Talány, hogy mi űzi az Orbán-kormányt a múló pillanatok sikerei után. Mi sarkallja arra, hogy aprópénzre váltson minden hosszú távon is értékesíthető - pontosabban: csak így értékesíthető - lehetőséget. Talán az 1994-es választási kudarc nyomasztó emléke lenne még mindig az ok? Esetleg az azóta eltelt ellenzéki időszak "ridegtartásos" körülményei vádolhatók a fejleményekért?
Egy azonban biztos: nagy igyekezete, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból - legalábbis Románia vonatkozásában - részben sikerült. Csakhogy, ami előugrott, az nem nyúl volt, hanem valami egészen más, amiben ráadásul nemigen lesz öröme a fiatal demokratáknak, és - perspektivikusan - aligha lesz érte hálás az erdélyi magyarság.
Persze ma még Erdélyben szívesen emlékeznek az emberek arra, hogy büntetlenül ünnepelhettek egy olyan miniszterelnököt, akit a szívükben sokan tényleg miniszterelnöküknek szeretnének látni. Nem titok, a romániai magyarság - önhibáján kívül és persze mindenekelőtt a mindenkori román kormánypolitika miatt - csekély állampolgári lojalitással szemléli mindazt, ami -mintegy a feje fölött -Bukarestben történik. Mindazonáltal, mióta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség bekerült a kormányba, az állampolgári elkötelezettség efféle érzelmi kibicsaklásai rendre visszaszorulóban vannak. Az országot végre a magyarok is kezdik némileg magukénak érezni, még ha ez gyakorta nemigen számít hálás feladatnak; és ha olykor nem is kapják meg ehhez a szükséges ösztönzést sem innen, sem pedig onnan. Még a leglehetetlenebb magyar népnemzetieknek is be kellett mostanság látniuk, hogy azok a próbálkozások, amelyek eltávolítják az erdélyieket zord, de mégis saját realitásaiktól, sehova sem visznek. Azaz ha visznek is valahová, az biztosan nem azonos az egyéni és a kollektív boldogulással.
Mindenki, aki elhiteti a kisebbségi magyarokkal, hogy perspektivikusan reális egyfajta -akár lelki -területenkívüliség a számukra; továbbá, hogy élhető az az élet, amit az ellenségesen szembenéző nemzet-szekértáborok közötti senkiföldjén teremthet magának, az becsapja ezeket az embereket, hamis illúziókat olt vágyaikba, ráadásul olyan jövőnek teszi ki őket, amelyben semmi esélyük sem lesz arra, hogy befolyással bírjanak saját sorsuk alakulására.
Orbán Viktor és csapata mostani erdélyi útja során pontosan ezt művelte. Nem vitás, nehezen lehetett volna ellenállni a csábításnak. Azok, akiknek 1918 óta - sőt talán már azt megelőzően is -különösebb szerepet nem osztottak a helyi politikai küzdőtéren, most örömmel vehették tudomásul, hogy valaki végre helyettük megjelenített egy helyzetet, amiben győztesként szembesülhettek önmagukkal. Végre felemelhették a magyar zászlót, meghúzhatták a harangot, együtt énekelték a Himnuszt az anyaországgal -vagyis csupa olyan dolgot tehettek, ami korábban bűnnek számított, s ami még ma sem számít hétköznapjaik szerves tartozékának. Ne hibáztassuk ezért vágyaikat. Sokkal inkább azt a balkáni állapotot, amely terjengő nacionalizmusát kicsinyes analfabetizmussal próbálta mindig is sajátosan romániaivá tenni. Merthogy maga is érezte: hatalma lehet ugyan ezen emberek felett, de lelkükön és vágyaikon uralkodni sohasem lesz képes.
Aztán lassan az elnyomottak is eltanulták az elnyomók szűkkeblű érveit; jó ideje az érvek és ellenérvek hasonló logika szerint szervezik támadásaikat s ellentámadásaikat. Az 1989-et követő ritka üdítő kivételek azt példázzák, milyen nehéz is újrakezdeni a civilizált életet ott, ahol egyszer már teljes "szubkultúrát", mi több: "ellencivilizációt" hoztak létre elnyomók, elnyomottak abból az egyívású gyűlöletből, amit egymás iránt éreznek.
A mostani magyar-román tárgyalások tulajdonképpen kettős forgatókönyv szerint zajlottak. Zárt ajtók mögött szóba került a lényeg, azaz a két ország kapcsolataiban remélhető számos XXI. századi perspektíva: kölcsönös nagyberuházások (autópályák, olajvezetékek), a magyar működő tőke hangsúlyosabb jelenléte Romániában stb.
A publikum számára viszont -mely persze imádja az avítt sztereotípiákat - előadtak egy XVIII. századi népszínművet, melyben ismét egymásnak esett a gatyás paraszt és a bocskoros román jobbágy. Azok, akik belesodródtak ebbe a helyzetbe -minthogy aligha feltételezhető, hogy Orbán Viktor eredendően ekként képzelte volna erdélyi útját -,nyilvánvalóan már nemigen fogják tudni elválasztani jövendő argumentációikban e jelzett két végletet. Minthogy az a zavar sem lesz kisebb, amit a szándékok "lebegtetése" idézett elő a maga brutális dilettantizmusa révén. Vagyis hogy a magyar miniszterelnök Romániát magánlátogatáson kereste föl, míg az erdélyi magyarság számára látogatása informálisan mindenképpen "hivatalos" jelleget öltött.
A legelszomorítóbb ebben az egész történetben, hogy negatív következményein kívül igazán nincs és nem is volt tétje. Tartalmát, azaz a lényeget illetően semmi sem történt, ami a kedélyeket felborzolhatta volna, formálisan azonban annál több. Ám, lévén szó külpolitikáról, e formalitás messze fontosabbá - és jelzésszerűbbé -válik megannyi köznapi tartalomnál. Aki ismeri a szomszédságpolitika kulisszatitkait, az tudja: az elhangzott nyilatkozatok a legritkábban hordoznak kikezdhető üzenetet. Arra mindenki nagyon vigyáz, hogy könnyű prédájává ne válhasson másoknak. Így aztán az érdekelt felek azokat a másodlagos körülményeket vizslatják mindenkor, melyek könnyen felhasználhatók, félremagyarázhatók.
A román kormány külső (parlamenti) és belső (a koalíciós pártokon belüli) ellenzéke, no meg a sajtó egyébre se várt, mint hogy Orbán Viktor Erdélyben megjelenjen. Tulajdonképpen akár szólnia sem kellett volna; személyes, mondhatni pusztán "fizikai" együttműködésére volt csak szükség ahhoz, hogy az említett tényezők bizonyítva lássák teóriájukat, azaz "a magyar veszély megjelenését román földön".
Megkockáztatnám, az sincs egészen kizárva, hogy akár a Vasile-kabinetnek is jól jött e machináció. Az ellenzéki érvek kettős szorításában, a jövőben a román kormány így okkal hivatkozhat arra, hogy az új magyar vezetéssel nehéz dűlőre jutni, mert - Nyugaton amúgy is gyanúval figyelt - "nemzetpolitikája" gyöngíti a bukaresti kormányzat konstruktív terveinek esélyeit. Másrészt - főként a belső kedélyek lecsillapítására - Vasile miniszterelnök ezt követően a korábbiaknál könnyebben zárkózhat majd el az RMDSZ minden eddigi követelésétől, főként a tanügyi törvényt illetően, mely előírná a magyar egyetem létesítését. Hisz - ekként szólnak majd az érvek - az előállt "új" helyzetben e követelés teljesítése megint csak a kormány vészes meggyöngülését idézné elő. Márpedig ezt a megosztott, de mégiscsak kormánypári szavazóbázis éppúgy szeretné elkerülni, miként a külföld.
Ráadásul mindez máris kihívásként hatott az RMDSZ-re is, melynek eddigi egyensúlyozó politikáját nagyrészt újra kell gondolnia. Az Orbán-beszédek, különösen a székelyudvarhelyi rögtönzés, valamint a Németh Zsolt által megfogalmazott ígéretek már eleve azok legitimitását erősítették, akik -radikális oldalról - eddig sem voltak túlzottan jó barátai a Markó Béla nevével fémjelzett mérsékelt centrumnak. Máris olyan gyanúk fogalmazódtak meg erdélyi értelmiségi körökben, hogy a magyarországi pénztámogatások rendszere visszatér az antalli időszak technikáihoz; azaz adott személyek kezén fognak átkerülni e pénzek, ráadásul e személyek nemcsak elosztják majd a támogatást, de joguk lesz meghatározni a jutalmazottak körét is. Mindezt hallván, az emberben óhatatlanul felmerülnek az 1990-1994 közötti időszak apróbb rémképei, az állandósult korrupciós bonyodalmak, a titkosság jóvoltából könnyen elsikkasztható milliók körüli parttalan mesék. No és persze a bukaresti szenátust megremegtető hahoták is, amint a Nagy Románia Párt vezére, Corneliu Vadim Tudor elégtételt vesz a magyarokon - a "leleplezett" anyagi, politikai és más egyéb "összeesküvések" okán.
Akár akarta a magyar kormány (például Németh Zsolt), akár nem akarta (például Martonyi János), tény, hogy vadonatúj külpolitikánk kialakításának fontos állomása volt a miniszterelnök romániai útja. A korábban meghirdetett külpolitikai hármas prioritást - sajnos -ma már elfelejthetjük. Ugyanis az euroatlanti csatlakozás köré szövődő szomszédságpolitikai és kisebbségpolitikai elkötelezettségeket egyre látványosabban fordítja visszájára az a szándék, amely a szomszédságpolitika szűkítése révén, illetve kisebbségpolitikai deklarációi miatt kormányzati politikává igyekszik emelni olyan konfliktusokat, melyekben eddig csak marginális szélsőjobboldali csoportok voltak érdekelve. Illetve az az értelmiségi kör, amely saját identitását kizárólag a történelmi álromantika kifejezőeszközeivel volt képes meghatározni. Meglehet, az erdélyiek majd úgy érzik: a mostani kormány sokkal többet foglalkozik velük. De azért senki ne higgye, hogy e tévhitek örök érvényűek maradnak, és nem fognak rájönni a határon túliak is egyszer arra, hogy mindössze statiszták voltak egy olyan politikai játszmában, melynek homlokterében nem a jogok garanciája állott, és tétje nem az autonómia volt, hanem egy avult szellemű pártstruktúra összefércelése, amelyben egyesek lemondtak a racionális lelkiismeretről, hogy elnyerjék azok kegyét, akiket mindig is az irracionális lelkiismeretlenség jellemzett.
