Schein Gábor

Választás után

szerző
Schein Gábor
publikálva
2018/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Még csak néhány napja ismeretes az idei parlamenti választás eredménye. Most engem is az foglalkoztat, ami sokakat, főként az ellenzéki szavazókat. Mit jelent az eredmény az ország sorsára és a személyes életünkre nézve? Mit tehetek, hogyan őrizhetem meg az erkölcsi integritásomat anélkül, hogy újabb talmi reményeket tákolnék magamban? Mit tehetek konkrét közösségek szerveződése, fennmaradása és működése érdekében? Milyen döntések előtt állok, állunk? Érdekelnek természetesen az eredmény okai is, de csak annyiban, amennyiben hozzátartoznak ezekhez a kérdésekhez.

Az eredmény és a tünetek

Az etnicista bezárkózás hívei ugyanúgy az aktív szavazók kétharmados többségét alkották, mint nyolc és mint négy évvel ezelőtt. Ez idő alatt folyamatos volt a szavazói mozgás az etnicista bezárkózás két pártja, a Fidesz és a Jobbik között, de a Fidesz mindvégig maga mellett tudta ennek a tábornak a hatalmas többségét. Szociológiai tekintetben fontos, hogy Budapest politikai tudata egy-két másik szigetével együtt nagymértékben különbözik az ország többi részének politikai tudatától. Habár a magyar politikai fejlődés sok sajátságot mutat, ez az eredmény illeszkedik a jelenlegi európai tendenciákhoz. A legközelebb a 2017-es osztrák választási eredmények vannak hozzá, ahol a mai kormánykoalíciót alkotó, és a választás során egyaránt a bevándorlókkal szemben meglévő haragot kihasználó és még inkább felkorbácsoló Néppárt és Szabadságpárt együttesen 57 százalékot kapott listán, és a baloldal csak Bécsben és Grazban őrizte meg vékony többségét.

Amiben Magyarország más, hogy itt évek óta nem létezik sem politika, sem politikai gondolkodás. Csak többnyire ügyes hatalomtechnikai manővereket látunk a Fidesz, ügyetleneket az ellenzék részéről. A vita, a gondolkodás fórumai közül az utolsók is eltűntek. Minden tér üressé és egyszólamúvá vált. A hatalmi ágak a bíróságok kivételével elveszítették önállóságukat. A gazdaság és a társadalmi intézményrendszer egésze a pártállam fogságába került. Az etnicista bezárkózás és az ideológiailag meghatározatlanabb, de a demokrácia és a nyitottság eszményei iránt mindenképpen elkötelezett szavazók kölcsönösen képtelenek megérteni egymás evidenciáit, történelmi-politikai reflexeit. Másik univerzumban élnek. Egymást kölcsönösen érthetetlennek, „agyhalottnak”, idegen zsoldban állónak (Soros vs. Putyin), az ország ellenségének tekintik.

Hasonló tüneteket szerte a világban érzékelhetünk. Felerősödtek az identitáspolitikák, élesebben tűz össze a baloldal a jobbal, polarizálódik a helyben élők és a bevándorlók, a társadalom felső és alsó rétegeinek viszonya, haragszanak egymásra a fiatalok és az öregek. Ennek részben reális okai vannak, de nem kis mértékben mindezek az ellentétek arra vezethetők vissza, hogy egyre gyorsabb, egyre mélyebb és egyre kevésbé uralható társadalmi, kulturális és technológiai változások zajlanak, amelyekre nagyon sokan nincsenek felkészülve, nincsenek meg a szükséges adaptív képességeik, és csak azt érzik, hogy minden biztosnak hitt kapaszkodó kicsúszik a kezük közül. A Fidesz szavazótáborában különösen nagy arányban találhatók a változásoktól frusztrálódott emberek. A Fidesz uralta média, amely az ország nagy részén teljes monopóliumot élvez, ezt az érzést tudatosan erősíti bennük, hogy még erősebben kapaszkodjanak a védelmet ígérő pártba. Mindeközben jól tudjuk, tapasztalataink is vannak róla, hogy azok a rezsimek, amelyek a nyilvánosságot megszabadítják minden gondolattól és a valóság adaptív érzékelésének lehetőségétől, és ellenségeivé válnak minden emberi formátumnak, csak a hűbéresi szervilizmus, a kontraszelekció és a gazemberség keverékeit hagyva meg, középtávon halálra vannak ítélve.

