Egyesek szerint a képek „önmagukért beszélnek”. Ez a purista álláspont szerintem teljes félreértés, amit egyébként a legtöbb komoly festménygyűjtő mindennapi élete is bizonyít. Amennyiben egy kép „önmagáért beszélne”, akkor nem volna szükséges újra és újra végiggondolni kiállításának környezetét. A Kieselbach-galéria 20 éves jubileumára készített Aranykorok romjain című kiállítás egyik erénye, hogy érzékelteti közönségével azokat a finom nüanszokat, amelyek egy-egy mű folytonos újradefiniálásából adódnak.
| ||
A kiállítás azonban ennél sokkal többet mutat. Újszerűségét talán abban lehet leginkább megragadni, hogy egyfajta képzőművészeti „past and present” élményt kínál. Eddig ezzel csak a helytörténetírásban találkoztam. A múlt és jelen képeinek egymás mellett közlése, vagy egybecsúsztatása tömegesen először az angolszász világban indul el, divatja pedig a második világháború fakuló emlékezetével függött össze. Ma már se szeri, se száma azoknak a kiadványoknak, amelyek az ardenneki csata vagy a partraszállás helyszíneinek egykori és mostani kollázsát adják. Ez a technika sok szempontból produktív, hiszen a nézőt egyszerre a múlt tudásának birtokosává és attól független boldog túlélővé avatja. Régebben maga a történeti elbeszélés, pontosabban annak közösen képviselt tartalma volt egy társadalom kollektív identitásának lényege. A 21. századra ez jelentősen megváltozott, sokkal nagyobb teret nyert a „magántörténelem”, kombinálva az „egykor és most” perspektívájával.
Molnos Péter ötlete volt, hogy a tárlat az antikvitás templomát idéző, romos Kohner-síremlékkel kezdődjön. Az indítás minden szempontból telitalálat. A legkevesebb, hogy ezzel a kiállítás maga is a romokat és pusztuláson burjánzó életet mutató művészettörténeti sorba helyezi magát, ami Giovanni Battista Piranesi nyomán a 18. századtól elburjánzó antik romokat megörökítő tájfestészetétől Albert Speer romos Berlin-vízióin át egészen a mai „past and present“ munkákig tart (utóbbira képzőművészeti példa Ősz Gábor Atlantikwall sorozata: a művész az Atlanti Fal megmaradt bunkereinek tüzelőnyílásaiból készített Caspar David Friedrich képeit idéző fotókat). Ennél fontosabb, hogy a művészeti párhuzamokat leszámítva is torokszorítóan drámai kép a dúsgazdag mecénás család évtizedek óta sorsára hagyott sírboltja. Aki pedig megnézi a kiállítást, az „aranykor romjain” metaforát a magyar műgyűjtés jelenlegi állapotára is pontos választásnak fogja tartani.
| ||
Itt érkezünk el a kiállítás lényegéhez, amely a máról szól. Pontosabban a műkincsek hiányáról. 1919-ben a Tanácsköztársaság által tulajdonosaiktól elrabolt festményekből rendezett kiállításon még öt Manet, három Cézanne és Gaguin, hét Renoir, tíz Courbet és nyolc Corot lógott a Műcsarnok falain. Ezt a hiányt – az említett festményekből mára ugyanis csak egy maradt Magyarországon – „keretezi” természetesen nem kevés megmaradt gyönyörű alkotás. Számomra azonban az installáció igazán érdekes, és egyúttal hallatlan modern része az, ahogyan Molnos Péter maga is megjelenik különféle kivetített gyűjtői szalonok képén, elkezd járkálni a helyiségekben, esetleg helyet foglal egy fotelben, majd feláll, és közben a maga utánozhatatlanul szuggesztív módján rámutat a gyűjtemény darabjaira, és beavatja a nézőt az egyes, azóta eltűnt képek históriájába, illetve a ma már felfoghatatlan gazdagságú gyűjtemények keletkezésébe és pusztulásába.
