A távollevők ellen hozott legújabb fasiszta büntetőrendelkezéseket is aggály nélkül alkalmaztuk.
Major Ákos, népbíró
A külföldi sajtóban az elmúlt évek visszatérő híreihez tartoznak a II. világháború háborús bűnösei ellen indított perek. Nemcsak olyanok kerülnek horogra, akik mostanáig bujkáltak az igazságszolgáltatás elől, mint Ivan Demjanyuk, a rettegett kápó, hanem olyanok is, akik évtizedeken keresztül a társadalom oszlopos tagjaivá válhattak. Utóbbira jó példa Maurice Papon, aki 1944-ben Bordeaux prefektusaként a deportálások irányítója volt, majd Giscard d´Estaing alatt a költségvetési miniszteri tárcát is megkapta. Hozzá hasonlóan számos más egykori kollaboráns és náci háborús bűnös ellen folynak eljárások.
És mi történik Magyarországon? Talán olyan jól működött a háború utáni igazságszolgáltatás, hogy már nincs kit felelősségre vonni?
Sejthetjük, hogy nem egészen erről van szó, annak ellenére, hogy a felelősségre vonás Magyarországon sokkal több személyt érintett, mint a nyugati országokban. A háború után, érthető módon, nemcsak a győztes hatalmak, hanem az áldozatok hozzátartozói is ragaszkodtak a bűnösök megbüntetéséhez. Hasonlóan Európa más országaihoz, Magyarországon is különleges, úgynevezett "népbíróságokat" állítottak fel erre a célra. Ezek pereinek súlyos tehertétele volt, hogy kezdettől fogva részesei voltak a koncepciós pereknek. A kommunista párt érdekeit képviselve, "háborús bűnösként" ítélték el a "baloldali blokk" vélt és valós ellenfeleit is. Péter Gábor, Tutschek Gusztáv, Marosán György és a későbbi pártállami diktatúra más lelkes kiszolgálói is részt vettek a népbíróságok munkájában, és vesztőhelyre vagy börtönbe juttatták a nyilasok mellett a Magyar Közösség tagjait vagy a MAORT-, a Nitrokémia-, a Standard-perek áldozatait. A népbíróság nyomozásait a hírhedt Katonapolitikai Osztály és az ÁVO folytatta le, gyakran ugyanazokkal a módszerekkel és eszközökkel, mint a korábbi nyilas pártszolgálatosok. Ez magát az eljárást tette hiteltelenné, akkor is, ha valóban bűnösöket ért.
Nem csodálkozhatunk, ha jelenleg nincsen politikai akarat a háborús bűnösök felelősségre vonására. Hiszen a pártállami diktatúra tetteseinek elszámoltatása sem történt meg - ezzel szemben viszont a "másik oldalról" százezres nagyságrendben vontak felelősségre embereket vélt vagy valós háborús bűneik miatt.
A nyilas pártszolgálatosok és a keretlegények elleni eljárások jelentették a legkevesebb gondot: őket a hatályos törvények alapján is felelősségre lehetett vonni, mint ahogyan a hírhedt "Kun pátert" még a nyilas Nemzeti Számonkérő Szervezet tartóztatta le vérengzései miatt a budai ostromgyűrűben, és csak Szálasi kegyelme változtatta halálos ítéletét életfogytiglanra, majd a népbíróság ítélte másodszorra halálra. Szálasinak és társainak bűnperében szintén viszonylag egyszerű volt a bírák helyzete: a nyilasok a fennálló rendszer megdöntésével, puccsal kerültek hatalomra, amiért a legsúlyosabb ítélet is kiszabható volt.
A háború utáni igazságtételt rendkívüli mértékben nehezítette, hogy sokszor olyan vádak alapján kellett döntenie a bíróságoknak, melyek elkövetésük idejében nem minősültek bűncselekménynek. A Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék a problémát úgy oldotta meg, hogy bevezette a háborús és népellenes bűncselekmény fogalmát, mely alapján visszamenőleg is felelősségre lehetett vonni bárkit, akire az előbbi bűncselekmény bizonyítható volt. A magyar népbíróságok erre hivatkozva minden olyan közhivatali és közéleti megnyilvánulást háborús és népellenes bűnnek tekintettek, mely nem akadályozta meg az ország háborús szereplését: ezzel viszont magának a bűnnek a fogalma vált kérdésessé, hiszen ennek alapján szinte mindenki büntethető lett volna. Lehetetlen volt ugyanis meghatározni, hogy mit kellett volna tennie az egyszerű állampolgároknak a háború elkerüléséért - a fegyveres ellenállást ugyanis nem tehették utólag sem kötelezővé.
A háborús bűnösség kérdése még az elfogulatlan bíróságot is nehéz feladat elé állította. A magyar bíróságoknak ráadásul kezdettől fogva a kommunista párt utasításai alapján kellett eljárniuk, annak ellenére, hogy formailag koalíciós összetételben működtek. Ez eleve megkérdőjelezte az eljárások legitimitását, és számos alkalommal abszurd döntésekhez vezetett.
A szélsőjobboldali Meskó Zoltánt például nem azért ítélték el, amit tett, hanem azért, amit nem tett: nem azért, mert elsőként szervezett Magyarországon fasiszta pártot, hanem azért, mert nem tiltakozott a Szovjetunióval beállt hadiállapot ellen (az természetesen nem zavarta a bíróságot, hogy ezért számos szociáldemokrata és kisgazda képviselőt is felelősségre lehetett volna vonni). Maga a népbíróság kétszer is törvényt sértett az eljárás során: először, amikor Major Ákos, a népbíróság elnöke a bírákat álláspontjuk megváltoztatására kényszerítette és három helyett öt évre emelte a büntetést, majd másodszor, amikor a feljebbviteli tárgyaláson Meskó annak ellenére kapott életfogytiglani börtönt, hogy a hatályos törvények és az újra konstruált vádak alapján is csak tíz évre lett volna büntethető.
Az előbbi példa jól érzékelteti azt a megoldhatatlan problémát, mellyel minden hasonló ügyekben ítélkező bíróságnak szembe kellett néznie: vádlottaik zöme olyan személy volt, akik erkölcsi értelemben többé vagy kevésbé bűnösek voltak, de ezt az erkölcsi bűnt igen nehéz, sőt gyakran lehetetlen volt jogilag megalapozott büntetésre átváltani anélkül, hogy a bíróság ne kövessen el justizmordot. Jó példa erre Jány Gusztáv esete: amikr látnia kellett hadseregének pusztulását, idegileg összeomlott, és kiadta vállalhatatlan és hamarosan visszavont parancsát, mely szerint "a 2. hadsereg elvesztette becsületét". Ezért morálisan el lehetett őt ítélni. Azért viszont nem, hogy csatát vesztett a túlerejű ellenséggel szemben. A helyzet pikantériája, hogy az a Német Sas Érdemrenddel kitüntetett Major Ákos ítélte Jányt halálra, aki hadseregének hadbírója volt, és akit ezen az alapon szintén felelősségre kellett volna vonni!
Abszurdummá vált a népbíróság ítélete számos más esetben is: Béldy Alajost például a leventék Nyugatra hurcolásáért ítélték életfogytiglanra, miközben ő 1944. október 15-től a Gestapo foglya volt, tehát ha akarta volna, akkor sem tudta volna Nyugatra hurcoltatni a leventéket. Bakay Szilárd tábornokot annak ellenére nem igazolták, hogy őt először a németek rabolták el és hurcolták Mauthausenbe, mivel komolyan vette a kiugrás előkészítését. Halálos ítéletét végül a szovjet hatóságok hozták meg: elrabolták és kivégezték a magyar igazságszolgáltatás megkérdezése nélkül. Vörös János vezérezredest, 1944. október 15-ig a honvédvezérkar főnökét nem háborús szerepléséért vonták felelősségre (pedig lett volna miért), hanem azért, mert 1946-ban, már a "demokratikus" honvédség vezérkari főnökeként átadott a Szövetséges Ellenőrző Bizottság egyik amerikai tagjának egy (könyvtárban is beszerezhető) katonai szabályzatot, és ezzel "katonai titkokat árult el".
Háborús bűnösökkel nemcsak a népbíróságok foglalkoztak. A szovjet elhárítás meghatározhatatlan számú magyar állampolgárt hurcolt el és ítélt különböző büntetésekre. Emellett az ÁVO és a Katonapolitikai Osztály pribékjei számos vádlottat még a tárgyalás előtt agyonvertek. A felelősségre vonások teljesen szelektíven folytak: a kommunista pártba belépett "kisnyilasoknak", valamint a pártszempontból fontos személyeknek haja szála sem görbült. Utóbbira jó példa Csikós Nagy Béla esete, aki 1939-ben birodalmi ösztöndíjasként tevékeny részt vállalt Lajos Iván történész meghurcolásában csak azért, mert utóbbi pamfletet írt arról, hogy Németország el fogja veszíteni a háborút. Lajos Iván először Mauthausenbe, majd szabadulása után hamarosan Szibériába került (ismét ártatlanul), míg Csikós Nagy Béla sikeres közgazdász és az 1960-as években az Országos Tervhivatal elnöke is lett.
A népbíróságoknak elsődleges dolga lett volna, hogy helyreállítsák a jog tekintélyét, a háborús veszteségekért és a nyilas rémtettekért felelősek ellen igazságos ítéleteket hozzanak. Nem tett jót ennek a célnak, hogy egyes esetekben a kivégzésekből látványosságot csináltak, ami csak ösztönözte az egyoldalú ítélkezéseket. Rotgyis József és Szívós Sándor keretlegények voltak az első halálra ítélt háborús bűnösök: 124 rendbeli gyilkosságért kellett felelniük. A kommunista párt nyomására az ítéleteket az Oktogonon, nyilvános akasztással hajtották végre, kötél helyett az Andrássy úti nyilasházban talált spárgadarabokból fontak hurkot, amely először elszakadt, amikor Szívóst felakasztották a lámpavasra. A Markó utcai akasztásokat és agyonlövéseket három emelet ablakaiból óriási tömeg nézte és fényképezte végig, a belépőjegyekért verekedett a nézőközönség. Természetes jelenség, hogy minden rendkívüli helyzet után az inga a másik oldalra is kileng: érthető, ha azok között, akiknek embertelen üldöztetésekben volt részük, akadtak, akik eleinte önként jártak az Andrássy út 60-ban berendezett politikai rendőrségre, és vettek részt a nem kesztyűs kézzel zajló kihallgatásokon. Az igazi baj az volt, hogy azok az intézmények, melyeknek az igazságszolgáltatás lett volna feladata, kezdettől fogva kikerültek a parlamentáris ellenőrzés alól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy 1946-ban a közellátási és külügyminiszterről mondott politikai viccért két év fegyházbüntetést kaphatott a szerencsétlen állampolgár. Jellemző módon azoknak a felelősségre vonása, akik a zsidótörvényeket megszavazták, viszont nem történt meg: a jól zsarolható Tildy Zoltán köztársasági elnök, a kommunista párt engedelmes bábja ugyanis szintén ezek közé tartozott, és lebuktatása nem állt Rákosi érdekében.
A háború utáni felelősségre vonás legnagyobb melléfogása a kollektív bűnösség alkalmazása volt: a magyarországi német népcsoport zömét ennek alapján deportálták, de kitelepítés lett a sorsa minden, legalább őrnagyi rangot elért hivatásos katonatisztnek is. Legrosszabbul azok jártak, akiket a magyar állam 1944 áprilisában államközi szerződés alapján eladott Németországnak: akiket a Volksbund német "származásuk, viselkedésük vagy életmódjuk" alapján listára vett, azoknak a honvédség helyett a fegyveres SS-ben kellett katonai szolgálatot teljesíteniük. A sorozást és a szökevények begyűjtését magyar csendőri segédlettel hajtották végre. Aki ellenkezett, az a fegyveres SS büntetőalakulataihoz került. Két év múlva ugyanezeket az embereket ismét elővette a magyar állam igazságszolgáltatása, most már azért, mert engedelmeskedni mertek a korábbi magyar államnak, és "hagyták magukat" a fegyveres SS-be besorozni. Ítéletük legalább három év börtön és kitelepítés volt. Akik pedig SS-egyenruhájuknak köszönhetően csak 1950-ben jöhettek haza a szovjet hadifogságból, 1953-ig építhették a tiszalöki és kazincbarcikai kényszermunkatáborban a szocializmust; így büntette őket származásukért egymás után kétszer is Magyarország.
Azoknak, akik tényleges bűnöket követtek el, csak töredéke kerülhette el Magyarországon a felelősségre vonást: 1957-ben 1919-es vétkeiért Francia Kiss Mihály mellett a Kiss János altábornagy féle szervezkedés árulóját is kivégezték, és még 1966-ban is bíróság elé állították a csak ekkor lebukott volt zuglói nyilascsoportot. A felelősségre vonást csak azok úszhatták meg jó eséllyel, akik a Szovjetunió területén alacsony beosztásban voltak népirtás részesei. Ha a hadifogság alatt nem buktak le, később már senki sem kereste őket (a szovjet belügyi szervek sem). Az pedig valószínűtlen, hogy ötvenöt évvel a történtek után Oroszország vizsgálatot indítana: paradox módon ez az egyetlen olyan állam, melyhez nem feljelentések, hanem rehabilitációs kérelmek érkeznek. Új eljárások lefolytatása helyett Oroszország egykori ellenfeleit - a felelősségre vont és koncepciós perekben elítélt német katonák ezreit - rehabilitálja.
