Sz. Bíró Zoltán: Omlásveszély (Az orosz pénzügyi válságról)

publikálva
1998/31. (07. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Oroszország pénzügyi megroppanása aligha vezethető vissza egyetlen körülményre. Ma még az sem látható világosan, hogy a válság közvetlen kialakulásában a külső avagy a belső okok voltak-e a jelentősebbek. Még azt sem lehet teljes biztonsággal eldönteni, hogy az országon belüli fejlemények politikai avagy szorosan vett gazdasági összetevői "provokálták-e" jobban a krízis elmélyülését.

Oroszország pénzügyi megroppanása aligha vezethető vissza egyetlen körülményre. Ma még az sem látható világosan, hogy a válság közvetlen kialakulásában a külső avagy a belső okok voltak-e a jelentősebbek. Még azt sem lehet teljes biztonsággal eldönteni, hogy az országon belüli fejlemények politikai avagy szorosan vett gazdasági összetevői "provokálták-e" jobban a krízis elmélyülését.

Az azonban határozottan állítható, hogy a ´94 nyarától kibontakozó sajátos oroszországi politikai stabilizáció először nem a csecsenföldi invázió, hanem a tavaly nyári, az eliten belüli éles konfliktus nyomán került komoly veszélybe. Az oroszországi politika formálásában meghatározó szerephez jutó klánok közti ellentét a privatizáció addigi történetének legnagyobb tétje körül lángolt fel. Ráadásul a távközlési mamutcég, a Szvjazinveszt 25 százalékos részvénycsomagjának magánosítása nemcsak hogy élesen szembeállította az állami vagyonért versengő új tulajdonosi osztály bizonyos csoportjait, de a konfliktus "belső logikája" magával rántotta a Csernomirgyin-kormány kulcsszereplőit is. Az állam pénzügyeit és apparátusi munkáját rendezni és ésszerűsíteni igyekvő Csubajsz-Nyemcov-"reformtandem" belekeveredett az oligarchikus csoportok közti háborúba, és rövid időn belül elveszítette politikai lendületét. Csubajsz első miniszterelnök-helyettesi posztját megtarthatta ugyan, de a pénzügyek feletti közvetlen felügyeletből kiszorult. Ez a későbbi fejlemények szempontjából súlyos következményekkel járt. A klánok közti háborúba bevont, lebénított és dezorientált kormányt ugyanis felkészületlenül érte a délkelet-ázsiai gazdaságok megrendülése és ennek rövid időn belül jelentkező oroszországi következményei.

A dráma október 23-án kezdődött. A moszkvai tőzsdeindex egyetlen nap alatt 5 százalékpontot esett. A költségvetés számára évek óta jelentős forrásként szolgáló rövid lejáratú állampapírok piacán a kibocsátott államkötvények legalább harmadát felvásárló külföldi befektetők pánikszerűen dobták piacra ezekben a napokban kötvényeiket. A helyzetet átmenetileg stabilizálta, hogy Anatolij Csubajsz október végén megegyezésre jutott a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) a további hitelfolyósításról. Eközben a Központi Bank is jelentős intervenciós lépéseket tett: két hét alatt 2,5 milliárd dollárt költött a rubel árfolyamának szinten tartására. November elejére azonban ismét kritikus helyzet alakult ki az állampapírok piacán. A Központi Bank a kamatláb jelentős emelésével próbálta föltartóztatni az orosz pénzpiacok összeomlását. A kamatlábemelés és az államkötvények fölvásárlása -noha föltartóztatta a pénzügyi összeomlást - súlyos kiegészítő terheket rótt az egyébként is kritikus helyzetben lévő költségvetésre. A válság és a befektetői bizalmatlanság mindezek ellenére sem enyhült. November végén maga a Központi Bank elnöke volt kénytelen elismerni: néhány hét alatt a külföldi befektetők 5 milliárd dollárt vontak ki az oroszországi piacokról. Eközben a Központi Bank arany- és valutatartalékaiból 1,5 milliárd dollárt használt fel a helyzet stabilizálása érdekében. Ezek után a tartalékok 21 milliárd dollárra apadtak. (Az arany- és valutakészletek "fölélése" azóta is tart. A Központi Bank utolsó közlése szerint a tartalékok ´98 júniusára 14,7 milliárd dollárra csökkentek.)

December végére csitulni látszott a válság. A kormány föllélegzett. Annál is inkább, mert a Világbank egymilliárd dollárnyi hitelfolyósításról döntött az év utolsó napjaiban. A januári események azonban rácáfoltak a kormányzat optimizmusára. Január 11-én a tőzsdén 10 százalékpontot estek az oroszországi blue chips-ek (kis méretű, de fejlődőképes, viszont sok befektetést igénylő cégek részvényei). Az állampapírok piacán is kritikus helyzet alakult ki. Januárban, mindössze egyetlen hónap alatt 30 százalékot esett vissza a moszkvai tőzsdeindex. Oroszország ezzel csak a súlyos politikai válságba is belekeveredő Indonézia mögött maradt el. A külföldi tőke menekülésének mértéke - a Chase Manhattan Bank január végi jelentése szerint - az év elejétől elérte a 7,5 milliárd dollárt. Az orosz Központi Bank szerint az említett időszakban lényegesen kisebb, 2,5 milliárd dollárnyi volt a kivont tőke. Az oroszországi pénzpiacokon uralkodó hangulatnak a Csernomirgyin-kormány váratlan, március végi menesztése és az új kabinet körüli bizonytalanságok sem tettek jót.