Egy kép kapcsán számomra majdnem annyira érdekes keletkezésének és különösen vándorlásának története, mint maga a festmény esztétikai mondanivalója. Példa erre a talán leginkább bővérű, a parvenü és a modernista mecénás szerepei között egyensúlyozó magyar gyűjtő, Nemes Marcell által eredetileg Wagram hercegétől vásárolt Courbet-akt, amelyet 1913-ban továbbadott báró Hatvany Ferencnek. Tőle orosz katonák rabolták el, akik azonban nemibetegség gyógyítására alkalmas penicilinért egy szlovák orvosnak adták a művet, ami hosszas hányattatások után néhány éve visszakerült a Hatvany-örökösökhöz.
| ||
Nem láttam még olyan kiállítást, amely ennyire virtuóz módon kezelné a volt-nincs problematikáját. A már említetteken túl megjelenik ez abban, hogy a kiállítók feltárják a „titkos képeket”, azaz azokat a műveket, amelyek közismert festmények hátoldalán lappangtak, mert festőjük sikertelennek ítélte őket, a vásznat viszont újrahasznosította. Mai ízlésünk alapján a döntés egyáltalán nem egyértelmű. Ugyanez a rejtett kép-metafora köszön vissza abban, hogy a látogató az Úrilány szobát keres című 1937-es film egy jelenetét nézheti meg úgy, hogy a felvétel néha kimerevedik, és ezáltal láthatóvá válnak azok a remek kortárs festmények, amelyeket a filmben nagyvonalú módon díszletként alkalmaztak, és amelyek azóta is lappanganak.
A kiállítás több pontján is szembesülhetünk azzal, amit elvesztettünk és ami megmaradt. Nemes Marcell gyűjteményeinek 38 húzó darabja 1913-ban Párizsban mai áron (tehát az azóta eltelt időszak árait kamatos kamatokkal növelten) számolva 5,8 millió dollárért kelt el. Mai áruk biztosan felülmúlná az 500 millió dollárt.
A veszteségek egy része nem Magyarország számlájára írható. Más része viszont igen. Különösen fájó eleme a tárlatnak azon sorsok bemutatása, akiket a haza kitaszított magából, holott műgyűjtőként kevesen tettek többet Magyarország hírnevéért. Pars pro toto álljon itt Kohner Adolf neve, aki báróságát nem vette, hanem iparfejlesztő tevékenységéért kitüntetésképpen kapta. Mondanom sem kell, hogy fizikai és kémiai doktori címéért is megdolgozott, nem úgy, mint manapság egyes politikusok. Kohner emellett remekül hegedült (saját Stradivari és Guadagnini hegedűi voltak), lelkes vadász és turista volt és számos társadalmi szervezet munkájában vett részt. A magyar művészetet pedig nagylelkűen és önzetlenül támogatta. Fia az első világháborúban halt hősi halált, lányát a nyilasok ölték meg, özvegyét 1950-ben kitelepítették. Kohner gyűjteményébe olyan ikonikus képek tartoztak, mint Gaguin A hívása vagy Van Gogh Olajerdője. A gyűjtemény nemzetközi darabjaitól a gyűjtőnek a világgazdasági válság miatt meg kellett válnia, majd 1937-ben maga is elhunyt.
| ||
Mindezek után a látogatóban felmerül a kínzó kérdés: mi az oka annak, hogy Magyarországon nemcsak Van Gogh, Cézanne, Manet és a többiek képeiből nem maradt egy sem magángyűjteményben, és csak egy töredékük került múzeumokba? Az okokat a kiállítók szerint részben a történelem viharai, részben viszont a magyar állam kontraproduktív magatartása szolgáltatta. Az a gyűjtő, aki ma rászánná magát egy világszínvonalú műtárgy megvásárlására, és ezt jogilag rendezett módon kívánná Magyarországra juttatni, biztos lehet benne, hogy sokmillós veszteséget szenved el. A magyar állam ugyanis azonnal levédetné a kérdéses darabot, ami ettől a világpiacon eladhatatlanná válna.
Az Aranykorok romjain november 26-án zár, a finisszázs csütörtök este lesz.