A hétköznapi gyakorlat szintjén ma kétségtelenül igaz Céline elkeseredett mondata, és ha valaki, ő aztán tudta, miről beszél: „Minél pofátlanabb vagy, annál normálisabbnak fognak tartani. Ha valaki eléggé pofátlan, annak majdnem mindent szabad, sőt mindent szabad, a többség támogatni fogja.” Ez a mondat olyan országok erkölcsi viszonyait írja le, amelyekben a testi-lelki nyomor, a magára hagyott kiszolgáltatottság minden olyasmit fölzabált, ami tartást adhatna a hétköznapi életben. Olyan országok belső viszonyait, amelyekben az igazságok elviseléséhez az emberek jelentős részében már szemernyi erő sincs, ezért áhítják a hazugságokat. Magyarország ilyen hely. Fiataljai közül, akik ezt látják, és nem akarnak ilyenné válni, sokan elmenekülnek. Mindez érthető, és szubjektíve helyes is, a közösség számára viszont azt jelenti, hogy az ország nagy része további évtizedekre reménytelenül elsüllyed a nyomor sarában.

Márpedig a Budapest–Székesfehérvár–Győr-tengelyt, továbbá egyes szigeteket leszámítva, mint amilyen Kecskemét, ez az ország gazdaságilag hosszú ideje csak tengődik. Az állami iskolákban egyre rémesebb szakmai és erkölcsi állapotok uralkodnak. A gyerekek igazságérzetét, fantáziáját, szabadságvágyát, önálló gondolkodásra való képességét csírájában öljük el. Unalmas és céltalan gyakorlatokkal, rossz minősítési rendszerekkel elvesszük a kedvüket a munkától. Az iskolapadokból újra rengeteg funkcionális analfabéta kerül ki. A felsőoktatás színvonala pedig főképp a módszeres anyagi kiéheztetés következtében a mérhető mutatók és az egyéb módon érzékelhető tapasztalatok szerint is zuhanórepülésbe kezdett. A hétköznapi viszonyokat eluralta az erőszak, az uszítás. A feudális viszonyok a helyi és az országos rendszereket is uralják. A kis és a nagy rendszerekben ugyanaz a megfélemlítettség határozza meg az emberek viselkedését. A hétköznapoknak sok helyütt semmi kultúrája nem maradt. A legszegényebb régiókban újra megjelentek a szolgaság formái. Közülük az egyik, a közmunkaprogram juttat ugyan valami keveset a legszegényebbeknek, de kivezető utat nem kínál. Szegény, szegény Magyarország.

 

Politika intellektualitás nélkül?

Magyarországon sok éve nem létezik politika. A politika gyakorlata 2008 óta Európában és az Egyesült Államokban is alapvető változáson ment keresztül. Intellektuális tartalmaiból mára talán csak Németországban és Franciaországban őrzött meg valamit. Egyébként az, amit politikai gyakorlatnak nevezünk, nem egyéb, mint a nyers erők kíméletlen és alattomos küzdelme. Szabályok nélküli utcai harc, amihez olyan emberek kellenek, akiknek a gyomra és az álla is bírja az ilyesmit. Pedig ma talán még nagyobb szükség lenne intellektuális erőre, mint harminc, negyven évvel ezelőtt. Hadd szemléltessem ezt a migráció kérdésével kapcsolatban. A 20. század egyik legfontosabb társadalmi jelensége volt a tömegek mozgása. Vidékről a nagyvárosokba, keletről nyugat felé, délről észak felé áramoltak az emberek, kontinenseken belül és kontinensek között is. Ezekből a mozgásokból a célországoknak és a célvárosoknak sok hasznuk származott, és persze súlyos problémákkal is szembe kellett, szembe kell nézniük, míg a kibocsátó országoknak, különösen a mi régiónknak egyértelműen csak kárai származtak ebből. A migrációs mozgások a 21. században elsősorban a klímaváltozás és a pénzügyi rendszerek globális összekapcsolódása miatt tovább fognak erősödni. Nyilvánvaló, hogy aki ezt látja és kimondja, nem ügynöke senkinek és semminek. Ha valaki felnéz az égre, látja a gyülekező felhőket, és azt mondja, vihar közeleg, nem ügynöke a viharnak, csak azt mondja, amit lát. Azt javasolja, hogy készüljünk fel okosan a viharra. Lehet azt is válaszolni, hogy a vihar bennünket nem fog elérni. Csakhogy ez nem igaz. A migrációs folyamatok ma is meghatározóak Magyarországon, hiszen 2010 óta máris legalább kétszázezer ember, főleg fiatal hagyta el az országot. Az a politika, amely a feltartóztathatatlan változásokat egyértelműen károsnak állítja be, elutasítja őket, és nem enged meg mást, csak azt, hogy az ország e változások áldozataként lássa magát, valóban kedvetlen áldozattá teszi az országot. Egyébként minden ország, minden közösség minden változásnak a nyertesei közé is tartozhat. Ez attól függ, mennyi intellektuális erőt tud mozgósítani ennek érdekében. A megfélemlített, egyenirányított társadalom, amelyben egyre nagyobb bátorság kell az önálló gondolkodáshoz, önmaga ellensége, amennyiben elfojtja és bünteti még a valóság néven nevezését is.

A mai politika antiintellektualizmusa ugyanakkor kidomborítja a tömegdemokráciákban hatékony politizálás jellegét. A politizálás a szociális rendszerek bonyolultsága, a problémák megoldhatatlansága és a változások gyorsasága miatt nem lehet más, mint populista. A szélsőségesen egyenlőtlen kulturális és anyagi tőkeeloszlás, a nyugati társadalmak demográfiai gondjai, a környezetszennyezés és a klímaválság által okozott világméretű mozgások, továbbá Kína tartós világhatalmi felemelkedése és befolyásának rohamos növekedése uralhatatlan és nemcsak a választók, hanem a professzionális hírmagyarázók és döntéshozók számára is áttekinthetetlen rendszereket hozott létre. A politika cselekszik, de megoldani semmit nem tud. Ez nem azért baj, mert az emberi élet feltételei így tartós válságban maradnak, hiszen az emberi élet feltételeinek ez a normális létmódjuk. Azért baj ez, mert a politikai cselekvés lényege hatalomtechnikai szempontból az, hogy az emberekben erős emóciókat ébresszen a jövőjükkel kapcsolatban, és azokat becsatornázza a politikai rendszerbe. Az emberek ugyanis elsősorban a jövőjükkel kapcsolatos érzelmek alapján hoznak politikai döntéseket. Márpedig ha a racionális áttekintés lehetőségei beszűkülnek, akkor szinte kizárólagos lesz az érzelmek szerepe.

 

Kétfajta populizmus

A jövővel kapcsolatban két erős érzés alakulhat ki. A remény és a félelem. Bibótól jól tudjuk, hogy a demokrácia csakis a remény társadalma lehet, a félelem ellensége a demokráciának. Reményorientált politika azonban ma sehol sincs Európában. A jóléti állam fokozatosan leépül, és kérdés, mit tud megőrizni magából. Emellett a baloldal tehetetlen a transznacionális kapitalizmussal szemben, mert a termelést nagyon könnyű olcsóbb régiókba vinni, ahogyan az adózás elől is könnyű adóparadicsomokba menekülni. Tétlenül és gyáván nézte azt is, hogy a klasszikus proletariátus társadalmi helyét átvevő bevándorlók és leszakadók (nálunk elsősorban a cigányság) össztársadalmi problémáit etnicista és rasszista beszédmódok, logikák tematizálják. A baloldal innováció és politikai képzelet nélkül maradt, nem képes befolyásolni az embe­rek érzelmeit.

A populizmusnak elvileg két változata lehetséges. Az egyik egyszerű szimbólumokat alkot, amelyeknek semmi közük ugyan a valósághoz, de megfelelő mediális technikákkal és erővel rengeteg ember számára mentális valósággá lehet őket tenni. Olyan egyszerű valósággá, amely elfedi a bonyolult és irritáló realitást. Az ilyen populisták számára a nép cinikus stratégiák hivatkozási tárgya. Megajándékozzák „az embereket” a homogén összetartozás hamis illúziójával, egyetlen pártban egyesítik őket, ahol szüntelenül győztesnek érezhetik magukat egy befejezhetetlen és a valóságban sehol sem zajló háborúban, miközben manipulálható birkáknak tekintik őket. Ezt teszi megrendítő ügyességgel Orbán Viktor. Nyilvánvaló, hogy a „migránsválság” orbáni ábrázolása Magyarország szempontjából gyökeresen hamis, de két dologra feltétlenül alkalmas. Uralni képes rengeteg honfitársunk képzeletét, és a félelemorientált politika kényszerpályáira tereli őket. Ugyanez az eszköz arra a célra is tökéletes volt, hogy a Fidesz nyolcévnyi kormányzás során mindvégig úgy tudott politizálni és kampányolni, mintha ellenzékben lett volna olyan elvont szubjektumokkal szemben, amilyen „Brüsszel”, „Soros” és a „háttérhatalmak”. Ennek köszönhetően fel tudta számolni a korábbi politikai váltógazdálkodás mechanizmusait, elszívta a levegőt az ellenzék elől, és a minden elképzelhető mértéket meghaladó korrupció segítségével zavartalanul, szélárnyékban növelhette klientúrájának vagyo­nát, a társadalmi tőkeeloszlás igazságtalanságait.

A Fidesz hatalma elsősorban azokra támaszkodik, akiket kifoszt és reménytelenné tesz. Mivel mindez főként az európai adófizetők pénzéből finanszírozható, ehhez természetesen az is szükséges, hogy Orbán Viktor pontosan felismerje az EU működésének anomáliáit és azt, hogy bár jelenléte egyre kellemetlenebb az európai mainstreamnek, de kiszorítása nem érdekük, mert akkor lemondhatnának a viszonylag olcsó itteni munkaerőről. Ez még megfizethető ár volna, de az már nem, hogy az unió keleti régiója a mostaninál is sokkal inkább orosz és főleg kínai befolyási övezetté váljék.

A populizmus másik fajtája a tényleges társadalmi viszonyok lényegét képes egyszerű szimbólumokban megragadni, és azokra nem a félelem, hanem a remény elbeszéléseit felépíteni. A tőkeeloszlás szélsőséges igazságtalansága, a szegénység foka és a maholnap minden adaptációs képességet megbénító hűbéri rendszer miatt Magyarországon elvileg kellene, hogy legyen fogadókészség az emancipációra, az igazságtalanságok enyhítésére, a hűbéri függés megtörésére. Nem tudjuk, így van-e, mert a dolog nincs kipróbálva. A reményre épített elbeszélésekkel Európában utoljára környezetvédő pártok voltak képesek viszonylag hatásosan szolgálni, de programjuk vagy doktrinerségbe fulladt, vagy szinte teljesen feloldódott egyfajta általános liberalizmusban. Nálunk ennek csak kidolgozatlan, átgondolatlan kezdeményei jelentek meg az LMP-vel. A szikra pillanatok alatt kihunyt, többek között azért, mert az LMP áldozatul esett a posztszocialista országokban igen elterjedt ideológiaiszonynak.

Az ideológiákról még ma is a legtöbb értelmiségi azt gondolja, hogy kéz a kézben járnak a totalitarizmussal, ezért sokkal jobb helyettük pragmatikus alapokra helyezni a politikai cselekvést. Véleményem szerint ez tévedés. Az ideológia nem más, mint a jövő társadalmi-politikai koncepciója. Így ideológia nélkül egyszerűen nem létezik következetes politikai cselekvés, csak iránytalan alkuk és kompromisszumok lehetségesek. Az ideológiák természetesen mindig tartalmi jellegűek, nem merülhetnek ki a keretek követelésében. Ilyen szempontból a demokratikus intézményrendszer helyreállítása is csak a keretekre összpontosít. Ideologikus politizálására az ellenzéki térfélen egyedül Botka László tett bizonytalan és elhibázott kísérletet. Amikor ugyanis azt mondta, hogy „fizessenek a gazdagok”, és nem azt, hogy tegyük igazságosabbá a közteherviselést, akkor a félelemmel rokon gyűlöletre és irigységre építette a mondandóját, és nem a reményre. De azért biztos, ami biztos, néhány hónap alatt egyes szocialista politikusok a Fidesz hathatós támogatásával megbuktatták. Jó okuk lehetett rá.

Az ellenzéki politizálás későn és szintén bizonytalanul megtalált tartalma a rendszerszintű állami korrupció leleplezése volt. Ez természetesen helyes és szükséges lesz ezután is, habár a korrupció elterjedtségéhez és mértékéhez képest felettébb erőtlenül sikerült. Ez azonban teljesen alkalmatlan arra, hogy a jövővel kapcsolatos érzelmeket a Fidesz félelemkampányával versenyképesen megragadja. Mellesleg említem csak az egyszerre nevetséges és riasztó tényt, hogy az ellenzéki politizálás legfőbb beszállítója a kampány hajrájában a korrupt rendszer egyik kiötlője és korábbi haszonélvezője, Simicska Lajos volt, aki végül is inkább félrevezette az ellenzéket, mint segítette. Feltűnő hibája az ellenzéki politizálásnak az európai kitekintés teljes hiánya is. Magába forduló, szellemileg izolált ellenzék soha nem lesz képes felvenni a versenyt a maga módján európai nagyságrendben gondolkodó Orbán Viktorral. Akkor sem, ha ő meg vakon helyezi magát Európa politikai perifériájára, miután még a lengyel és a szlovák vezetés sem kíván vele együtt menetelni sehová sem vezető útján. Az ellenzéki szavazók mostanra gyakorlatilag politikai árvák lettek, mert pártjaik legminimálisabb elvárásaikat sem voltak képesek teljesíteni, és a munkájukat színvonaltalanul végezték. Az egész történet a zseniális román drámaíró, Caragiale tollára való. Nem Örkény mélyen humanista, szeretetteljes humora, hanem az ő kegyetlen szarkazmusa volna képes megfelelően ábrázolni.

 

Mi várható, és mit tehet az egyes polgár?

Hogy mit jelentenek ezek a fejlemények az ország sorsára és a személyes életünkre nézve? Az elszegényedés és az elvándorlás rohamos fokozódását. Egyre kevesebb lesz az élhető tér, és azok egyre nagyobb veszélyeknek lesznek kitéve. Tovább fog növekedni az emberi kapcsolatokra nehezedő nyomás. A gyengébbek eltörnek, az erősek talán megerősödnek. A Fidesz minden valószínűség szerint a nyílt őrületig fogja fokozni az ellenséggyártást, immár nemcsak elvont, hanem konkrét szubjektumokat is célkeresztbe véve, és akit ellenségként megbélyegeznek, azzal kételyek nélkül, sebtében le is fognak számolni. Gátat ennek belülről immár semmi nem szabhat. Nemigen ébred majd önmérséklet, és az Európai Uniótól sem várható túl sok segítség. Valamiféle módosulást csak a világpolitikai viszonyok áttervezést igénylő változása hozhat. Elsősorban a korábban ismertnél több szereplős (Egyesült Államok, EU, Kína, Oroszország) hidegháború kiújulása és kiéleződése, amivel az orbáni politika eddig láthatóan nem számolt, vagy ha mégis, nem talált rá az ország helyzetének megfelelő válaszokat.

És hogy mit tehet mindeközben az egyes ember? Igyekezzék közösségeket építeni, az élet kis szigeteit. Akinek módja van rá, segítsen másokon. Támogassuk azokat a civil szervezeteket, amelyek a legelesettebbek gondját viselik. Egyvalami ugyanis változatlanul és még inkább igaz lesz: az élet szép. Végtelen adomány, hogy a világon lehetünk. Kinézek az ablakon, és látom, hogy a friss gesztenyelomb kihajtott, a szél finoman mozgatja az ágakat. Látok egy darab eget, épp átsuhan rajta egy madár. Erre a napra ez elég.

szerző
Schein Gábor
publikálva
2018/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk