A japán politikai rendszer kétségkívül demokratikusnak mondható. Érvényesülnek az összes számon tartott emberi jogok, a végrehajtó hatalom konkrét birtokosait szabad, általános és titkos szavazások eredményeinek alapján jelölik ki, továbbá a törvényhozás-végrehajtás-igazságszolgáltatás hármas különállása is vitathatatlan. Van ugyan császár is, de ő - alkotmányos monarchiáról lévén szó - nem hatalmi ág.
Az országot néhány érdektelen év kivételével évtizedek óta a Liberális Demokrata Párt (LDP) kormányozza. Vagyis ez a párt képviseli alapvetően a politikai életet abban a hármasságban, amelynek másik két elemét az állami bürokrácia és a gazdasági elit alkotja. Ezek együtt képezik valamennyi fontos döntés hát- és színterét, azt az áttekinthetetlen, személyes kapcsolatokból, viszonosságokból, kedvezésekből, zsarolásból és sakkban tartásból összeálló szövedéket, amelyen belül kialakulnak a lényeges döntések az ország sorsáról.
A különféle okokból megbuktatott vagy lemondott kormányfők mindenkori utódainak mindeddig lényegében az volt a dolguk, hogy minél kevesebb vizet zavarjanak ennek a komplexumnak a működésében. Természetesen szem előtt kell azt is tartani, hogy a működés maga meglehetősen sokáig hozott látványos eredményeket. Ezt hívták úgy, hogy gazdasági csoda, és akik netán elmélyülnek a világ gazdasági csodáinak tanulmányozásában, azok természetesen hamar megtudják, hogy a csodához elsősorban valami egészen nyomorúságos kiindulópont kell, ahonnan van lehetőség magasra ugrani. De kellenek azért tényleges erőfeszítések is, amelyek Japán esetében lehetővé tették, hogy az ország éves gazdasági növekedése mintegy három évtizeden át a tízszázalékos szint körül maradjon, hogy itt legyen a legmagasabb az emberek várható élettartama (nők 83, férfiak 76,6 év) és az írni-olvasni tudók aránya. Az erőfeszítésekhez pedig az a bizonyos japán ethosz teremtette meg a hátteret. A japán ethosz mibenlétének bemutatása viszont, ahogy mondani szokás, szétfeszítené jelen írás kereteit, de úgyis érzi mindenki, miről van szó, alázat, szorgalom, ilyesmi.
Egyébként is,
a sikertörténetnek vége
A nyolcvanas évek óta egyre kevésbé van úgy, mint korábban, csak a felső szintű összefonódottság maradt meg, amely egyebek mellett lehetővé tette, sőt a gazdaságpolitikai prioritásoknak megfelelően ösztönözte az ingatlanok és a részvények árainak hihetetlen felfutását - amit aztán logikusan követett a zuhanás. A japán gazdaságra ugyanis a központi szabályozó mechanizmusok túlsúlya jellemző mind a mai napig, amikor a GDP-nek még mindig tíz százalékát állítja elő az építőipar. Az az építőipar, amely az utóbbi évek recessziója következtében krónikus piaci megrendeléshiányban szenved, ugyanakkor a központi pénzekből finanszírozott regionális, illetve infrastrukturális fejlesztések jóvoltából mégsem kényszerül sem létszám-, sem kapacitáscsökkentésre. Az iparág talán a legjobb példája annak is, ahogy a japán pénzügyi rendszer az összeomlás szélére jutott. A bankok könnyelműen, az állami háttér biztonságának és a bukás lehetetlenségének a tudatával adtak kölcsönöket azoknak a cégeknek, amelyek a gazdasági folyamatok lassulásából következő veszteségeiket finanszírozták ily módon. A rossz, kockázatos kölcsönök pedig csak halmozódtak, és egy-két bank tényleges csődje kellett a felismeréshez: valóban nem megy jól az üzlet.
Vagyis a gazdasági szerkezetet az állam tartja meg adott állapotában, biztosítva a japán rendszer alapvető vívmányainak, a szinte teljes foglalkoztatottságnak és az élethossziglan szóló munkahely biztonságának a fennmaradását. Pontosabban: a legutóbbi évekig így volt. Az újdonságok közé tartozik például, hogy a munkanélküliségi ráta nemrégiben elérte a négyszázalékos szintet. Európából nézve nem világos, hogy mi ezzel a baj, de ott tragédiának számít. Olyan drámai változásnak, amely a fogyasztási lendületükről híres japánok körében szinte pánikszerű takarékoskodáshoz vezet. Ez másfelől még inkább bénítja a gazdaságot, amely már két negyedéven át
nem tudott növekedést felmutatni,
és ez már csak azért is drámai tény, mert a GDP már előzőleg sem haladta meg a költségvetés adósságállományának a szintjét, ez a szint pedig megállás nélkül emelkedik.
Az LDP, amelynek egyeduralmát az évtized elején átmenetileg megtörték az egymást követő pénzügyi, korrupciós botrányok, a most lemondott Hasimoto személyében 1996-ban olyan miniszterelnököt állított, akinek általános vélemény szerint megvoltak a kellő innovatív képességei ahhoz, hogy kirántsa Japánt abból a dágványból, amelynek sűrűségét csak fokozták a tavalyi délkelet-ázsiai pénzügyi összeomlások Thaiföldtől Dél-Koreán át Indonéziáig. Hasimoto eredetileg egy sor reformtervvel állt elő. Azt ígérte, hogy nekiugrik az adó- és nyugdíjrendszernek, a társadalombiztosításnak és a felsőoktatásnak egyaránt. Csakhogy nem haladtak előre ezek a reformok, többek között azért, mert akármihez fog, mindenképpen érdekeket sértett volna, márpedig nem álltak mögötte nagy pártbeli érdekcsoportok. A lakosságnak viszont elege lett. Ennek a következménye volt a július 12-i választási kudarc.
A japán felsőházat, amelynek lényegében csak a törvények vétóján keresztül érvényesülő késleltető hatalma van, két és fél évente felerészben választják újjá. A megelőző néhány időközi választás a (konzervatív) LDP győzelemsorozatát hozta, valami hasonlóra számítottak most is, néhány héttel a választások előtt. Hasimoto azonban július eleji megnyilatkozásaiban egyszer sem foglalt határozottan állást a soron következő konkrét reformintézkedések ügyében - talán ez okozhatta az LDP váratlanul súlyos kudarcát, amelyet egyfajta elvárt
politikai harakiri
módjára követett a kormányfő lemondása.
A választás két szempontból is figyelemre méltó eredményt hozott. Maguk a szavazatarányok erőteljesen átalakították a felsőházi erőviszonyokat, és az LDP több mint negyvenévi fennállása óta most rendelkezik a legkevesebb mandátummal a testületben. Sikerrel szerepelt viszont a Japán Demokrata Párt (JDP), egy nemrég létrejött formáció. A párt élén egy fiatal, korábban LDP-tag politikus, Kan Naoto áll. Azzal szerzett magának népszerűséget, hogy két éve, amikor egészségügyi miniszter volt, a hivatali bürokráciával szembehelyezkedve tudatta a lakossággal, hogy HIV-fertőzött vért adtak betegeknek, akik közül azóta már többen is áldozatul estek az AIDS-fertőzésnek. A JDP-nél is sikeresebbek voltak a kommunisták, akik többségben vannak ugyan egy sor helyi választott testületben, de szalon-, azaz koalícióképtelenek, politikai súlyuk tehát nincs.
A választás kimenetelének másik lényeges eleme a magas részvételi arány volt. A hatvan százalék körüli részvétel jelentőségét az húzza alá, hogy a legutóbbi ilyen választásra a jogosultak negyvenöt százalékánál is kevesebben mentek el. Akkor ebből egyfajta csömört, a változásokba vetett hit hiányát lehetett kiolvasni. A mostani, viszonylag élénk érdeklődés viszont azt sugallja, hogy
a választóknak elegük van
a semmi jót nem ígérő toporgásból. Pozitív elvárásokra már csak azért sem lehet következtetni, mert az ellenzéki csoportok nem jelentkeztek különösebben karakteres víziókkal - minek is, amikor a dolgokról amúgyis az alsóház dönt.
Hasimoto lemondása után - ami pártelnöki tisztségének a feladását is jelentette - azonnal működésbe lépett az LDP kormányfőcsináló gépezete. Mivel az alsóházban biztos többsége van a pártnak, lényegében automatikus módon lesz az új pártelnök az új kormány első embere is. Az LDP-n belül pedig az úgynevezett "árnyék-sógunok" döntenek, a pártapparátus nem is olyan szürke eminenciásai, a frakciók vezetői és nagy hatalmú háttéremberei, köztük korábbi kormányfők is. Ehhez képest a japán tévénézők számára példátlan volt az az élmény, amikor vasárnap egymás mellett, egy élő egyenesben közvetített vita résztvevőiként láthatták a három jelöltet.
A legesélyesebbként emlegetett, 61 éves Obucsi Keizo, aki eddig külügyminiszter volt, nem keltette a lendületes reformer benyomását. Az LDP szavazótestületén belül azért szeretik, mert ő áll a legnépesebb frakció élén, neki van tehát a legtöbb embere, aki pozícióemelkedést remél tőle. A nála egy bő tízessel idősebb Kadzsijama Szeiroku hozakodott elő a legkeményebb reform-törekvésekkel. Megfogalmazása szerint a következő három évre ki kellene hirdetni a "gazdasági szükségállapotot". A versengés érdekessége, hogy Kadzsijama ugyanahhoz a frakcióhoz tartozik, mint Obucsi. A harmadik jelölt, Koizumi Junicsiro 56 évével a fiatalabb politikusnemzedékhez tartozik, ezen belül pedig azok közé, akik népszerűek is. Nincs jelentős támogatója, háttérembere, nem tartozik egyetlen számottevő frakcióhoz sem. Õ volt az egyetlen, aki a tervezett reformok célterületei között az állami adminisztrációt, sőt magát a törvényhozást is szóba hozta, mégpedig úgy, hogy ötvenszázalékos létszámcsökkentést ígért a következő tíz évre.
Tíz éven át persze japán kormányfő még nem volt hivatalban. De olyan sem volt még, hogy a pártelnököt, vagyis a miniszterelnököt úgy választották volna, ahogy most. A szokásos egyezkedések helyett titkos szavazás dönt majd a jelöltekről, akik egyébként valamennyien változások egész sorát ígérték. Borítékolni lehet, hogy a lángoló ígéretekből nem sok fog megvalósulni. Legkésőbb 2000-ben viszont megint alsóházi választások lesznek, és valamit mindenképpen lépnie kell az LDP-nek, ha nem akar nagyot bukni. Türelmetlen a külföld is, a lakosság pedig különösen, amely egyébként is a megszokott sikermodell összeomlásából következő csalódottságban, egyfajta orientációs zavarban él. Ettől természetesen még tovább mélyülhet a válság, de előbb-utóbb szükség lesz mély változásokra. Nagy felelősséget vállal a kormányfői tisztségért folyó verseny győztese.
Kovácsy Tibor
