Fekete mise - Mihez kezdjünk a Magyar Művészeti Akadémiával?

„A bíboros sem falusi kápolnában, hanem bazilikában misézik” – válaszolta elmésen és szemléletesen Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke a 24.hu kérdésére, hogy „mire kell önöknek a közel négyezer négyzetméteres szecessziós épület a maga rézborítású falaival, Budapest talán legdrágább negyedében, az Andrássy úton?”. Ne legyünk restek meglátni gondolatmenetében a logikát: Fekete szerint az akadémia „a magyar művészeti élet csúcsintézménye”, amit akkor is magától értetődő módon illet meg az újabb palota, ha a minap kapta meg ingyen a Vigadót, a Műcsarnokot és a Hild-villát. Ördögi kör és öngerjesztő folyamat ez: a kis egyesületből a kormány egyik napról a másikra köztestületet kreál, ehhez a feladathoz viszont pénz és hatalom kell, ami azonnal új feladatokat rak a vállukra, amikhez természetesen infrastruktúrára is szükség van, amihez még több pénz kell, amitől még tovább nő az MMA hatalma, amihez viszont méltó környezet dukál, bazilika, nem kápolna. Szédítő, nem igaz?

 

Fotó: MTI

Ha kilépünk ebből a gondolati körből, és veszünk egy mély levegőt, azt látjuk, hogy mindez – sok más kínálkozó jelző helyett – leg­inkább felesleges. Ezért nem lehet az MMA tagjaival valódi vitát folytatni. Persze érvelhetünk amellett, hogy mondjuk a Műcsarnokot már igazán nem kellett volna elvenniük, hogy egyeztethetnének többet más szervezetekkel, hogy költhetnének többet pályázatokra, kevesebbet reprezentációra és így tovább. Az alapkérdésben azonban nincs remény a konszenzusra, hiszen a körön belülről nem elgondolható, ami a körön kívül minden érv és ellenérv fundamentuma: az, hogy az MMA-ra nincs szükség. A köztestület már a születése pillanatában elvesztette a jó működés esélyét, hiszen létrejöttének módja – ahogy mások mellett a baloldali elhajlással nehezen vádolható Alkotmánybíróság is kimondta – önmagában sérti az állami semlegesség követelményét. Azért, mert egyetlen civil szervezet tagjaiból állt össze a köztestületi tagok névsora, akik a továbbiakban maguk dönthették és dönthetik el, kit választanak maguk közé. Ugyancsak kezdettől kudarcra ítélt az ötlet, hogy majd idős művészek fogják megszervezni a magyar kulturális éle­tet. Az MMA viszont akkor is fölösleges lenne, ha jól működne, mert az állami pénzek az eddigi csatornákon hatékonyabban és igazságosabban jutottak el a művészekhez. Azt pedig senki nem gondolhatja komolyan, hogy az MMA milliárdjait, vagy legalább azok egy jelentős részét nem más művészektől és intézményektől veszik el. Csak egy példa: 2012-ben egymás után jelentették be, hogy a kormány 2,4 milliárdot zárol a kulturális költségvetésből, és hogy az MMA következő évi támogatása 2,45 milliárd forint lesz. Jövőre 6,6 milliárdot kapnak…

Fekete György bemutatja az első székely bélyeget

Fotó: MTI

Fontos megjegyezni, hogy a fenti kifogások nem személyes és nem is politikai természetűek: mindez akkor is kártékony és szégyenteljes volna, ha az MMA vezetősége csupa feddhetetlen és bölcs emberből, tagsága pedig a magyar művészet legjobbjaiból állna.

Mit vesztünk az NKA-val?

„Az NKA-t én találtam ki” – mondta harciasan Fekete György múlt héten a HírTv-ben, és ez nagyjából igaz is, 1993-ban helyettes államtitkárként részt vett a Nemzeti Kulturális Alap megszervezésében, és 1993-ban ő lett az első elnöke is. 2013-ban az NKA alelnöke, L. Simon László államtitkár a szakmaiság, a függetlenség és az állandóság példájaként ünnepelte az eltelt húsz évet, és ebben baloldali kultúr­politikusok is segítségére voltak. Nem ok nélkül. Az NKA azért tudott nagyjából változatlanul és relatíve kevés viszályt szítva működni ilyen hosszú ideig, mert szerkezete garantálta a szakma részvételét: a pályázatokról döntő kollégiumokban többségükben szakemberek ültek, akiket kulturális szervezetek delegáltak. Az NKA azonban soha nem volt független a politikától, jellem­zően az aktuális kormány holdudvarának lejtett a pálya, és nemcsak az indokolatlanul nagy – sokszor és jelenleg is 25 százalékos – miniszteri keret elosztásakor, hanem a kuratóriumok összeállí­tá­sában is. Általában ügyeltek azonban a kiegyensúlyozottságra. Ennek szép példája a legproblémásabb terület, a szépirodalmi folyóiratok mezőnye: kormányok jöttek és mentek, de a jobboldalinak elkönyvelt Kortárs és a liberálisnak elkönyvelt Holmi nagyjából mindig fej fej mellett vezették a támogatási listákat – és ez a párhuzamosság az alsóbb tartományban is folytatódott.

L. Simon László valószínűleg nem gondolta végig, mit csinál, amikor 2010 után átszabta a kollégiumok hagyományos rendszerét, és a saját embereivel szórta tele őket. Ezzel ugyanis épp azt a képet rombolta, amit a húsz év ünneplésével erősíteni akart. Nyil­ván nem tett jót ennek a képnek az L. Simonhoz köthető pályázók feltűnő sikere sem, és mindezek megnyitották az utat a párton ­belüli ellenfél, Fekete előtt. Az is beszédes, hogy idén először – ahogy azt a Népszabadság észrevette – a miniszteri keret és a célzott támogatások már meghaladták a kollégiumok által szétosztható összeget (idén az egész együtt mintegy 7 milliárd). A kurátorok kiválogatásáról pedig sokat elmond a Színház- és Táncművészet Kollégiumának esete. Itt a kormány által kiemelten támogatott elnökön kívül az összes színházi területről érkező tag valahogyan Vidnyánszky Attilához és Teátrumi Társaságához kötődik. Amikor ezzel a helyzettel szembesült, az egyetlen kakukktojás, a Nemzet Színésze, Molnár Piroska otthagyta a testületet. Most a testületben tízből hárman MMA-tagok.

Fekete és L. Simon egy májusi konferencián

Fotó: MTI

Amikor tehát azt olvassuk, hogy a kormány hamarosan módosítja a jelölési rendszert, és ezentúl a szakmai szervezetek és a miniszter nem fele-fele arányban delegálnak tagokat, hanem a miniszter, az MMA, illetve minden más szervezet egyaránt a kollégiumok harmadát adja – akkor azzal kell számolnunk, hogy még a „szakmai oldal” képviselőinek többsége is a kormányhoz közeli csoportosulások embere lehet. Nem kétharmados többségük lesz, hanem – jó esetben, mondjuk – négyötödös.

Ez nem jelenti azt, hogy 2016-tól kezdve csak udvari művészek és nemzeti dilettánsok kaphatnak támogatást. A Nemzet Művésze-díjak kiosztásakor látszott, hogy Fekete György mindenkit vár a nemzeti együttműködés rendszerébe, aki havi 665 ezer forintért hajlandó a nevével legitimálni az MMA-t. Az akadémia saját pályázatainak tanulsága pedig az, hogy az akadémikusok mellett egy kis pénz leesik szinte mindenkinek, aki pályázik, progresszív művészeknek és a kormányt nyíltan kritizáló tévelygőknek is. Az NKA évente mintegy tízezer pályázatot támogat, ezt a számot nehezen lehetne leszűkíteni a jól helyezkedők behatárolt körére.

Az új szabályozással tehát nem szűnik meg a független és minőségi művészet Magyarországon. Csak az MMA támogatása kell hozzá.

Nehéz elképzelni olyan helyzetet, amikor a legkülönfélébb kulturális intézmények és érdek-képviseleti szervezetek olyan természetességgel állhatnának ki a nyilvánosság elé, mint most. Külön és együtt. Még csak politikai konszenzus sem kell hozzá: a művészet önállósága és sokszínűsége mindenkinek értéke és érdeke. Nem kell hozzá szeretni az eddigi NKA-t sem, elég azt követelni, hogy ne legyen még rosszabb. Naivan azt is mondhatnánk, hogy a kormány és az MMA híveinek is volna miért tiltakozni, mert az még nekik sem lehet elfogadható, hogy egy 300 tagú szervezet egyedül uralja az egész magyar kultúrát.

Ha a törvénymódosítást megszavazzák, már késő lesz. Akkor annyi marad, hogy aki tükörbe akar nézni, nem statisztál jelölő szervezetként vagy kurátorként a független kultúratámogatás, a művészi önkormányzatiság megszüntetéséhez. Nem hazudja azt magának, hogy ő majd belülről bomlaszt.