Ablonczy Balázs (Ha jön az álom. Miért szavazok a Fideszre?, MaNcs, 2010. február 25.) becsületesen megmondja, miért készül a Fideszre szavazni: "Szavazatomat arra a pártra adom, amelyik a legnagyobb eséllyel eltávolítja a közügyektől a jelen helyzetért döntő mértékben felelős szocialista pártot." Elsősorban mint az MSZP legyőzőjét támogatja tehát a Fideszt. Az MSZP-t pedig azért kell szerinte eltávolítani a hatalomból, mert (és e pontokon nem idézek, hanem összefoglalom az érveket) 1. felelőtlen, pazarló gazdaságpolitikát folytatott, 2. feszültségeket keltett a társadalomban, 3. ártott a magyar demokráciának - itt mégis idézek - "a politika és a rendvédelem közti szürkezóna kialakítása".
Az első és harmadik állításban van igazság. Az MSZP és az SZDSZ kormányzása idején valóban felelőtlen makrogazdasági politikát folytatott 2002-ben, majd 2005-2006-ban, és ennek következményei végigvonultak a nyolcéves időszakon. De azt is látni kell, hogy a felelőtlen makrogazdasági politika 2000-2001 fordulóján, a Fidesz-kormány idején kezdődött, amikor Orbán Matolcsy Györgyre cserélte le Chikán Attilát. Azt, hogy a Fidesz-kormány idején "a gazdaság dolgai jobbára rendben mentek", csak az állíthatja, aki nem tudja, hogy a gazdaságpolitikai irányváltások hatásai csak késleltetve, sokszor több év elteltével jelentkeznek. Addig mentek rendben a dolgok, amíg tartottak a Bokros-csomag és a közmű-privatizációval elért adósságcsökkentés kedvező hatásai, míg a Fidesz saját, mesterséges keresletbővítő politikájának súlyos következményei jórészt a következő, 2002-es kormányváltás után bontakoztak ki. Sajnos a Medgyessy-kormány csak későn és következetlenül tért le erről az útról, és ennek valóban súlyosak a következményei, melyeket azóta gazdaságilag lehetett korrigálni, politikailag nem. Tölgyessy Péternek talán elhiszi Ablonczy is, hogy a Fidesz kormányzása a szükséges reformok elszabotálását jelentette - azokét is, amelyek a Fidesz választási programjában szerepeltek, mint az egészségbiztosítási vagy az adóreform. Erről írja Ablonczy, hogy a dolgok a gazdaságban "rendben mentek"?
Alighanem abban is van igazság, amire Ablonczy a politika és a rendvédelem közötti szürkezóna kapcsán céloz, csak éppen ennek "kialakítása" régebbre datálódik, és a Kövér-Demeter-féle Trabant-égető társaság szerepe sem mellőzhető, amely azonosnak tűnik az UD Zrt. megbízóival. Aligha könnyű alkotmányosan venni fel ezzel a harcot, de nincs rendjén, ha nem sikerült.
Ablonczy középső pontja viszont egyáltalán nem állja meg a helyét: a feszültségkeltés bizonyosan nem a szocialistákra és szabad demokratákra volt jellemző, akik sok módon próbálkoztak az árkok betemetésével - sokkal inkább (már 1994-től) az ellenfelet következetesen ellenségként kezelő Fideszre. A megfigyelési ügyet mégiscsak kirobbantotta valaki 1998 nyarán, és bár pillanatok alatt kipukkadt, mégis hosszú hónapokon át játszott körülötte bizottságosdit Kosztolányi Dénes. Ablonczy e három pontja tehát semmiképpen nem alapozza meg azt, hogy akinek fontos a magyar demokrácia, az az MSZP legyőzése érdekében a Fideszre szavazzon.
*
Nemcsak a szocialisták leváltására tekinti egyedül a Fideszt alkalmasnak Ablonczy, hanem szerinte "egyedül a Fidesz lehet alkalmas" a Jobbik megállítására. Szellemi értelemben semmiképpen sem, hiszen mindazokat a politikai üzeneteket, amelyeket a Jobbik kendőzetlen durvasággal kürtöl szét a magyar légtérbe, a Fidesz hozta be oda a kilencvenes évek közepe óta. Vajon azzal, ahogy a földtulajdon kérdésében már 1997-ben átvette a kisgazdák álláspontját, s felkarolta a népszavazási kezdeményezést, s ahogy ma is a "magyar gazdaság magyar lábakon" bornírt jelszavával áll elő, nem a "Magyarország a magyaroké" jobbikos jelszavának ágyazott meg? Vajon nem a Jobbiknak a politikai osztályt idegen ügynökként támadó retorikáját készítette elő a Fidesz 1996-os pamfletje, amelyben a magyarok idegen érdekek szolgálatában álló kizsákmányolóiként vádolták a szocialista-szabad demokrata elitet? Nem rokon a Jobbikkal, ahogy Orbán már akkor idegenszerűnek nevezte a Horn-kormányt, mostanában pedig az osztrák helytartótanácshoz hasonlítja a jelenlegit? Vajon a "Húsz évet a húsz évért" jelszónak nem az a forrása, ahogy a Fidesz az "elszámoltatás" jelszavával következetesen összemossa a törvénysértésekért viselt büntetőjogi felelősséget a neki nem tetsző politika alkalmasint hátrányos következményeiért viselendő politikai felelősséggel, és maga is folyamatosan a legyőzött politikusokkal szembeni megtorlást helyezi kilátásba? (Nem volt még politikai tényező a Jobbik, amikor a Fidesz utcai gyűlésein már "börtönbe" és "vesszen Gyurcsány" szövegeket skandált a hallgatóság.) Vajon a Jobbik multiellenessége nem csak folytatása annak, amit a kilencvenes évek privatizációjának elutasítása óta folyamatosan hallunk a Fidesztől? Vajon amikor a Fidesz elnöksége bűnözők etnikai alapon való mentegetésével vádolta a kormányt, nem a Jobbik cigányellenességével próbált lépést tartani? Vajon Prohászka Ottokár vagy Wass Albert szobrának avatásával nem azt üzenik-e a Fidesz vezető politikusai, hogy ha maguk nem is hirdetik fennhangon, nem utasítják el a politikai antiszemitizmust? Tudom, a Fidesz nem állít fel félkatonai alakulatokat, de a politika parlamentáris kereteinek elhagyását a polgári körökkel a Fidesz kezdte 2002-ben. Minthogy elszakíthatatlan szellemi rokonság fűzi őket össze, a Fidesz biztosan nem tudja a Jobbikot megállítani.
*
De lépjünk túl azon, hogy kit kellene Ablonczy szerint a Fidesznek megállítania, és nézzük a pártot önmagában! Ablonczy azzal is indokolja a Fidesz melletti döntését, hogy annak korábbi kormányzása idején "[a] köz ügyei jobbára olyan irányba tartottak, amely az értékválasztásaimnak megfelelt". Ismét három dolgot említ: a határon túli magyarok kezelését, az egyházakkal való "partnerséget" és az antikommunizmust. Nem meggyőző érvek ezek, különösen nem az esedékes új kormányzás mellett. Ha valami, hát a Fidesz zajos antikommunista szimbolikája alkalmas a feszültségkeltésre a magyar társadalomban. Csak az nem látja, hogy az ország mai gondjainak már kevés köze van az 1989 előtti múlthoz, aki nem valóságos folyamatokat vizsgál, hanem mindenben a múlt nyomait keresi. Az egyházak működését, a vallásgyakorlás szabadságát szocialista-szabad demokrata kormányzás idején sem érte sérelem, a nevezetes vatikáni megállapodást is szocialista miniszterelnök kötötte a katolikus egyházzal (bár ne tette volna!) - az örök vitakérdés csupán az: milyen mértékben kell valamennyi adófizető pénzéből tovább finanszírozni az egyházak tevékenységét. Az, amit Ablonczy mint az egyházak "partnerként való kezelését" dicsér, valami új szimbiózist jelent. A polgári esküvő kötelezettségének már a 2002-es választás előtt beígért és most újra kilátásba helyezett megszüntetése világosan jelzi: nemcsak 1945 elé, de 1895 elé, a deáki-eötvösi reformok elé készül a Fidesz visszatérni, fellazítva állam és egyház elválasztását. Vajon a szomszéd országokkal folytatott folyamatos hidegháborút tartja Ablonczy kívánatosnak, amelynek jelszava a "határokon átívelő nemzetegyesítés", politikai entitásként kezelve a Kárpát-medencei magyarságot nemcsak retorikájában, hanem olyan jogintézményekkel is, mint a státustörvény, a Máért vagy a kettős állampolgárság? A Fidesz kormányon is, ellenzékben is közel került a kisebbségi magyar politika radikálisaihoz, a magyar közösségek valóságos emancipációját azonban a konfliktusok kiélezésével ez a politika kifejezetten nehezítette. Az Ablonczy által elővett politikai témák engem inkább arról győznek meg, hogy aki Magyarország belső és külső békéjének híve, az nem kívánhat Fidesz-többséget a magyar Országgyűlésben. Azt pedig különösen nem kívánhatja, hogy kétharmados többséghez jutva a Fidesz a korábbi széles konszenzussal szembefordulva egy politikai irány felfogásához igazítsa az egyházakról szóló, illetve az állampolgársági törvényt.
A szomszédságpolitika és az egyházpolitika mellett néhány további területen is olyasmit képvisel a Fidesz, ami távolítaná Magyarországot a felvilágosult Európától. Embertelennek érzem a Fidesz szembenállását az új polgári törvénykönyv jogkiterjesztő rendelkezéseivel, a bejegyzett élettársi kapcsolat törvénybe iktatásával, az együtt élő azonos neműek öröklésének lehetőségével. És embertelen a represszív büntetőpolitika is: az, ahogy a Fidesz a börtönnépesség arányának az európai irányokkal összhangban levő csökkenését kifogásolja, ahogy annak idején a középmértéket írta volna elő a bírák számára, most pedig a kaliforniai "három csapást" készül átvenni. Vajon nem inkább olyan pártra indokolt szavazni, amely kormányzásának nyolc éve alatt felvilágosult jogpolitikát követett?
Szűkebb szakterületem, a gazdaságpolitika szempontja is arra késztet, hogy tartsak a Fidesztől. A "magyar gazdaság magyar lábakon" jelszava mögött meghúzódó protekcionista gondolkodás a huszonegyedik században anakronisztikus, hiszen az amerikai gazdaság sem áll amerikai lábakon. A Fidesz által hirdetett protekcionizmus lehet előnyös a magyar vállalkozóknak mint termelőknek, a magyar lakosságnak mint fogyasztónak (sőt a vállalkozóknak mint beszerzőknek) viszont hátrányos, és ártana Magyarország felzárkózási esélyeinek. Nem kevésbé kockázatos a belső piac felfűtésével történő növekedésgyorsítás, amellyel az Orbán-kormány 2001-től letérítette a magyar gazdaságot az egyensúly közeli pályáról, s amelyhez hasonlóra készülnek most is. Vajon közgazdászként nem inkább modern, Magyarország világgazdasági integrációját szorgalmazó politikai erőt indokolt szavazatunkkal támogatni?
*
Fontos szempontok mindezek Ablonczy érvelésével szemben, de nem a legfontosabbak. Fő érve - és nemcsak az övé, sok barátomé is, akik most inkább otthon maradni készülnek, mintsem hogy az MSZP-re szavazzanak - ez a szófordulat: "mit tegyünk: az MSZP tényleg utódpárt". Ne legyen köztünk félreértés: az. Az egykori állampárt jogutódját személyi és sok ponton gondolkodásbeli folytonosság is köti az egykori MSZMP-hez, miközben persze annak is örököse, ahogy az egykori MSZMP újra meg újra reformokkal tette gazdaságilag működőképesebbé és emberileg elviselhetővé az életet a szovjet fennhatóság keretei között. Ezt a tradíciót vitték tovább a szocialisták, amikor támogatták a Horn-kormány, a második Gyurcsány-kormány és a Bajnai-kormány reformjait. Ugyanakkor az MSZP sok politikusának nincs a vérében a demokratikus normák tisztelete. Ez is tetten érhető abban, ahogy például 1997-ben megakadályozták az új alkotmány létrejöttét, ahogy 2002-ben ők is (az SZDSZ-szel és MDF-fel együtt) felállítottak csonka médiakuratóriumot, vagy ahogy delegáltjaik legutóbb partnerek voltak az MDF listaállításának megakadályozásában. Csakhogy az MSZP húsz éve az állampárttal való egyszeri szakítás és a még megőrzött beidegződésektől való fokozatos megszabadulás húsz éve. Az MSZP négy plusz nyolc éves kormányzása alatt nem korlátozta az ellenzéki jogokat, sőt a koalíció kétharmados többsége alatt túlteljesítette őket, tiszteletben tartotta a független intézményeket, nem ültetett vezető tisztségeikbe pártkatonákat. Az MSZP vezérelte le a magyar privatizáció oroszlánrészét, s a jobboldalnál egyértelműbben híve Magyarország európai uniós integrációjának. Utódpárt, de fényévnyi távolságra jutott állampárti múltjától.
Vegyük észre: azokat a félrelépéseit, amelyekért oly élesen bíráljuk - akár delegáltjainak a választási bizottságokban követett eljárását, akár korábban a rádiófrekvencia-pályázatoknál történteket -, a Fidesz partnereként követte el. Mint ahogy a csonka kuratóriumok felállításával is fideszes példát követett. És a Fidesz nemcsak e pontokon sértette a parlamenti demokrácia normáit, hanem az ellenzéki jogok korlátozásában és abban is, ahogy a jegybank, a közszolgálati média vagy az ügyészség élére a maga pártkatonáit állította.
Most pedig ennél is többre készül. Kétharmados többséghez kér támogatást a választóktól, hogy megszüntethesse a politikai ellenfél képviselőinek mentelmi jogát, és politikai megtorlást alkalmazhasson velük szemben. És nemcsak ehhez kéri. Tudjuk Orbán kötcsei beszédéből, hogy mi a célja: "megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli." Ami a "megosztó" viták száműzését illeti a közéletből, a most folyó választási kampányban már meg is tette ezt: nem hajlandó vitára a többi párt politikusaival, húszéves demokratikus szokásjogot törve meg. Olyan hegemón szerepet akar magának az országban, amely mellett - mint annak idején az 1945 előtti Magyarországon - nem egyszerűen több cikluson át kormányoz egy párt, hiszen ilyen demokráciákban is előfordul, hanem megszűnik a demokratikus kormányváltás lehetősége. Emlékszünk, hogyan szállta meg kormányzása idején a közszolgálati médiát, s látjuk, hogy most ez már a választások előtt elkezdődött. Évek óta hasonlót látunk az ügyészségen is. Így akarja ellehetetleníteni politikai vetélytársait.
Van a kötcsei beszédnek egy ritkábban idézett fontos helye. Orbán szerint "nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is", minthogy "részt vettek annak a közgondolkodásnak a kialakulásában és kialakításában, amely ide vezette az országot, és most, amikor kiderült, hogy ez csődöt mondott, vállalni kellene, hogy ez bizony az ő tevékenységük csődje is egyben." Egykor az állampárt nemcsak kormányozta az országot, de a szellemi élet fölött is uralkodott, igazgatta a tudományos életet, a színházat, a filmet, határozatot hozott "a népi írókról", megmondta, hogy mi a helyes gondolkodás, és mi nem. Orbán e beszéd tanúsága szerint hasonló szerepre készül, s ahol már hatalmi pozícióban van a Fidesz, ezt teszi színigazgatók és tudományos intézetek vezetőinek megbízásánál. Mindez azt mutatja, hogy a Fidesz törekvése nem egyszerűen a kormányhatalom - Orbán már tizenkét éve is "több mint kormányváltást" helyezett kilátásba -, hanem az élet minden területére kiterjedő uralom. A ma még ellenzékben levő Fidesz tehát elődpárt, egy leválthatatlan, az élet minden területét ellenőrző új állampárt elődpártja. Míg az utódpárti MSZP egyre távolabb kerül az egykori MSZP-től, az elődpárti Fidesz már 1998 és 2002 között megtette az első lépéseket a "több mint kormányváltás" útján, s nyolc év szünet után most határozottan új állampárttá igyekszik majd válni.
A Fidesz protekcionista gazdaságpolitikai törekvéseit, büntetőpolitikai elképzeléseit, a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikáját tekinthetjük tévedéseknek, s elfogadom, hogy aki - mint Ablonczy is - osztozik a Fidesszel ezekben a tévedésekben, a Fideszre szavaz. Amit azonban a Fidesz a hatalom gyakorlásában tenni szándékozik, azt nem tévedésnek tekintem: az átgondolt törekvés tekintélyelvű politikai rendszer létrehozására, a hatalommegosztáson alapuló plurális politikai berendezkedés felszámolására. Erre a törekvésre demokrata nem szavazhat. Tudva, hogy a magyar szabadságot ilyen veszély fenyegeti, demokrata otthon sem maradhat. Az elődpárttal szemben akár az utódpártra is érdemes szavaznia.
*
Persze, aki a Fidesz (és természetesen a Jobbik) ellen kíván szavazni április 11-én, az nemcsak az MSZP-re szavazhat, lesz más demokratikus párt is a szavazólapokon. (Ízléstelennek és kontraproduktívnak tartom szocialista politikusok azon állítását, hogy a demokrácia védelmében csak rájuk lehet szavazni.) Nyilvánvalóan lehet szavazni az MDF jelöltjeire és listáira. Nem titkolom: mint közgazdász közelebb érzem magamhoz Bokros Lajos programját, mint Mesterházy Attiláét. Csakhogy Bokros annak az MDF-nek a listáját vezeti, amely ugyan az 1994 és 1998 közötti, a Bokros-csomaggal szembeni, a Fidesszel közös ellenzékiséget ma már deklaráltan nem vállalja, ám a Fidesszel közös, 1998 és 2002 közötti kormányzásról, az akkori jogpolitikáról, a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikáról, a parlament kezeléséről, amiben készséges partnere volt a Fidesznek, semmit sem mond. Nem tudom ezért, hogy miféle ellenzéke lesz majd ezekben az ügyekben a Fidesznek. Az MSZP-ről többé-kevésbé tudom.
Lehet végül az LMP-re is szavazni. Rokonszenves emberek fogtak benne össze, s közel áll hozzám, ahogy a parlamenti pártokat keresztül-kasul átjáró politikai korrupció ellen fellép. Vonzóak azok az elképzelései, amelyek a befogadó társadalomról, az oktatásról, a romák integrációjának előmozdításáról szólnak. Két okom van rá, hogy mégse rájuk készüljek szavazni. Az egyik az, amit a gazdaságpolitikáról mondanak. Schiffer András nyilatkozta, hogy a gazdaságpolitikában az SZDSZ-től érzi magát a legmesszebbre az LMP. Ugyanazokat a - bocsánat - csacsiságokat hallom tőlük a "neoliberális gazdaságpolitika csődjéről", mint Orbán Viktortól az egyik, Szili Katalintól a másik oldalon. A multik és a magyar vállalkozások szembeállítását, a családi gazdaságokra alapozott mezőgazdaságot és a földpiac liberalizálásának elutasítását, a magántőkének az egészségügyből való kizárását hirdetik, akárcsak a Fidesz (sőt, ők a biztosítási elvet is száműznék az egészségügyből), tehát ők is osztoznak a Fidesszel e tévedésekben. Ezektől a tévedésektől persze még lehet rájuk szavazni, de én közgazdászként nem tudok. Hogy a korábban említett büntetőpolitikai, egyház-politikai kérdésekről, a polgári törvénykönyvről és a kettős állampolgárságról mit gondolnak, nem lehet tudni, terjedelmes választási programjuk ezekben az ügyekben hallgat. Róluk sem tudom tehát, hogyan foglalnak majd állást ellenzéki pártként az új Országgyűlésben.
Ami azonban végképp kizárja számomra az LMP-t mint választási lehetőséget, az valami más. Az LMP programszövegében a szerzők rokonszenvesen elkötelezik magukat a liberális demokrácia mellett. Csakhogy azt is írják a programban, hogy "[a] demokratikus intézményrendszer szilárd, közvetlen veszély nem fenyegeti". Aki 2010 márciusában ezt írja le, az vagy vak, vagy hamisít. Amikor azt olvasom Schiffer András interjújában (Népszabadság, március 2.), hogy "mi ezekből a XX. századi sérelmeken alapuló szekértáborharcból tudatosan kimaradtunk, és ki is akarunk maradni", óhatatlanul az jut eszembe, ahogy az akkor magát még liberálisnak mondó Fidesz is kimaradt 1990-ben az akkor az MDF és SZDSZ közötti "szekértáborharcból", hogy azután Orbán Viktorból - Tamás Gáspár Miklós emlékezetes figyelmeztetésére rácáfolva - Für Lajosnál is jobb Für Lajos legyen. Ma a helyzet ennél is súlyosabb: míg akkor a Fidesz a liberális SZDSZ és a nemzeti konzervatív MDF konfliktusát degradálta szekértáborharccá, most Schiffer a demokrácia hívei és ellenfelei között nem hajlandó különbséget tenni. Számomra az ilyen nyilatkozat elveszi a programban olvasható mégoly szép szövegrészek hitelét is. A "tudatosan tartózkodunk attól, hogy az úgynevezett szimbolikus kérdésekben keresztes háborút szítsunk" mondat, amely figyelmen kívül hagyja, hogy a szimbolikus kérdések mögött a fontos társadalmi eszmékhez való viszony húzódik meg, nem kevésbé bizonytalanít el abban: lehet-e vajon adott esetben számítani az LMP szavazataira a fideszes többség várható jogkorlátozó lépéseivel szemben? Ez lehet az oka annak, hogy sokan vagyunk, akik sok vonzó gondolatuk ellenére sem tudunk bízni az LMP-ben.
Mindamellett a legfontosabbnak azt tartom, hogy vagy az MDF-re, vagy az LMP-re, vagy az MSZP-re minden demokrata elmenjen szavazni. Épp azért adtam ajánlószelvényemet az MDF-nek, hogy akik rájuk akarnak szavazni, megtehessék ezt Budapesten. Azt is állítom, hogy az elődpárttal szemben liberálisként lehet, sőt az elmúlt nyolc év kormányzására tekintettel indokolt is az utódpártra, az MSZP-re szavazni.
