Sz. Bíró Zoltán: Roggyant gigászok (Az ukrán-orosz viszonyról)

publikálva
1998/15. (04. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A helyzet ugyan nem drámai,de fölöslegesen pumpál bizonytalanságokat

a két ország kapcsolatába.

A Deutsche Bank 1991-ben - még a Szovjetunió széthullása előtt - nyilvánosságra hozta a szovjet köztársaságok gazdasági adottságait összevető jelentését. A dolgozat épp egy tucatnyi szempont értékelésével próbálta felmérni az akkor már erősen széttartó Szovjetunió köztársaságainak gazdasági kondícióit. A jelentés végkövetkeztetése szerint Ukrajna adottságai tűntek a legkedvezőbbeknek. A meglepetésként ható eredmény leginkább azzal volt magyarázható, hogy a kiválasztott szempontok valamennyiében Ukrajna egyenletesen magas, avagy igen magas pontszámot kapott az értékelés tízes skáláján. Ez alól csak a "piacot támogató közvélemény" gyengesége jelentett kivételt. A német elemzők az "iparosítás szintjét", a "mezőgazdaság fejlettségét", az "ásványkincsek mennyiségét", az "exportálható nyersanyagok arányát" és az "infrastruktúra kiépítettségét" tekintve Ukrajnát - legalábbis a Szovjetunión belül - a legjobb adottságokkal rendelkező köztársaságok közt jegyezték. Az összesített ukrán eredmény nemcsak Oroszországot előzte meg, de az ásványkincsekben szegény balti köztársaságokat is.

A jelentés közreadása óta eltelt évek azonban nem igazolták a német bank elemzését. Az ukrán gazdaság teljesítménye mára felfoghatatlan mértékben zsugorodott össze. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a 97-es ukrán GDP nem teszi ki az orosz egytizedét sem, holott Moszkva szétváláskor kapott gazdasági öröksége csak 2-2,5-szer volt nagyobb a kijevi felügyelet alá kerülőnél. Ráadásul a két gazdaság ereje közti különbség egy olyan periódusban nőtt meg drámaian, amikor maga az orosz gazdaság is komoly válságon ment keresztül.

Ukrajna kedvezőnek tűnő kiinduló adottságait jelentős részben a fiatal állam politikai elitjének tartós megosztottsága és e megosztottság keltette tétovaság élte fel. Megosztott volt az elit több vonatkozásban is. Mindenekelőtt a gazdaság átalakításának menetrendjét és radikalizmusát illetően. Miközben Kijevben féltek a gajdari "sokkterápia" ukrán változatának társadalmi következményeitől - az elszabaduló inflációtól és a gyorsan kialakuló jelentős társadalmi egyenlőtlenségektől -, a tétova politika ´93-ra tízezer százalékot meghaladó inflációt produkált, a bizonytalanul elinduló privatizációt pedig elképesztő méretű machinációk és korrupció vette körül. A politikai elit privatizációval kapcsolatos határozatlanságát pontosan mutatja a magánszektorban foglalkoztatottak máig feltűnően alacsony aránya is. Ez az arány olyannyira alacsony, hogy nem találni egyetlen szovjet utódállamot sem, ahol ne múlnák felül az ukrajnai szintet. Nem különben beszédes a magánszektorban foglalkoztatottak 30 százalékos arányának és a magánszektor nemzeti össztermékből való 50 százalékos részesedésének összevetése. Ez a két adat világos képet ad egyben arról is, hogy a magánszektor a 90-es évek Ukrajnájában legalább kétszer olyan hatékony, mint az állami.

Az elitet megosztó másik fontos körülmény Ukrajna külpolitikai magatartásának kialakításával függött össze. Ellentétben Oroszországgal, ahol az elit legkülönbözőbb csoportjai épp a követendő külpolitika kapcsán tudtak megegyezésre jutni (ráadásul ez a konszenzus annak ellenére tartósnak bizonyult, hogy az azt elfogadó csoportok meglehetősen különböző taktikai megfontolások jegyében sorakoztak föl mögötte), addig az ukrán elit erre képtelennek bizonyult. Moszkvában a NATO kibővítésének ellenzése stratégiai konszenzust hozott létre, ám az ellenkezésben megnyilvánuló stratégiai egység nem akadályozta meg, hogy az elit új tulajdonosi csoportok érdekeit kifejező és egyben realistább része az ellenkezés retorikáját fönntartva (sőt a NATO-ellenesség kapcsán kialakult oroszországi konszenzust érvként fölhasználva) komoly alkuba bocsátkozzék a folyamat moszkvai tudomásulvételének kompenzálásáról. Kijevben hasonló magatartásnak nyomát sem találni. Az elit Szovjetunió iránt nosztalgiát érző csoportjai Oroszországhoz közeledő külpolitikát igényeltek, miközben nem vették észre (avagy nem akarták észre venni), hogy a 90-es évek Moszkvája politikai értelemben messze nem azonos a szovjet korszakbelivel. Az ukrán elit nemzeti érzelmű csoportjai viszont megpróbáltak minél gyorsabban és minél távolabb kerülni Moszkvától. Megfeledkeztek azonban eközben arról, hogy az Oroszországtól való eltávolodásnak vannak Ukrajnán kívüli tényezői is. Arról már nem is beszélve, hogy a központosított szovjet gazdaságról való leválás nem pusztán politikai elhatározás kérdése. A leválásnak komoly gazdasági előfeltételei is vannak. Ezek megteremtésében nyújthatnak ugyan segítséget Ukrajna FÁK-országokon kívüli partnerei, de a feladatot mégiscsak Kijevnek kell megoldania. Ráadásul a Szovjetunió szétesését követő első években a külvilág meghatározó hatalmainak figyelme nem Ukrajnára, hanem csaknem kizárólag Oroszországra koncentrált. Ezt Kijevben csalódottan vették tudomásul.

