gazdaságpolitikán nyugszik" - tette ki a kiakadást jelző táblát két éve Szeremi Lászlóné, a nyugdíjbiztosító elnök asszonya, akkor még alelnökként.
Könnyű úgy civilen önkormányozni, szociálisan érzékenynek lenni, valamint fúrni a PM és NM nyugdíjreformját (Ferge: az önkormányzat "pörölt, és homokot szórt a kormányzat olajozott gépezetébe"), hogy "járuléknak" nevezett, állami kényszerrel behajtott adópénzeken ülök, és ha eltérek a büdzsémtől, a központi költségvetés úgyis jótáll. Ilyen nincs. Az önkormányzatiságnak, akár a többi, a baloldal által lejáratott fogalomnak (társadalmi szolidaritás, generációs szerződés) az önkéntességhez volna köze, és ha már ehhez nincs köze, csak átlátható, nem mutyizó, nem korporatív nyugat-európai mikroklímában működik (bár szerencsére ott is próbálnak leszakadni róla, akárcsak az USA-ban, ahol a közhiedelemmel ellentétben csak mostanában próbálják egyéni számlákra terelni a kötelező, 12,4 százalékos munkavállalói nyugdíjadó két százalékát).
Úgyhogy nem cseng jól, ha az állam-az-államban önkormányzók államosítástól félnek, hiszen az állami kényszeradóztatásra logikus válasz az állami felügyelet - de ha eltekintünk attól, hogy kik beszélnek, azért nem alaptalan az aggodalom. A kormány ugyanis, ha a programját nézzük, nem idegenkedik éppen az erős állami szerepvállalástól, szívesen oszt családi juttatásokat alanyi jogon plusz 40 milliárdért, nehéz elhinni, hogy 2000-re lesz ereje megtörni az egészségbiztosító állami monopóliumát.
Intő jelként álljon itt Pokol Béla (FKGP) nézete: ő az alkotmányos legitimáció hiányán túl azzal érvelt a két korporáció megszüntetése és a tb-alapok parlamenti kontrollja mellett, hogy "ezáltal kiteljesedik a demokrácia", hiszen "a kormány felügyelete jelenti a valódi demokráciát". Igen, az egyik mondatban még parlamentről van szó, a másikban már kormányról, de ez mindegy, egyrészt mert alkotmányjogász mondta, másrészt a Fidesz amúgy is leszavazta saját választási negyven pontjából a 23.-at, parlamenti felügyelő bizottság létrehozását a tb-pazarlás leállítására, ehelyett kormánybiztosban gondolkodik, valamint egy új, lapzártakor még kiforratlan érdekegyeztetési tanácsban, és mintha nemigen akarná átfogó, piacosító tb-reform-stratégiába ágyazni a most még szükséges rossz kormányzati kontrollt.
Holott a Szabadság és jólét című Fidesz-programban ott van a járulékcsökkentés a felére, ott van az egyéni érdekeltség növelése, ott van a több-biztosítós, szabadon választható modell, a kormányprogramban pedig ott van ugyanez, kicsit softabb kiadásban, mint "kétszintű biztosítási rendszer", amely "tágabb teret enged a magán- és közösségi kezdeményezéseknek". Biztató kezdet, hogy Frajna Imre és Selmeczi Gabriella mindezt változatlanul beígérik - ha azonban a privát egészségügy csak a felépítmény, a tágabb tér, amely mintegy kiegészíti az állami kényszeradóztatást mint alapot, akkor lehet, hogy a probléma mégsem a gyökerénél lesz kezelve. Nagy Sándor és Kökény Mihály szabad idejében attól fél, hogy a Fidesz "egységes kötelező biztosítás helyett a magánbiztosítóknak akar zöld utat adni". A Fidesz erről így nyilván lemondott, de a magyar egészségügyet tekintve, kijelenthető: a probléma akkor lesz gyökérkezelve, ha megvalósul Nagy Sándor és Kökény Mihály legrosszabb rémálma: az egészségügy és a szociális ellátások nagyfokú privatizációja, ahol az állam csak egy szereplő a sok közül.
A kötelező társadalombiztosítás bismarcki/etatista/szocdem modellje gyakorlatilag az állam jóléti intézményeihez köti az embert a bölcsőtől a sírig. A társadalombiztosításban az állami kényszer miatt mindig benne volt a társadalom, de soha nem volt benne a biztosítás (nem képezett tartalékalapot), hát még ha azt vesszük, hogy posztszocialista körülményeink között ez a struktúra maga az államszocializmus folytatása más eszközökkel. A "kockázatközösség" gyakorlatilag csak az államon átfolyatott, állami kontroll alatt tartott, más célokra is lenyúlt közpénzek kezelését jelentette, amely mára teljesen értelmét vesztette, mellesleg erkölcstelen is. Nincs köznyugdíj meg közegészségügy: egyéni nyugdíjasok vannak, és egyéni polgárok egymástól merőben eltérő egészségügyei vannak, különböző igényekkel és lehetőségekkel.
Ha népszavazás lenne arról, hogy egyéni biztosításunk mellett, kiegészítésként fizessünk-e járulékot legelesettebb polgártársaink megsegítésére, többségünk természetesen megszavazná ezt, és joggal - arra azonban senki sem kötelezhető, hogy szociális ellátását egyetlenegy szereplőtől, az államtól vegye igénybe. Ahogy a nyugdíjrendszer is részben privatizálható, magánszámlásítható (eddig közel egymillió ember vitt át mintegy 25 milliárd forintot a privát pénztárakba), úgy az egészségügy sem elsősorban közügy, hanem tíz és fél millió polgár magánügye.
