És a hajó elment

A rendszerbontó népszavazás kudarcáról

Eggyel szaporodott az Orbán-rezsim elleni sikertelen fellépések száma. Az Új Magyar Köztársaság Egyesület rendszerbontó népszavazásának kiírásához szükséges aláírások kevesebb mint fele gyűlt össze a törvényben megszabott határidőig. Az ellenfél persze alattomosan játszott, a bíró ellenünk fújt és a pálya is lejtett, de 87 ezer aláírást szerezni ott, ahol a célcsoport száma (vagyis azok a választók, akik elégedetlenek a kormánnyal) 6 millió körül lehet, édeskevés.

Az akció röviden így értékelhető: aláírásokban szegény, tanulságokban gazdag.

 

*

Egy képviseleti demokráciában a népszavazás utálatos és veszélyes eszköz. A miértre éppen Magyarország a legjobb példa: az Alkotmánybíróság 2008-as, a vizitdíjas népszavazást engedélyező gyalázatos döntése tette le­hetővé a képviseleti demokrácia végrehajtó ­hatalma (a kormány) működésének referendum általi megbénítását. A Fidesznek nem is volt más célja a végül is rendszerbontónak bizonyult népszavazásával, mint a képviseleti demokrácia = cselekvésképtelenség egyenletének felállításával, gyakorlati bizonyításával és sulykolásával a képviseleti demokrácia megbuk­tatása.

A képviseleti demokrácia helyébe állított NER geopolitikai kényszerek miatt meghagyni kényszerült néhány olyan elemet, mint például választás, népszavazás, amelyek a felületes szemlélőt (például az Európai Uniót) a civilizált világ közjogi berendezkedéseire emlékeztethetik. S bár sem a hatályos választási rendszer, sem a népszavazás nem ad sok esélyt az Orbán-rezsim ellenfeleinek, az utóbbi természeténél fogva tartalmaz az ellenzék számára jól kiaknázható elemeket – ami már csak azért is fontos, mert a politikai és civil oppozíció 2010 óta nem talál eszközt az autokrata rezsim ellen, Magyarország hanyatlásának megállítására.

A népszavazási procedúra folyamatos és értelmes ellenzéki tevékenységre ad módot a 2015 elejére a tüntetéseket megunó, ám az Orbán-rezsimmel szembeni elégedetlenséget három időközi választáson is megmutató – s ezzel a kormányt a kétharmados többségtől megfosztó – tömegek számára. Az utcai lődörgés helyett a célok itt végre egzaktak: jogilag megalapozott kérdések kidolgozása és menedzselése, majd a kellő számú aláírás gyűj­tése, végül a szavazáson a többség megszer­zése. A folyamat közben önbizalom-növelő, szimbolikus kis győzelmeket lehet aratni a rezsim fölött – minden kérdés átvitele külön siker, a kellő számú aláírás megszerzése is siker. Az aláírásgyűjtés, majd azt követően a népszavazási kampány hosszú folyamata egyfajta kiválasztó és felkészítő tábor lehet az Orbán-rezsimet eltakarítani képes szervezet kiépüléséhez és az ellenzék vezetésére alkalmas személyek kiválasztódásához; az aláírásgyűjtés pompás alkalom mindenféle vélemény megismerésére, az egész processzus pedig nem a benne részt vevő pártok, szervezetek, egyének rivalizálására épít, hanem az együttműködésüket igényli. Ezért a népszavazás mindenképpen alkalmasabb eszköz az Orbán-rezsim legyőzésében érdekeltek újjászervezésére, mint előválasztás címén ártalmatlan játszadozást szervezni a jelenlegi mezőny tagjainak.

Ezzel szemben még a hivatásos politikusok között is vannak olyanok (például Gyurcsány Ferenc), akik a referendum egyetlen célját a föltett kérdés nép általi megszavazásában látják. Holott az ellenzék jelen állapotát ismerve éppen az a jó és hasznos, hogy a procedúra során nem egy nagy szintet kell megugorni (például nekifutás nélkül megnyerni a parlamenti választást), hanem mindig csak egy-egy teljesíthető részfeladatot kell megoldani. Ha az megvan, tovább lehet lépni. Sikerorientáltak előnyben.

Így először is meg kell fogalmazni olyan kérdéseket, amelyek egyrészt érdeklik az embe­reket, másrészt tartalmilag kifogástalanok, hogy minél kevésbé tudjon rajtuk fogást találni a Nemzeti Választási Bizottság és a Kúria. Az említett szervek jogértelmezési leleményességét ismerve egy kérdés túljuttatása az akadályokon önmagában nagy siker. Ez esetünkben fényesen sikerült: a hatalom be lett húzva a csőbe, a kezdeményezők 28 kérdéséből négy csak átcsusszant minden szűrőn. Hurrá.

Az autokráciaellenes akció e sikere azonban kevés volt ahhoz, hogy a kezdeményezés elnyerje az autokráciaellenes érzelmű értelmiség támogatását. Régi igazság, hogy értelmiségi támogatás nélkül nincs siker – ám az sem új tapasztalat, hogy a haladó magyar értelmiség magas intellektuális és kifinomult morális igényeinek kielégítése lehetetlen, a konkrét cselekvés látványa pedig kifejezetten irritáló a számukra. Míg az csak sajnálatos, hogy rejtve maradtak előttük a népszavazási procedúrában rejlő, fent részletezett lehető­ségek, addig a kérdések gyenge mozgósító erejére hivatkozva leszólni a kezdeményezést fájdalmasan gyenge érv. Egy régi dakota közmondás helyesen állapítja meg: mozgósító ereje nem a kérdéseknek, hanem az azt támogató pártoknak, szervezeteknek és személyeknek van.

Így hát a kötelező kamarai tagdíj megszüntetésére vonatkozó kérdés porba hullását, illetve a vizitdíj eltörlésének mennybe mene­telét sem a kérdések mozgósító erejének különbsége magyarázza. Mert bár a kamarai tagdíjeltörlős kérdés a vizitdíjasnál kevesebb embernek ígéri, hogy nem kell fizetni azért, amiért addig kellett (2-3 millió fő lehet az egyéni és társas vállalkozók plusz családtagok száma, csekélység), az Orbán egyik rablóvezérét kistafírozó tagdíjtörvény súlyosságát viszont növeli, hogy az semmi más, mit arcátlan lopás. Egyértelmű sajtótámogatással és megfelelő hangulatkeltéssel simán ki lehetett volna hozni döntetlenre.

De az ellenzéki érzelmű írástudók legjobbjai nem csupán tudják, hogy milyen kérdéstől döglik a rendszer s milyentől nem, hanem tévedhetetlen pontossággal felismerik a népszavazás intézményének lenullázása céljából beépített elemeket is. Az egyik éberségből jeles publicista figyelmét nem kerülte el, hogy az Új Magyar Köztársaság egyik ügyvivője, Lattmann Tamás a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docenseként dolgozik. Ám ebből nem azt a könnyelmű következtetést vonta le, hogy végre a rezsim kirakatintézményének egy munkatársa szembeszáll az önkénnyel, milyen remek. Nem, ő átlátott a szitán, és felhívta a figyelmet a szokatlan jelenségre: ha ez az ember nem gazsulál, hanem ellenszegül, csak­is a TEK beépített ügynöke lehet. A szerző más alkalmakkor nyilván azon borong, hogy a megfélemlített egyetemi adjunktusok egyre csak tűrnek ahelyett, hogy a sarkukra állnának... Szimbolikus az egyik aktivista keserű története. Azt mesélte, hogy a baloldali-liberális ikon könyvbemutatójára gyülekező, az Orbán-rezsimet hivatásszerűen káromló értelmiség nagyágyúi hogyan siklottak el az aláírásgyűjtő pult előtt. Mint a szél. Ügyet sem vetettek a szignójukat kérő szegény emberre.

Értelmiségi támogatás nélkül nincs sikeres autokráciaellenes ellenzék. De az az értelmiség, amelyiktől a támogatás érkezhetne, tipikusan olyan, mint a nagy magyar átlag: kudarckerülő, csodaváró, ódzkodik az aktív politikai szerepvállalástól, és gyanakodva néz arra, aki szerint mindenkinek szerepe van saját sorsának alakításában (értsd: mindig meg tudja indokolni, hogy miért ostobaság azt csinálni, amit éppen más csinál). A panaszkultúrán szocializálódott értelmiségtől nem várható racionális, tevékenységalapú autokráciaellenes akciók támogatása, bármikor képesek eltalálni szarva közt a tőgyit.

Pusztító ereje van ám annak, ha egy autokráciaellenes kezdeményezésről éppen a potenciális szövetséges baloldali és liberális értelmiség állítja lesajnálóan, hogy az marhaság. „Hát, hiszen ha a mieink ezt mondják, nyilván van benne valami”, dünnyög az egyszeri rendszerrühellő, s legyint.

 

*

Az akciót úgy kell elképzelni, hogy a pár főből álló Új Magyar Köztársaság Egyesület, mint valami szolgáltató, négy kérdést eljuttat az aláírásgyűjtésig, koordinálja a gyűjtést és maga is gyűjt, de a legalább 200 ezer érvényes aláírás többségét nyilvánvalóan a népszavazás céljával egyetértő, infrastruktúrával, szervezettel és aktivistákkal rendelkező pártoktól és a kérdések témája révén érintett szak- és egyéb szervezetektől lehetett várni. A 87 ezer aláírás pontos képet ad e politikai oldal cselekvőképességéről, elszántságáról, társadalmi beágyazottságáról, aktivistahálózatának nagyságáról és kiterjedtségéről. Teljesítményük azt jelzi, hogy mozgósítható szervezettel rendelkező ellenzék lényegében nem létezik.

Ez azért különösen lesújtó, mert az aláírásgyűjtés kitelepülő pultjainál szerzett legfontosabb tapasztalat szerint az emberek hajszálpontosan tisztában vannak az Orbán-rezsim lényegével. Azok is, akik aláírták, azok is, akik nem merték aláírni, azok is, akik csak vitatkozni álltak meg, tudják, hogy a rendszer két tartópillére a lopás és a hazudozás. Az élvonal­beli értelmiségiek többségével szemben azt is világosan látták, hogy a népszavazási kezdeményezés nemcsak a négy kérdésről, hanem és főként az Orbán-rendszer elutasításáról, a szembeszegülésről szól. Az autokrácialebontásban érdekelt szervezeteknek nem kellett volna mást tenniük, mint minél több ember számára biztosítani az aláírás lehetőségét, összekapcsolni az elégedetlen állampolgárokat és az íveket – gond nélkül begyűjthető lett volna 200 ezer aláírás.

Az értékkutatásokból tudhatóan a magyarok a kontinens éllovasai a „kik gondolják legkevésbé, hogy szerepük van a sorsuk alakításában” versenyben. Az autokráciaellenes politikai erőknek éppen ezért különleges erőfeszítéseket kell tenniük, hogy az emberek ne következmények nélküli zsörtölődésben vezessék le a fennállóval szembeni elégedetlenségüket, hanem értelmet lássanak a változás lehetőségét tartalmazó politikai cselekvésben. Hiszen nemcsak a jó ötlet és a szellemes krea­tívok miatt volt őrült sikere (a kért 3 millió forint helyett pár nap alatt 33 millió jött össze) a Kétfarkúak és a Vastagbőr blog bevándorló­ellenes kormányplakátokat felülíró kampányának, hanem mert az a rezsimmel szembeni ellenérzés kifejezésének bár haszontalan, ámde kellemes módját kínálta. A helyzet ugyan rémes, de ki vagyok én, hogy ezen változtassak? – vonja meg a vállát az egyszeri magyar ember, és míg gavallérosan adakozik a jópofa kutyás plakátkampányra, a személyes életében esetleg változást hozó direkt politikai akcióra (népszavazás) nem áldoz.

Végül az aláírásgyűjtés talán legfontosabb tapasztalata. Az Orbán-rezsimtől irtózók azt érzik, hogy azok, akiktől politikai képviseletüket várhatnák, nem az ő nyelvükön és nem az ő problémáikról beszélnek. Ebből ered a fájdalmuk, ezért érzik magukat elhagyatottnak, emiatt fásultak és reménytelenek. Ha a politikusnak nincs szava és gondolata azokhoz, akiknek szavazatait várja, hanem ma is csak a Demokratikus Charta idején fölszedett szókészletet és gondolati patronokat képes használni; ha folyton csak a demokratikus értékek sérelméről panaszkodik, az alkotmányosság helyreállításáról, fékekről és ellensúlyokról, európai értékekről papol, és a menekültválság kellős közepén nem jut messzebb a több emberség és nagyobb tolerancia óhajtásánál, ne álmodjon se kormányváltásról, se előre hozott választásokról, se kicsivel több szavazóról.

A szerző szociológus, az Új Magyar Köztársaság Egyesület aktivistája.