Mindazonáltal a válság legfontosabb okának - a jelentős külső hatásokon (beleértve az olajár tartós csökkenését is) és az elitet megosztó éles konfliktuson túl - mégiscsak az orosz állam súlyos eladósodása és a költségvetés kritikus helyzete tűnik. A Központi Bank elnöke május elején tett nyilatkozatában egyenesen azt állította: Oroszország pénzügyi összeomlása elkerülhetetlen, ha nem sikerül radikálisan csökkenteni az államadóssággal összefüggő költségvetési terheket. Amely terhek valóban igen súlyosak - ám hogy valójában mekkorák, az pontosan nem tudható.

Közismert, hogy a központi orosz büdzsé immár évek óta igen súlyos helyzetben van. A költségvetés a GDP legfeljebb 8-10 százalékát tudja beszedni. A kiadási oldal ezt - a GDP csaknem 5 százalékát kitevő -külső és belső pénzpiacokon felvett kölcsönökkel bővíti, legalábbis a költségvetés szerint. A deficites központi költségvetés még így sem haladja meg a 80 milliárd dollárt. Ez mindössze huszadrésze az amerikai büdzsének és legfeljebb öt-hatszorosa a magyarnak. Ezt az igen szerény költségvetést azonban -miként arra a Központi Bank elnöke vészjósló nyilatkozatában utalt - nemcsak a folyó kiadások terhelik, de a külső és belső államadósság törlesztései is. A külső államadóssága Szovjetunió után örökölt terhekkel együtt ´98 elején már 135 milliárd dollárnyi volt. Ez havi egymilliárd dolláros adósságszolgálatot jelent. Nehéz azonban pontos képet alkotni a belső államadósságról és az azzal összefüggő havi adósságszolgálat nagyságáról. A nyilvánosságra kerülő adatok ezzel kapcsolatban ellentmondóak. Az orosz akadémia USA-kutató intézetének igazgatója, Szergej Rogov egy év elején közreadott tanulmányában azt állítja, hogy a belső államadósság 1997-re a GDP 25 százalékára nőtt, ami mintegy 110 milliárd dolláros belső tartozást jelent. Ezzel szemben Nyemcov miniszterelnök-helyettes a napokban azt nyilatkozta: a teljes külső és belső állami adósságállomány 200 milliárd dollár. Ebből pedig az következnék, hogy a belső kötelezettségek 60-65 milliárd dollárra tehetők. De nem kevésbé ellentmondásos a kép a havi adósságterhek esetében sem. Néhány hete Urinszon gazdasági miniszter még azt állította, hogy a kormány a költségvetés harmadát kénytelen a külső és belső adósságszolgálatra fordítani. Majd figyelmeztetően hozzátette, hogy amennyiben a jelenlegi ütemben nő az adósságszolgálat részesedése a költségvetésben, úgy a következő évtized elején az adósságterhek fölszökhetnek a büdzsé 70 százalékáig. "Megnyugtatta" ugyanakkor az érdeklődőket, hogy mindez csak elvi lehetőség, mert a költségvetés már az adósságterhek 40 százalékos részesedésekor nagy valószínűséggel összeroppan. Ehhez képest különösen elgondolkodtató a közismerten jól értesült Moszkovszkije Novosztyi című hetilap gazdasági szemleírójának néhány napja közreadott elemzése, mely szerint a kormányzat belső államadóssággal összefüggő terhei havi 6-6,5 milliárd dollárra rúgnak. Ehhez jönnek még az állam közfeladataival összefüggő, ugyancsak havi 6-6,5 milliárd dollárra tehető további kiadások és persze a külső adósságszolgálat terhei. Ha mindezt összeadjuk, akkor kiderül, hogy az állam működtetéséhez és az adósságok törlesztéséhez a kormánynak havi 13-14 milliárd dollárra lenne szüksége. A szemleíró azt is megjegyzi, hogy a költségvetés legfeljebb 3-3,5 milliárd dollárt tud adóként és vámilletékként havonta beszedni. Ez pedig azt jelenti - már amennyiben igaza van az elemzőnek -, hogy az állam minimális kiadásai is épp dupláját igénylik a költségvetésben előirányzottaknak, miközben a bevételi oldal legfeljebb csak annak harmadát tudja előteremteni.

Kinek lehet hinni? A fene se tudja. Az mindenesetre tény, hogy a tavaszi pénzügyi válság időszakában tartóztatták le az orosz központi statisztikai hivatal csaknem teljes vezérkarát, beleértve annak elnökét és helyetteseit. A vád: statisztikai adatok hamisítása adókötelezettségek eltitkolása érdekében, és konkurens vállalkozásokra vonatkozó bizalmas adatok magánzsebre történő értékesítése. Még ha az említett ügyletek nem is hozhatók közvetlen összefüggésbe a belső adósságállomány körüli "bizonytalanságokkal", a "statisztikusok bandájának" letartóztatása akkor is felettébb beszédes.

De térjünk vissza a költségvetés problémájához. Elvileg az adókon és a vámokon kívül jelentős forrást jelenthetnének a privatizációból származó jövedelmek. Nem így Oroszországban. Az idei költségvetési terv ugyanis mindössze 1,35 milliárd dollárnyi privatizációs bevétellel számol. Ráadásul az év első felében még ennek a felettébb szerény tervnek is csak a töredékét sikerült teljesíteni. Az oroszországi magánosítás történetének legnagyobb ügylete - a Rosznyeftyolajipari cég eladása -épp a májusi pénzügyi válság idején hiúsult meg.

Ha a privatizációból nem lehet jelentős bevételekhez jutni, akkor még mindig van egy forrás, ahonnan a költségvetés elvileg nem csak adójövedelmekre számíthatna. Ez pedig az állami tulajdon "működtetéséből" származó bevétel. Az orosz gazdaság tulajdonszerkezetében ugyanis az állam részesedése továbbra sem elhanyagolható. A nemzeti össztermék negyedét még mindig állami tulajdonban vagy résztulajdonban lévő vállalatoknál állítják elő. Ám a GDP negyedét megtermelő cégek haszna avagy a részvények után beszedhető osztalék nagysága a költségvetés fél százalékát sem teszi ki. Ilyen körülmények között leginkább csak a csodában lehet bízni. A Nemzetközi Valutaalap egyébként tetemesnek tűnő újabb hitele legfeljebb csak néhány hónapra segíti ki Oroszországot.

A IMF-hitel azonban felveti a kérdést: meddig lehet ezt így folytatni? Oroszország egy ideje nyilvánvaló módon politikai hiteleket kap; olyan hiteleket, melyek törlesztése felettébb bizonytalan, miközben ahhoz túlságosan kicsik, hogy a "túlélésen" túl a nélkülözhetetlen strukturális átalakítás költségeit is fedezzék. Ezt egyébként előszeretettel emlegetik orosz elemzők is, csakhogy minduntalan elfelejtik ehhez hozzátenni: a 90-es években legkevesebb 50 milliárd dollárt, míg más becslések szerint legalább 300 milliárd dollárt juttattak külföldre illegálisan oroszországi magánszemélyek. Ha ezek a becslések közel járnak az igazsághoz, akkor a külföldi hitelek többségével összefüggő moszkvai méltatlankodások aggályosak kissé. Különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy a kormányzati és gazdasági elit milyen békésen együtt tud élni azzal a körülménnyel, hogy immár hagyománnyá vált a költségvetési intézményekben dolgozók fizetésének több hónapos késéssel történő folyósítása. Egyre nyilvánvalóbb: a külföldi kölcsönök leginkább arra kellenek, hogy vészhelyzetben oldják a feszültséget, miközben kísérlet sem történik a problémák tartós megoldására. Mindez pedig azért lehetséges, mert a külvilág retteg attól a lehetőségtől, hogy az atomhatalom Oroszország a pénzügyi összeomlás nyomán ellenőrizetlen bel- és külpolitikai folyamatok kútfejévé válik. Ez még rendjén is lenne. A probléma csak az, hogy ezzel az oroszországi elit is tisztában van, sőt mind több jelét mutatja annak, hogy erre rá is játszik. Ráadásul ma már nemcsak a korábbi "héják" észjárásában kap kitüntetett helyet az atomarzenál, de a korábban mérsékeltnek és pragmatikusnak tartott csoportok egy része is mintha ezzel kezdene fenyegetőzni. Elgondolkodtató az a jelentés, amit az orosz külpolitika formálásában hagyományosan jelentős szerepet játszó moszkvai kül- és védelempolitikai tanács június derekán adott közre. A következő század elejére vonatkozó orosz külpolitikai stratégiát felvázoló dokumentum - miközben elismeri a nukleáris arzenál veszélyességét és "antihumánus lényegét" -a teljes atomleszerelés követelését "reakciós romantizmusnak" minősíti. A magyarázat pedig: Oroszországot épp gyengesége kényszeríti az atomfegyverek biztosította politikai és lélektani védelem fönntartására. De még csak nem is ez a gondolat az igazán hátborzongató. Hanem az, ahogyan a világban zajló gazdasági versenyről szólva a jelentés szerzőinek a nukleáris fegyverek jutnak az eszébe. A dokumentum ugyanis valami olyasmit sugall, hogy az atomarzenál, ha másra már nem is, de arra mindenképpen jó, hogy erősítse Oroszország alkupozícióit.

Ez az álláspont azonban már mintha egy kicsit túlságosan is pragmatikus lenne.

publikálva
1998/31. (07. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk