A minap felhívott egy Békés megyei gazda, akit szorgalmáért és leleményességéért régóta tisztelek. Egyike volt azon egyszerű termelőszövetkezeti tagoknak, akik éltek az 1992-ben elfogadott, úgynevezett Átmeneti törvény kínálta lehetőséggel: kiváltak a szövetkezetükből, és egyéni gazdálkodásba kezdtek. A mai napig határozottan sikeres volt, átvészelte a Horn-kormány hol nyíltan, hol burkoltan családigazdaság-ellenes agrárpolitikai intézkedéseit. Gazdaságát mára szinte az összes szükséges termelési eszközzel felszerelte: traktorral, kombájnnal, szállító járművel, és ha megkapja a beígért fejlesztési támogatást, ősszel már fedett tárolótere is lesz. Rövid agrárvállalkozói múltja bizonyítéka annak, hogy a családi gazdaság Magyarországon is lehet sikeres gazdálkodási forma.
Most mégis meglepődtem, milyen keserű a hangja, s vállalkozói életében talán először mennyire pesszimista. Hiszen velem együtt mások - a mezőgazdaság ügyeiben kevésbé járatos polgárok - is azt hiszik, hogy az egyéni gazdák szerencsecsillaga épp most kezd felívelni. Torgyán miniszter úrnak a gabonaügyben hozott eddigi intézkedései, melyekkel a gabonafelvásárlás során a gazdákat kiemelt támogatásban részesíti, ezen vélekedéseket támasztják alá.
*
Miért volt hát ismerősöm ennyire elkeseredett? Mint mondja, bizakodva hallgatta a híreket az állami gabonafelvásárlási akcióról, s megkönnyebbülten kezdett az aratáshoz, amikor tudomására jutott, hogy búzáját minőségtől függetlenül az állam megvásárolja. Terménye az első mérések szerint megfelel a garantált áras búzafelvásárlás minőségi követelményeinek. A kedvező értékesítési lehetőséggel egyelőre azonban mégsem tud élni, mivel az állandó esőzések miatt búzájának nedvességtartalma túlságosan magas ahhoz, hogy raktározni lehessen: előbb tisztítani és szárítani kell ahhoz, hogy közraktárba vagy malomba lehessen szállítani. Mivel gazdánknak eddig még nem futotta saját szárítóra, elment a volt szövetkezetéhez, hogy búzáját a szabványban előírt 14 százalékos nedvességtartalomra leszárítsa. Nagy bosszúságára a tsz nem vállalta a szárítást, sőt az elnök azt a megjegyzést tette, hogy rohadjon meg az ő búzája is, mint az övéké, amire nincs állami felvásárlási ígéret. Így tehát gazdánk sok ezer társához hasonlóan saját betonplaccán kénytelen tárolni és szárítani a búzáját, kockáztatva azt, hogy egy esetleges eső tovább rontja a minőségét. Így még az is előfordulhat, hogy eladhatatlanná válik, vagy jó esetben jelentősen csökkentett áron, csak takarmánybúzaként értékesülhet. Az árveszteség jelentős lehet, mivel a takarmánybúzáért a 18 000 Ft-os garantált ár helyett csak 13 000 Ft-ot kaphat tonnánként. Ez az ár, mint mondja, már a közvetlen termelési költségeit sem fedezi, és a termeléshez felvett - egyébként igen kedvező kamatozású - forgóhitelt is szinte lehetetlen visszafizetni belőle. Az említett gazda esete nyugodtan általánosítható, hiszen most, a betakarítás idején több tízezer egyénileg gazdálkodó mezőgazdasági termelő küszködik hasonló problémával.
*
Az elmúlt évtizedekben Magyarországon átlagosan 2,7-2,8 millió hektáron termeltek gabonát. Ebből az őszi búza vetésterülete rendre meghaladta az 1,1 millió hektárt. A gabonatermés mennyisége az utóbbi években valamivel 11 millió tonna fölött stabilizálódott, de a rendszerváltás előtt 13-14 millió tonna gabonát is megtermeltünk ekkora területen. A fajlagos hozamok tehát visszaestek. Míg Magyarországon 1986 és 1990 között átlagosan 5,6 tonna gabona termett egy hektáron, addig a termésátlagok a 90-es évek közepére közel egy tonnával lettek alacsonyabbak. A csökkenés fő oka, hogy egyrészt a hozamnövelő ráfordítások volumene jelentősen csökkent - például a műtrágya-felhasználás a korábbi harmadára esett vissza -, másrészt a földkárpótlás és a privatizáció következményeként árugabona-termelésre kevésbé alkalmas birtokszerkezet jött létre. Ezzel szemben versenytársainknál, de különösen az Európai Unióban a gabonahozamok folyamatosan emelkedtek, és közülük a legjobbak, mint például a franciák és a hollandok, már hét tonnát meghaladó átlaghozammal rendelkeznek. Õk több mint 50 százalékkal termelnek többet hektáronként, mint a magyar gabonatermelők.
A gabona belföldi felhasználása évről évre mérséklődik. Míg a 80-as évek végén a gabona takarmánycélú felhasználása meghaladta a tízmillió tonnát, addig napjainkban a hazai szükséglet alig éri el a hétmillió tonnát évente. A 30 százalékkal kisebb kereslet stabilizálódott, s kevés remény van arra, hogy az uniós csatlakozás előtt a hazai takarmánygabona-szükséglet jelentősen növekedjen. Ugyancsak csökkenő trend jellemzi a malmi búza hazai keresletét: egyrészt mert legalább 20 százalékkal kevesebb kenyeret vásárolunk, mint 10 évvel ezelőtt, másrészt az ország lakossága is vagy félmillióval kevesebb lett ez idő alatt.
Sokat romlottak a magyar gabona külpiaci értékesítési lehetőségei is. Megszűnt a Szovjetunió és a KGST viszonylag biztos felvevőpiaca, ráadásul számos, korábban nagy tételben gabonát importáló ország az elmúlt években önellátóvá, sőt nettó exportőrré vált. A világ gabonatermelése a volt szocialista országokban bekövetkezett általános visszaesés ellenére egyenletesen bővül, és már meghaladja a 900 millió tonnát. Ez több mint 100 millió tonnával több, mint amennyit az évtized elején termeltek. Ugyanakkor a gabonakereskedelem csökken vagy a legjobb esetben is stagnál. Míg 1985 és 1990 között évente átlagosan 96,6 millió tonna búzát exportáltak a világban, addig a kivitel 1995 óta minden évben 90 millió tonna alatt maradt. Takarmánygabonából még ennél is nagyobb - 14-15 százalékos -a csökkenés a múlt évtized közepéhez viszonyítva. A Szovjetunió a 80-as években évente átlagosan 21 millió tonna étkezési búzát és 17,7 millió tonna takarmánygabonát importált - Oroszország és az utódállamok importja az elmúlt években mindössze 4-5 millió tonna búzára és 1-2 millió tonna takarmánygabonára rúgott. Szinte minden gabonapiaci szakértő azon a véleményen van, hogy a keleti térség gabonaimportja a mai alacsony szinten fog maradni. Ráadásul Ukrajna gazdaságának megerősödésével jelentős exportpotenciál keletkezhet, ami tovább rontja a magyar gabonakivitel esélyeit a keleti térségben.
A külpiaci feltételek romlásánál is súlyosabban esik a latba az a tény, hogy a hazai gabonatermelés elveszítette a versenyelőnyét a költségek tekintetében is. Míg az 1992-ben a magyar mezőgazdaságról készített OECD-tanulmány a gabonaféléket átlagot meghaladóan versenyképesnek minősítette, addig napjainkra a fajlagos költségek folyamatos emelkedése miatt a búza és a kukorica egyaránt jelentősen veszített külpiaci versenyképességéből. Egy tonna búza termelési költsége a 80-as évek végén, de még a rendszerváltás utáni első években is alatta maradt a versenyképességet támogatás nélkül is biztosító 70 USD/tonna költségszintnek. Ma a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ) adatai szerint a búza önköltsége a szövetkezetekben meghaladja a 19 000 forintot tonnánként (90 dollár/tonna). Az MOSZ persze szokásosan túlbecsüli a termelési költségeket, de a költséghatékonyság közel 30 százalékos romlása akkor is ijesztő. A párizsi medencében vagy a kenti grófságban működő nagy gabonatermelők a kiugróan magas hozamok miatt ma már alacsonyabb költségek mellett termelik a búzát, mint a mi nagyüzemeink többsége. A francia gabonatermesztők szövetségének titkára szerint az átlagos önköltség ebben az évben valahol a 75 és 80 USD/tonna (16-17 ezer forint) között lesz, ami megközelíti a legjobb amerikai búzatermelők teljesítményét. A szomorú tény az, hogy versenyhátrányunk más gabonafélék esetében is egyre növekszik, s kérdésessé válhat az ágazat egészének életképessége.
(Folytatás a 38. oldalon.)
(Folytatás a 21. oldalról.)
Az 1994 és 1996 közötti évek magas világpiaci gabonaárai még elfedték a versenyképesség és a hatékonyság romlásából keletkező bajokat, de a tavaly óta folyamatosan csökkenő és mára szinte a mélypontra zuhanó külpiaci árak komoly válságot idéztek elő a hazai gabonatermelésben. Mint köztudott, a WTO-megállapodás (Világkereskedelmi Szervezet) szerint a gabonakivitel csak korlátozott exporttámogatásban részesülhet. Ezért a külpiacon való sikeres megjelenés és az ágazat újbóli felemelkedése csak akkor lehet tartós, ha a magyar gabona fajlagos termelési költségei jelentősen csökkennek. Ez hatékonyabb gazdálkodást, magasabb hozamokat és minőségi árutermelést követel termelőinktől. Amennyiben erre a váltásra a hazai gabonatermelők - kicsik és nagyok - nem lesznek képesek, úgy a potenciális gabonapiacokról hosszú időre kiszorulhatunk. Kérdés, mennyire vannak tisztában ezekkel a problémákkal az ágazat irányítói s maguk a termelők: az egyéni gazdák és a társas vállalkozások vezetői.
A gabonapiacon kialakult helyzetet ismerve, nincs irigylésre méltó helyzetben Torgyán József mezőgazdasági miniszter. Olyan örökséget kapott az előző kormánytól, melynek minden szempontból kielégítő megoldása gyakorlatilag lehetetlen. A Horn-kormány és mezőgazdasági minisztereinek súlyos hibája, hogy a piacgazdaságban elvárható szabályozási rend kialakítása és a hatékony, minőségi termelésre való ösztönzés helyett mindössze az Antall-kormány agrárpolitikájának szidalmazására és a tsz-vezetők állítólagos sérelmeinek erkölcsi kompenzálására futotta az erejükből. Így alaposan melléfogtak a gabonapiaci feltételek várható alakulásának megítélésében is. 1997 augusztusában a gabonapiaci szakértők körében nagy megdöbbenést váltott ki Nagy Frigyes akkori miniszter azon kijelentése, hogy a termelők ne adják el "olcsón" a gabonájukat, hanem raktározzák, mivel ez év tavaszán sokkal jobb árak mellett értékesíthetik terményüket. Ám az árak nemhogy emelkedtek volna, hanem a mélybe zuhantak. Ráadásul az óriási feleslegek ismeretében is ragaszkodtak a gabonaexport engedélyhez való kötéséhez, amit semmiféle ésszerű gazdasági megfontolás nem támasztott alá. A búzaexporthoz már csak akkor adtak támogatást, amikor kiderült, hogy a tavalyi készletek irracionálisan magasak, és gond lesz az új búza, illetve gabona megfelelő tárolásával.
A Horn-kormány a választási vereség miatt még kevésbé mutatkozott késznek az érdemi lépésekre. A kormányzati feladatok átadás-átvételének rövid időszaka végtelenül hosszúnak tűnt a gabonatermelők számára, hisz a kormányváltás épp az aratási munkák megkezdésének idejére esett. Érthető tehát, hogy Torgyán József tűzoltásszerű lépések megtételére kényszerült. A részben még az előző kormány, részben már az új miniszter által meghozott intézkedések várható költségvetési forrásigénye a legszerényebb számítások szerint is meghaladja majd a 13 milliárd forintot, de elképzelhető, hogy a szabadpiaci gabonaárak további csökkenése miatt a költségvetési kiadások a 15 milliárd forintot is elérik majd. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az új miniszter által hozott intézkedések, mint például a felvásárlási kötelezettség kiterjesztése a takarmánybúzára, a százszázalékos kamatátvállalás, a gabona minősítési díjának megtérítése stb., 2-3 milliárd forintnál nem kerülnek többe a költségvetésnek. A garantált áron történő állami felvásárlási kötelezettséget ugyanis Torgyán elődjétől örökölte - ennek költségvetési kihatása önmagában is közel hétmilliárd forint. Amit egyelőre hozzátett az eredeti csomaghoz, az a kisebb magángazdaságok kiemelt megsegítése a minőségtől független búzaátvételi kötelezettség vállalásával. Arról van szó, hogy azok a gazdák, akik június 15-ig bejelentkeztek az állami garantált áras felvásárlásra, 50 tonna erejéig jogosultak a miniszter által megállapított, igen kedvező áron búzájukat az államnak értékesíteni. Közép- és nagyüzemek számára azonban már ilyen kedvezmény nincs.
*
De mit is jelent ez a segítség pontosan?
Eredetileg a kormány csak a malmi minőségű, úgynevezett B1-es vagy ennél jobb minőségű búza garantált áron történő átvételére vállalt kötelezettséget, hektáronként 2,4 tonna erejéig. Ez a garantált ár 18 000 Ft/tonna. Torgyán miniszter közbelépésére az állam az úgynevezett eurobúzát és a takarmánybúzát is - igaz "csak" 16 000, illetve 13 000 Ft/tonna áron - átveszi. Ez azért előnyös, mert a takarmánybúza szabadpiaci ára alig éri el a 10 000 Ft-ot, és az eurobúzáért sem fizetnek többet tonnánként 12 000-14 000 forintnál. A kisebb gabonatermelők ezen intézkedés szerint tehát minimum 3000 forinttal többet kapnak terményükért, mint a nagyüzemek.
A kisgazdaságok pozitív diszkriminációja politikailag teljesen érthető, és szociális szempontból is elfogadható. Igaz, nem mindenki számára: az MOSZ máris tiltakozik, és alkotmányellenesnek minősíti az intézkedést. Torgyán lépéseit azzal indokolta, hogy a kistermelők többszörösen hátrányos helyzetének megszüntetésére törekedett. Ez a szándék üdvözlendő, de a választott megoldás nem a legszerencsésebb. Részben azért, mert az aratási időn belül végrehajthatatlan a több tízezer magángazda búzájának átvétele és raktározása, másrészt az így összevásárolt búza minőségileg annyira heterogén, hogy például kivitelre alkalmatlan lesz. Emellett az is kérdőjeles, hogy a kínálati pozícióban maradó belpiacon az állam mennyire sikeresen tud majd megszabadulni e hatalmas készletektől. Mindenesetre megmosolyogtató a minisztérium egyik vezetőjének érvelése, hogy gond egy szál se, mivel az állam a gabonatőzsdén a tél folyamán még akár nyereséggel is eladhatja a felvásárolt készleteket. Ennek nincs gazdasági realitása, mert a magyar gabonatőzsde likviditása igen korlátozott, és egy pár tízezer tonnás eladás is jelentős árzuhanást okozna. Szerintem olcsóbb és jobb megoldás lett volna, ha a kistermelőket direkt veszteségtérítésben részesítik, természetesen csak azokat, akik az állami felvásárlásra június 15-ig határidőre bejelentkeztek, megjelölve az általuk felkínált pontos mennyiséget is. A veszteségtérítés vagy termelői jövedelemkiegészítés előnye, hogy nem zavarja a keresleti-kínálati viszonyokat, és ami nagyon lényeges, nem drágítja fölöslegesen a hazai abraktakarmány-árakat. A kistermelők ugyanazt az összeget, tehát tonnánként a 3000 forintot ebben a formában is megkaphatták volna, és akkor gabonájuk sorsáról (eladják, tárolják, vagy saját gazdaságukban felhasználják) szabadon dönthettek volna. A direkt jövedelemkiegészítés egyébként az Európai Unió tagállamaiban egyre elterjedtebb gyakorlat. Előnye, hogy nem vagy kevésbé torzítja a piaci viszonyokat, s nem gerjeszt feleslegesen túltermelést, mint amit a garantált áras támogatási rendszer eredményezett a múltban.
*
D. H. Nicholson a kenti grófságban több mint 500 hektáron gazdálkodik. Csak növénytermeléssel, döntően gabonával és ipari növénnyel foglalkozik. Ebben az évben 220 hektáron termel őszi búzát. Már a vetés előtt tudja, hogy búzájáért, ha az étkezési minőségű, a legrosszabb esetben is 80 fontot fog kapni tonnánként (mai árfolyamon mintegy 28 000 Ft-ot). A takarmányminőségű búzáját minimum 60 fontért (kb. 21 000 Ft) vásárolják meg a közösségi rendtartás keretében. Nicholson úr az árgaranciáért cserébe ugaroltatási kötelezettséget vállalt. Szántóföldjének nyolc százalékát ebben az évben parlagon hagyta. A nem művelt területek minden hektárja után átszámolva 77 ezer forint kompenzációs kifizetésben, azaz jövedelemkiegészítésben részesül. Mivel az EU gabonakészletei újra vészesen növekednek, brit farmerünk ősztől már területének tíz százalékát lesz kénytelen parlagon hagyni, ha továbbra is a gabonarendtartás keretein belül kíván maradni.
A set aside program a 80 hektárnál kisebb területen gazdálkodókra nem vonatkozik. Õket ott kis-, illetve részfoglalkozású termelőként tartják nyilván. E termelői kör részesedése az árugabona-termelésben elenyésző, alig néhány százalék. Õk szabadon dönthetnek, hogy mit és mekkora területen termelnek. A felvásárlás során azonban már nincs megkülönböztetés kis- és nagytermelő között sem árban, sem a minőségi követelményeket illetően. Az EU gabonarendtartását egyébként a miénkkel ellentétben a kiszámíthatóság jellemzi. Nicholson úr már azt is tudja, hogy a búza várható intervenciós ára 2000-ig még tovább csökken, várhatóan tonnánként 22 700 forintra. Ez logikus következménye annak a megváltozott közösségi agrárpolitikának, mely a belső gabonaárszintet fokozatosan a világpiacira kívánja leszorítani. Emiatt van némi dohogás a brit termelők körében is, mondván, hogy a közelmúltban még több mint 30 százalékkal kaptak többet búzájukért, mint jelenleg, és a megváltozott szabályozás miatt az évezred fordulóján már a korábban garantált ár felét is alig fogják megkapni. Ennek ellenére a magyar gazda szemével nézve még mindig igen irigylésre méltó helyzetben vannak az ottani termelők. Nicholson úrnak az idei búzatermelés a várható 8 tonnás átlaghozam mellett 224 ezer forintos hektáronkénti árbevételt hoz. A termelés önköltsége számításai szerint 52-55 font/tonna körül alakul majd, s ezzel nyeresége hektáronként meghaladja a 200 fontot, azaz a 70 ezer forintot. Ez a vártnál jóval kevesebb, mint mondja, de vigaszdíjként nagyjából ugyanekkora kompenzációs kifizetésben részesül a parlagoltatási kötelezettség miatt be nem vetett terület után. A hektáronkénti 220 fontos jövedelemkiegészítés, melyet a közösségi kasszából kap, jól szemlélteti az EU mezőgazdasági politikájának a magyar gazdák számára szinte elképzelhetetlen nagyvonalúságát. Sajnos pontosan a kompenzációs kifizetések azok, amelyeket az EU a csatlakozó országok agrártermelőinek nem kíván majd megadni.
*
A magyar gazda szemszögéből nézve az uniós termelők bizony irigylésre méltó helyzetben vannak. Szomorú tény, hogy Magyarországon ez a nagyvonalú támogatás költségvetési források hiányában megoldhatatlan. A magyar lakosságra is csak nagyon korlátozott mértékben lehet áthárítani az esetleges termelői jövedelemkiegészítés terheit. Mivel az EU a tárgyalások során az eddigi hírek szerint ragaszkodni fog ahhoz, hogy a közösségi jövedelemkompenzációt ne terjesszék ki a csatlakozó országok mezőgazdasági termelőire, a magyar agrárpolitikának más megoldásokhoz kell folyamodnia a méltányos termelői jövedelmek biztosítása céljából.
Gazdasági ésszerűségtől vezérelve és egyben kényszerűségből is olyan megoldásokat kell keresni a piacszabályozásban, amelyek a legkevesebb költségvetési teherrel járnak, és amelyek piactorzító hatása a lehető legkisebb. Így érhető el a központi támogatások legjobb megtérülése. Ezért a jó megoldás a mai helyzetben az, ha a gabona minél előbb és minél nagyobb mennyiségben a külpiacra kerül. Az államnak az exportot kell minden eszközzel ösztönöznie. A kényszerűségből felvásárolt búza nagybani külpiaci értékesítését mielőbb meg kell szervezni. Részt kellene venni a világ nagy állami búzabeszerző tenderein. Ezeken akkor lehet nagy tételekben megrendelésekhez jutni, ha a minőségi megfelelés mellett az eladást kedvezményes kamatozású hitelkonstrukció és igény szerint állami garancia is segíti.
Hosszabb távon új tárolótereket és főleg szárítókat kell építeni, melyekben a magángazdaságokban termelt gabonát a termelők saját maguk tudnák tárolni. Ezzel jelenlegi, valóban kiszolgáltatott helyzetük fokozatosan megszűnhetne. A nagy gabonatermelő körzetekben állami részvétellel kellene építeni terményszárítókat és -tárolókat, melyeket egy hosszú lejáratú hitelkonstrukció keretében a magángazdák szövetkezetei megvásárolhatnának az államtól. Emellett a közúti és vasúti fuvarozás feltételein és infrastruktúráján is sok javítanivaló van. Ezek közvetetten segíthetik a kivitelt. Nem feledhető azonban, hogy az igazi megoldás a gabonatermelés versenyképességének javításában rejlik. A gabona nyugaton és keleten egyaránt tipikusan "nagyüzemi növény", azaz gazdaságos termeléséhez más növényfélékhez képest jóval nagyobb vetésterület szükséges. Ebben az értelemben nem lehet elégszer hangsúlyozni a birtokkoncentráció szükségességét. Emellett olyan gabonapiaci szabályozásra van szükség, mely elsődlegesen az árutermelőkre koncentrál, és lehetőleg nem ösztönöz a kisüzemi gabonatermelés további térhódítására. Az új szabályozásnak kényszerítenie kell a termelőket arra, hogy minőségi gabonát termeljenek a lehető legalacsonyabb önköltségek mellett. Így nyerhető vissza a magyar gabona külpiaci versenyképessége, és csak így remélhető, hogy a közeljövőben megszűnik a permanens gabonaválság Magyarországon.
Ám a mezőgazdaság támogatását nem szabad összekeverni a szociális segélyezéssel. A mostani állami intervenciós lépéseket elemezve ilyen érzése van az embernek. Az életképtelen méretű kisbirtokokon gazdálkodók jövedelmét valóban ki kell egészíteni központi forrásokból, ha azt akarjuk, hogy a kedvezőtlen adottságú mezőgazdasági régiók ne néptelenedjenek el, és az elszegényedés fékeződjön. Az agrártámogatásokat azonban az árutermelőkre, a biztatóan fejlődő paraszti gazdaságokra kell koncentrálni. Fontos, hogy az őstermelői körben működő vállalkozások minél nagyobb hányada modern, jól felszerelt farmergazdaságokká alakuljon át. Ezt a folyamatot érdemes kormányzati eszközökkel segíteni. A vidéken élők, kisbirtokokon gazdálkodók jövedelmének kiegészítése, családjaik szociális támogatása szintén fontos feladata az újonnan megalakult kormánynak, de ezt más eszközökkel és más megközelítéssel kell megoldania.
A szerző a Magyar Demokrata Néppárt alelnöke, agrárszakértő, az Antall-kormány földművelésügyi államtitkára.
