Publicisztika

A múlt hét megint rendőrségi hírektől harsogott. Az immár tájjellegű hagyományként megrendezett Király utcai robbantáson túl is, mit immár több hazai utazási iroda is felvett programjába mint egy nagyobb szabású gulasch-party fakultatív szatellitrendezvényét, számos sikerről és kudarcról érkezett kék hír.

A távollevők ellen hozott legújabb fasiszta büntetőrendelkezéseket is aggály nélkül alkalmaztuk.

A vízumkényszer ügyében kialakult hisztéria kissé megelőzte korát: az egész cucc, ha valamikor, hát négy év múlva lesz igazán aktuális, akkor, amikorra a mostani kormány az EU-tagságunkat saccolja és gönnolja is egyben. Ez az év egyébként, ha jól számoljuk, 2002 lesz, és akkor is lesznek választások (már ha a következő törvényhozás kibírja négy évig: és ahogy a dolgok most állnak, ennek éppenséggel az ellenkezője is bekövetkezhet, de az biztos nem is lesz baj), és akkor lehet, hogy a teljes tagság oldalvizén a szocialisták még négy évet ráhúznak majd, és Orbán Viktornak olyan hosszú ősz szakálla nő 2006-ig, hogy minduntalan rálép majd, és az a szakáll végig ellenzékben fog nőni. De ez most mellékszál.

A "Magyar Szocialista Párt - A megoldás" jelszótól most tekintsünk el, mert már hogyan lehetne az a párt a megoldás, melynek elnöke maga a probléma. Nézzük most az embert, akinek arcmása fölött ott virít dacos-felkiáltójeles-őszinte-kőkeményen, hogy "Méltó a bizalomra!": Boldvai László MSZP-pénztárnok, a Tocsik-ügy egyik gyanúsítottja, aki e választási hirdetés szerint ismét Salgótarjánból próbál meg helyzetbe kerülni.

A helyzet ugyan nem drámai,de fölöslegesen pumpál bizonytalanságokat

Az, amit a MaNcs-ban soha meg nem jelent, Vásárhelyi Katalin (Szekeres Imre MSZP-frakcióvezető felesége) egyik üzleti vállalkozásáról szóló cikkről és annak hányattatásairól (és ennek kapcsán a Magyar Narancs hányattatásairól) Eörsi István a Népszabadság 1998. március 27-i számában A sajtószabadság napján című írásában közölt, igaz.

Kezdjük azzal, hogy elkészült a magyar katolikus egyház választási körlevele, amiből a választópolgár megtudhatja, hogy kire illik szavazni, illetve mire, mert a püspökök visszafogott körlevelezők, nem az, hogy élből megírják, mi van, kinek ikszeljél, ha nem akarod, hogy feldugjanak neked egy pásztorbotot.

Ez egy Ügy volt. Mielőtt újabb ügyek feledtetik velünk, hogy a dávodi kislány magánügye megválaszolatlan és elintézetlen közügyeket hagyott ránk, vizsgáljuk meg, milyen sötét törekvéseket, aggasztó jelenségeket kellene megértenünk, ahelyett hogy/mielőtt szőnyeg alá söpörnénk őket, mint e honban mindent rendesen.

Néha azért megnyílhatna a föld. Párját ritkítóan otromba, populista haszonlesőnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy egy olyan tragédiát, mint a körmendi gyermekgyilkosság, politikai magamutogatásra használjon fel. Torgyán József ezt tette, amikor egy lakossági fórumon bejelentette: a gyermekgyilkosság okán kezdeményezni fogja a parlament rendkívüli ülésszakának összehívását a halálbüntetés visszaállításáról. A magát kereszténynek mondó Torgyán József ezek szerint veszélyesebb, mint véltük: semmitől sem riad vissza, ha a tét az, hogy tessen. Pedig nemrég robbantották rá a házat, és közben a gallérjába lihegett a halál.

Maurice Papon pere véget ért, a Vichy-kormány egykori hivatalnokát tíz évre -meglehet, meg is kezdi majd, egyelőre azonban szabadlábon várhatja a fellebbvitelit - és 4,6 millió frank kártérítésre ítélték - a mellékvádlók, egykori deportáltak életben maradott hozzátartozói 12,5 millióra perelték -; vagyis, ahogyan lenni szokott, győzelem is, meg nem is. Elsősorban igen, győzelem, Papon ugyanis nemcsak hogy - mint állította magáról szerényen -a Vichy-rezsimben nem volt akárki, később sem lett az. Ezen egyébként nincs sok csodálnivaló, Pétainékhez - akiknél prefektushelyettes volt - a II. világháború előtti baloldali kormányokból igazolt át. Aztán 1945-ben újra állami hivatalt vállalt, gyarmatügyekben szolgálta nemzetét. Algériában (és előtte Korzikán) volt prefektus, később a költségvetési miniszter posztjáig vitte fel Valéry Giscard d´Estaing elnöksége alatt, Raymond Barre kormányában, 1978 és ´81 között.

Egy kérdőíves felmérés során 1995-ben a magyar felnőtt lakosság 23 százaléka értett egyet azzal a kijelentéssel, miszerint "Jézus Krisztus keresztre feszítése a zsidók megbocsáthatatlan bűne", és a felnőtt magyarok 17 százaléka gondolta úgy, hogy "a zsidók szenvedése Isten büntetése volt". Egy pár évvel korábbi másik felmérésből pedig az derül ki, hogy a mai magyar egyetemisták 42 százaléka szerint nem antiszemita az, aki "úgy véli, hogy a mai zsidókra is háramlik felelősség Krisztus meggyilkolásáért". Úgy látszik, egy egyházfői üzenet valahol félúton elakadt. Ezekhez a többségükben katolikus, többnyire mélyen vallásos, templomjáró emberekhez harminc év alatt jutott el hiteles forrásokból annak a híre, amit a II. Vatikáni Zsinat már 1965-ben kimondott: a zsidók nem felelősek Krisztus szenvedéseiért, "Krisztus mérhetetlen szeretetből és önként vállalta szenvedését és halálát", és nem szabad "úgy szólni a zsidókról, mintha kárhozatra szánta és megátkozta volna őket Isten, és mintha ez a Szentírásból következnék" (Nostra Aetate).

Hétfőn megkezdődött az Európai Unió bővítési folyamata: hétfőtől magyar diplomaták hosszú hónapokig hallgathatják majd, hogy mi fán terem az EU jogrendje, és hogy hogyan kéne a mi jogrendünket hozzá passzítani végre; későbbre a duma mellé valami lóvé is be lett ígérve, de nem sok (évi 3 milliárd ECU), viszont sokaknak kell rajta osztozni, és a szétosztásával többek között a PHARE-t bízták meg, azt a szervezetet, amelyről nem is olyan rég derült ki, hogy a segélyprogramjaira szánt összegek nagy része valami módon nyugati zsebekbe vándorol vissza. Amúgy meg a tárgyalások igazából csak hat országgal kezdődtek meg, és nem mind a tizeneggyel, akiknek a képviselőit meghívták most Brüsszelbe, és ennek a hatnak is inkább csak a hátára csaptak egy nagyot, hová igyekezel, barátom, ne rohanjál már olyan nagyon: jó lesz az a tagság hét év múlva is, már ha akkor. Az EU-ról továbbá eszünkbe juthat az a szomorú tény is, hogy a nyugat-európai országok közössége a jugoszláv válságban katasztrofálisan és szégyenteljesen politizált: máshoz meg itt a térségben még nem nyúltak.

Borges írja a trogloditákkal kapcsolatban (mitológiai törzs, földbe vájt barlangokban élnek, és halhatatlanok, de rendesen öregszenek, halhatatlanságuk oroszlánrészét szenilitásban töltik), hogy a trogloditák olyan hülyék, hogy egyszer egy troglodita beleesett egy gödörbe, és a többi trogloditának hétszáz évig nem jutott eszébe kihúzni onnan. Itt még azért nem tartunk, de ha igaz a történet, hogy házaspár kutyája Kőbánya sörgyári szellőzőaknába esett, házaspár kerített hajléktalant, leküldte kutya után, hajléktalan feladta kutyát, házaspár gödörben hagyta hajléktalant; ha csak a fele igaz, már nincs messze Borgestől.

Aznap este már negyedszer ment az Anarchy in the UK a Sex Pistolstól wurlitzeren, pintes sörök között vágtunk rendet, a Jonathan meg a csaja, a Dwight, a Bimlaa meg én. Az essexi campuson ez volt a jobbik kocsma, a másikban pakolós joghallgatók, menedzserképzősök, kormányzattudomány szakosok szórakoztak diszkózenére nyakkendőben. Azt találtam mondani, hogy fogadjunk arra, a másnapi újságban lesz hír Magyarországról, St. Patrick napjára készültünk, utóbbiról folyt a szó éppen, kitűzünk-e ősi ír szokásként salátalevelet a kabátunk hajtókájára, ilyesmi. Ugyan mi köze a magyaroknak az írekhez, derültek a többiek, még a Bimlaa is megszólalt a maga gujarati akcentusú gyönyörűséges angolján, pedig ő keveset szólt. A szomszéd asztalnál egy Isabelle nevű, talpig fekete bőrbe öltözött, összehasonlító irodalomtudor domina igazította meg a vállán tanyázó fehér patkányt, március 15. volt, 1988. Másnap lobogtattam az Independentet a szociológia tanszék folyosóján, tessék, mondtam, én ezt már tegnap megjósoltam. Tízezer ember követelt demokráciát Budapesten, a rendőrség preventív letartóztatásba vette Solt Ottiliát, Demszkyt, Harasztit, Gadó Györgyöt és másokat. Peresztrojka volt, meg glásznoszty is persze, vonulgattak ki az oroszok Afganisztánból, már etnikai háború dúlt Nagornij-Karabahban, de Közép-Európában (akkoriban kezdtük használni ezt a fogalmat is, ismét) csend volt. Én pedig bánni kezdtem, hogy Angliában vagyok, és nem Magyarországon, ami furcsa érzés volt, hiszen a nyolcvanas években minden energiámat abba fektettem, hogy egy évben egy vagy két hónapot Nyugat-Európában töltsek, hamis meghívólevéllel, trükkel; az számított az igazi életnek, ami itthon volt, az csak két utazás között kitöltötte az űrt, nem láttam, mit is lehetne csinálni azon túl, hogy az ember olvasott szamizdatot, meg lakásszemináriumokra járt Szabó Miklóst hallgatni. No future generation: a nemzetközi trend érvényesnek látszott Magyarországra is.