Az ukrán elit tanácstalanságának feloldásában - akaratlanul is - Moszkva segített.

Oroszország ugyanis ´93 végétől, de még inkább ´94 tavaszától kezdett eltávolodni korai, számos vonatkozásban illúziókkal teli atlantista magatartásától. Ráadásul az oroszországi belpolitikai fejlemények is óvatosságra intették a nyugati hatalmakat. Ebben a helyzetben kezdett fokozatosan fölértékelődni Ukrajna jelentősége. Ez a fölértékelődés nem jelentette ugyan a külföldi működőtőke beáramlásának látványos növekedését, de azt igen, hogy rövid időn belül Kijev vált a különféle segélyprogramok legkedveltebb FÁK-térségbeli célországává. Ezzel párhuzamosan a nyugati hatalmakkal fenntartott politikai kapcsolatok is feltűnően megélénkültek. Ez a folyamat - látszólag paradox módon - épp a Moszkva és a különböző ukrajnai baloldali csoportok támogatásával ´94 nyarán megválasztott Leonyid Kucsma elnöksége idején gyorsult fel. Olyannyira, hogy az éveken át hangoztatott semlegességi politikát kezdte mind egyértelműbben fölváltani a NATO-hoz közeledő külpolitikai kurzus. Ez a folyamat ma ott tart, hogy a párizsi NATO-Oroszország megállapodással csaknem egy időben Kijev maga is megállapodásra jutott a katonai szervezettel. Sőt azóta nem egy alkalommal nyilatkozzák vezető ukrán politikusok, hogy Kijev célja a NATO-tagság elnyerése.

Ezekben a fejleményekben különösen két körülmény tűnt és tűnik sérelmesnek Moszkvában. Egyrészt, hogy mindez az általuk támogatott és Oroszországgal kiegyensúlyozott politikai kapcsolatokat ígérő Kucsma elnök egyetértésével történik, másrészt, hogy minderre abban a helyzetben kerül sor, amikor Moszkva immáron jó ideje felettébb türelmesen kezeli az orosz energiaexport "rugalmas" ukrán kifizetéseit. Erre az utóbbi körülményre Kijevben is oda kell figyelni, már csak azért is, mert Ukrajna máig energiaszükségletének csaknem 80 százalékát Oroszországból szerzi be. Lehet persze nyilatkozni alternatív energiabeszerzési útvonalakról, de azokat előbb ki kell építeni; és feltehetően a norvég gázért is fizetni kell majd.

Oroszország kétségtelenül próbálkozott az elmúlt években vámháborúval és energiazsarolással, de be kellett látnia, hogy pillanatnyi helyzetében ezek az eszközök nem működtethetők hatékonyan. Moszkva ugyanis Európába tartó energiaszállításait legalább háromnegyed részben még mindig Ukrajnán keresztül bonyolítja le. Az alternatív útvonalként kínálkozó belorusz folyosó pedig legfeljebb csak négy-öt év múlva lesz képes ezeken az arányokon lényegesen változtatni. Moszkva több-kevesebb türelemmel veszi tudomásul, hogy az Ukrajnán áthaladó tranzitszállítmányait rendszeresen megcsapolják, miközben Kijev - legalábbis a közelmúltig - hajlandó volt ezt utólagosan elismerni és annak ellenértékét hivatalos tartozásaihoz csatolni.

Az orosz-ukrán kapcsolatokat további két ügy rendezetlensége terhelte meg az elmúlt években: a Krím-félsziget és a fekete-tengeri flotta megosztásának ügye. Ráadásul az orosz politikai elit bizonyos csoportjai a NATO-val való alkudozás utolsó, ´97. tavaszi periódusában kifejezetten érdekeltek voltak abban, hogy a két szomszéd állam kapcsolatai konfliktusokkal telinek tűnjenek. E mögött az a megfontolás állt, hogy egy külső konfliktusokkal is terhelt Ukrajna nem lehet vonzó partner a nyugati hatalmaknak. És ha Kijevet nem lehet lebeszélni nyugatos orientációjáról, akkor a nyugati hatalmakat kell meggyőzni ukrán partnerének kiszámíthatatlan helyzetéről. Ez a "találékony" taktika azonban nem talált meghallgatásra az időszak meghatározó orosz kormányzati tényezőinek körében, akik a fenti politikai ajánlattal szemben Moszkva és Kijev kiegyezését forszírozták. A ´97 márciusában vezető kormányzati pozícióba kerülő "fiatal reformtandem" (Csubajsz és Nyemcov) május végén keresztülerőltette az orosz-ukrán kiegyezés alapdokumentumainak elnöki parafálását. A "reformpáros" ugyanis egy dologgal tökéletesen tisztában volt - az orosz gazdaság állapotával. Ebből pedig nyilvánvalóan következett, hogy Moszkvának lehetőség szerint minden olyan nehezéktől meg kell szabadulnia, mely csak akadályozza abban, hogy gazdaságát konszolidálja. A ´97 tavaszán aláírt átfogó politikai megállapodás és az ahhoz kapcsolódó flottafelosztó szerződés Moszkva részéről a fenti felismerés jegyében született. Nehéz lenne ugyanis mással magyarázni azt a fajta "engedékenységet", melynek nyomán a fekete-tengeri orosz hadiflottát nemcsak a töröknél, de az ukránnál is kisebbre szabták.

Az orosz-ukrán politikai kiegyezés alapdokumentumait azonban sem a kijevi, sem a moszkvai parlament máig nem ratifikálta. Ez a helyzet ugyan nem drámai, de fölöslegesen pumpál bizonytalanságokat a két ország kapcsolatába. Holott, mint a fentiekből látható: Ukrajna és Oroszország kölcsönösen egymásra van utalva. Ukrajna mindenekelőtt energiafüggősége miatt. Ráadásul ezt a fajta függést már csak azért is nehéz fölszámolni, mert aligha akad Moszkvához hasonló türelmes szállító. Oroszország türelme persze kényszer szülte türelem, amit azonban ki lehet használni - s ezt Kijev láthatóan meg is teszi - de jobb vele nem visszaélni. Ukrajna a területén élő jelentős orosz diaszpóra miatt sem élezheti túlságosan Moszkvával szembeni érdekellentéteit. Ami pedig Oroszországot illeti, e meggyengült keleti óriásnak eminens érdeke, hogy nyugati határainál vele nem ellenséges, hanem mind gazdasági, mind politikai értelemben "átjárható" országok övezzék.

A március végén tartott parlamenti választások radikálisan nem rendezték át az ukrán belpolitika erőviszonyait. A kommunisták és más baloldali csoportok előretörése az Oroszországhoz hasonlóan elnöki rendszerű Ukrajnában messzemenő politikai következményekkel aligha jár. Egy dolgot azonban figyelmeztetően előre vetít, azt tudniillik, hogy a jövő nyáron esedékes ukrán elnökválasztás rendkívül kiélezett küzdelmet hoz majd, és hogy a jelenlegi elnök esélyei mérsékeltnek tűnnek. Kucsma sanszait azonban nem csupán az ukrán gazdaság következő egy évben mutatott teljesítménye fogja érdemben befolyásolni, hanem Washington és Moszkva álláspontja is. Láthatóan sem az egyik, sem a másik oldalon nem érdekeltek abban, hogy Ukrajnában valamiféle politikai földcsuszamlás következzék be. Amerikai részről a Kucsma-féle politika azért elfogadható, mert Ukrajnát visszatartja egy szorosabb orosz-ukrán kapcsolatépítéstől, miközben ez a fajta politika felelőtlenül nem is élezi ezt a viszonyt. Moszkva némileg csalódott ugyan Kucsmában, de annak is tudatában van, hogy egy esetleges baloldali győzelem a jövendő elnökválasztásokon nem feltétlenül hozná kedvezőbb helyzetbe Moszkvát. Oroszország ugyanis még jó ideig nem lesz abban a helyzetben, hogy komolyan gondolhasson bárminemű reintegrációs tervre az egykori szovjet területeken. A legtöbb, amire ma képes, az magántulajdonosi csoportjainak támogatása a volt szovjet belső periféria értékes gazdasági pozícióinak megszállásában. Ukrajna vonatkozásában sem akar ennél többet. Egy ilyen mélyre süllyedt gazdaságot még egy virágzó Oroszország sem tudna "szanálni". Így hát nem is gondol erre.

A szerző russzista.

publikálva
1998/15. (04. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk