Ennek okaival foglalkozott Kijózanodás után című cikkében a Narancs 2011. december 15-i, karácsonyi dupla számában Miklósi Zoltán. A helyzetet - teljes joggal - a baloldal gyengeségével magyarázza. A politikai alternatíva megteremtése szerinte nem is várható a Fideszt megelőzően kormányzó politikai erők egyik megmaradt szegmensétől - az MSZP-től vagy a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíciótól - sem. Csak "a parlamenten kívüli demokráciapárti erőkben" lehet szerinte bízni, amin bizonyára a Szolidaritást, a Fidesz mellett a korábbi kormánypártokat is elutasító Millát, a meg is nevezett 4K!-t érti. Nem utal ugyanakkor a minden irányú elutasításban évek óta élen járó, politikai identitását nevében is erre építő LMP-re, amely bent van a parlamentben, miközben nyilvánvalóan "demokráciapárti erő".
Ez az álláspont három kérdést vet fel. Az első: tényleg rosszak-e az MSZP, illetve a DK esélyei arra, hogy meghatározó szerepük lehessen a Fidesz leváltásában?
Erre gyorsan válaszolhatunk: az MSZP-nek nem sikerült megerősödnie a választások óta eltelt másfél évben, s eddig a DK sem tudta bővíteni a megalakulásakor elért 4-5 százalékos támogatását. A két pártnak nem sikerült maga mellé állítania a Fideszből kiábrándult, illetve azt korábban sem támogató választókat. (Mellesleg az LMP-nek sem.)
A második kérdés: ha rosszak ezek az esélyek, akkor jól van-e ez így, jó-e, hogy az egykori MSZP ma két pártban politizáló politikusai körül egyelőre nem tud kialakulni a Fidesz leváltására képes politikai alternatíva? A harmadik kérdés, hogy van-e, kialakulóban van-e más politikai erő, amelytől a Fidesz leváltását remélhetjük?
Miklósi válasza a második kérdésre az, hogy igen, ez így van rendjén. Annak okát, hogy az MSZP-től, illetve a DK-tól nem várható a Fidesszel szembeni esélyes politikai alternatíva megjelenítése, Miklósi múltjukban és annak kezelésében látja. Az MSZP-re nem veszteget szót, a DK-val viszont érdemben foglalkozik, hiszen Gyurcsány az MSZP-vel szemben is politikai alternatívát kínál, el akar szakadni annak korábbi politikájától és működési módjától. Miklósi nem hisz ebben. Arra hivatkozik, hogy Gyurcsány korábbi reformpolitikai kísérlete kudarcot vallott, mert "nem volt koherens programja, s ami volt, annak végrehajtásához sem volt elég társadalmi hitele, politikai ügyessége, kitartása. Viszont már maga a próbálkozás is elegendő volt, hogy szétverje a párt (az MSZP - B. T.) mögött álló társadalmi koalíciót". Fontos állítással egészíti ki ezt: "A volt miniszterelnök nem azért tartósan a legelutasítottabb politikus az országban, mert a jobbpárti média démonizálja - ez minden vezető balközép politikus adottsága -, hanem azért, mert a hátrahagyottak és az előretekintők egyaránt úgy érzik, elárulta őket." Vagyis Gyurcsány maga tehet róla, hogy ilyen helyzetbe került.
Az ilyen kétoldalú elutasítás szinte minden reformer politikust utolér: támogatóinak egy része elégedetlen a reformok ütemével, mások pedig - ők vannak többen - nem fogadják el a reformokkal járó érdeksérelmeket. Így történt ez Gerhard Schröderrel is, akinek reformjai megelőlegezték Németország mai gazdasági sikerét, a munkanélküliség visszaszorítását - ugyanakkor pártjának súlyos választási bukásához vezettek. Leszek Balcerowicz lengyel pénzügyminiszter reformpolitikája is megalapozta a 90-es évek elején Lengyelország máig tartó, két évtizedes gazdasági virágzását, régiós vezető pozícióját, de a Szolidaritás első miniszterelnöke, Tadeusz Mazowiecki elnökválasztási bukásába torkollott. Bokros Lajost is diabolizálta a Fidesz vezette jobboldal, a népszerűségi listák legaljára került, miközben stabilizációs politikája egy évtizedre növekedési pályára vitte az országot, s ma már inkább megbecsülés övezi. Miklósi állítása annyiban helytálló, hogy Gyurcsány elutasítottsága összefügg miniszterelnöki működésével, de nem elégséges annak alátámasztására, hogy Gyurcsány rá is szolgált arra, hogy ördögként kezeljék, és jobb nem számolni vele a politikai alternatíva építésekor.
Miklósi szerint hiába tekinti a DK az MSZP-vel való szakítást a reformpárti alternatíva megteremtésének, "a baloldalra nyitott szavazók túlnyomó többsége nem így tekint rájuk, és amíg a volt miniszterelnök nem néz szembe a saját kormányzása különböző időszakai között feszülő mély ellentmondásokkal, addig változásra nem is érdemes számítani".
Szembenézni, de mivel?
Az, hogy az MSZP-SZDSZ-kormányzás végül politikai értelemben kudarcot vallott, nem vitatható. A kudarc egyik forrása a 2006-ban indult stabilizációs politika, amit az előző ciklus felelőtlen költekezése tett szükségessé, de amiről a választásokig nem beszélt a Gyurcsány-kormány. A hitelvesztés másik forrása a két korábbi kormánypárt körüli korrupciós ügyek sora. E két tényező kárhoztatása indokolt, ezzel szemben a 2006-tól követett reformpolitikát alaptalanul szokás csepülni. Vitatható Miklósi minősítése is.
Korábban példákkal illusztráltam, hogy a távlatos reformpolitika sokszor vezet kezdeményezőinek politikai vereségéhez. Ez óvatosságra készteti a kormányon levőket. A 90-es évek közepétől a régió más országaiban is ritka a szlovák Dzurinda-kormányéhoz hasonló átfogó, következetes reformpolitika, a 2000-es években a második Gyurcsány-kormányénál - kiváltképp az egészségügyi és a továbbvitt felsőoktatási reformnál, az adó- és járulékfizetők körének kiterjesztésénél, az új polgári törvénykönyvben kicsúcsosodó liberális jogpolitikánál jobbat másutt nemigen láttunk, legfeljebb hasonlókat. A hátrány nem a reformok tartalmában, hanem abban állt, hogy ez a kormány eleve súlyos hitelvesztés terhe alatt kényszerült reformprogramját érvényesíteni, a példátlanul könyörtelen ellenzék folyamatos nyomása alatt.
Az MSZP sok, a pártban maradt vezetőjére lehet igaz, hogy "nem néz szembe" a 2002 és 2010 közötti kormányzás kudarcának okaival, illetve ha mégis, akkor azt tekinti hibának, hogy egyáltalán próbálkoztak reformokkal. Gyurcsányra és az őt a DK-ba követőkre azonban aligha igaz Miklósi központi tétele. Gyurcsány a 2010-es választás után átfogó elemzést írt a vereséghez vezető útról, olyan önkritikával, amely egyedül áll a rendszerváltás óta eltelt két évtized közéletében. (A baloldalhoz, az MSZP-hez. Kormányzásról, ellenzékiségről - rólunk. 2010. június.) Ebben kimondta, hogy a 2002-es jóléti program elhibázott volt, és a 2005-2006-os túlzott költekezést, valamint a veszedelmes egyensúlyromlás késedelmes felismerését is hibának minősíti. "Én voltam a miniszterelnök, nekem kellett volna reális képet adni az országról. Nem tudtam teljesíteni ezt a kötelességemet, tehát én vétettem."
Miklósi megemlíti azt a szokásos vádat is, hogy Gyurcsány előbb a reformok élharcosaként jelent meg, majd visszakozott a reformoktól, és "reformgőggel", "reformblablával" vádolta a liberálisokat, akik nem voltak hajlandók követni őt a meghátrálásban. Magam is szerencsétlennek tartottam és tartom ezeket a retorikai fordulatokat, hibának a szakítást a liberális egészségügyi miniszterekkel. Ebben az időszakban veszítette el a liberálisok jó részének rokonszenvét. Akkor azonban már két koalíciós párt és a rohamozó Fidesz között vergődve azt igyekezett menteni, ami még menthetőnek tűnt. Nehéz lenne utólag megmondani, hova vezetett volna korábbi lemondása, egy előre hozott választás, a fideszes kalandorság korábbi kormányra jutása. A történetnek ez a szakasza nem teszi kérdésessé, hogy amíg szuverén módon cselekedhetett, addig progresszív, ma is vállalható reformpolitikát követett.
Világosan látja Gyurcsány a fekete pártfinanszírozás, a korrupció szerepét is a 2010-es bukásban. Joggal hivatkozik rá, hogy miniszterelnökként kétszer is - a 2006-os kormányalakításkor és 2007 őszén - kísérletet tett a pártfinanszírozás reformjára. Lemondása után a szocialista-szabad demokrata többség tett egy harmadik kísérletet is. Ezek rendre elakadtak a Fidesz ellenállásán.
Miklósi az eddigieknél is súlyosabb tehernek tekinti, hogy "a 2006. őszi események egyedülállóan mély nyomot hagytak a magyar politikában... október 23. után a rendőrség tömeges jogsértéseit, a súlyos sérülteket szemlélve a balliberális oldal hangadóinak többsége nem találta, és azóta sem nagyon találja a megfelelő hangot". Hozzáteszi: egyfelől "2006 traumája máig erős érzelmi kapcsot képez a mérsékelt és radikális jobboldali választók között", és amíg ebben nem változtat álláspontján az MSZP és a DK, "esélye sem lehet a szóértésre a jobboldali demokratákkal". Arra is hivatkozik, hogy a 2006. őszi események hatására alakult mind az LMP, mind a 4K!, vagyis "az MSZP és örökösei végérvényesen elszakították maguktól a baloldalra egyáltalán nyitott fiatal nemzedékeket". Erre hivatkozva mondja ki az ítéletet: "e pártok legvalószínűbb sorsa a lassú agónia és marginalizálódás". Bajnak tartja, hogy a Fidesz-rendszerhez képest elérendő "demokratikus korrekció" ügyét - Miklósi ezt az óvatos kifejezést használja az alkotmányos demokrácia szerinte is kívánatos helyreállítására - a baloldalon csak olyan erők képviselik, "amelyek a rendszerváltás kudarcait és visszásságait juttatják a választók eszébe", tehát az MSZP és a DK. (Az LMP mint a demokratikus korrekciót képviselő erő e ponton sem kerül szóba.) Azon is sajnálkozik, hogy a jobboldalon "azok, akikről egyáltalán elképzelhető lenne ilyen kiállás, még csak mostanság kezdik észlelni a veszélyeket". (Hozzáteszem: amint ennek egyik-másik képviselőjük, mint korábban Debreczeni József vagy Solymosi Frigyes, újabban pedig Elek István nyilvánosan hangot ad, nyomban szalonképtelenné válik a jobboldal szellemi életében. Ezért van gondban az olvasó, amikor keresi a jobboldali demokratákat, akikkel a baloldalnak szót kellene értenie.)
Gyurcsány a 2006. őszi utcai összecsapásokat másképp látja, mint bírálói. Többször elmondta és leírta: az erőszak nem a rendőrség, hanem a közterületen be nem jelentett megmozdulásokat kezdeményezők oldaláról indult ki, akik a Fidesz legalábbis szellemi, erkölcsi támogatásával folytatták akcióikat mind szeptemberben, mind októberben, s velük szemben törvényesen lépett fel a rendőrség a közrend védelmében. Ennek elismerését Miklósinál hiába keressük. A rendőrségnek a törvénysértő utcai megmozdulásokra adott válaszában számos súlyos túlkapás, jogsértés fordult elő, és megbocsáthatatlan jogsértések történtek a már előállított személyekkel szembeni bánásmódban is. Hiba volt az akkori kormánypárti politikusok reakciójának számos eleme, így a budapesti főkapitány - korábban elhatározott, de az események után átadott - kitüntetése. (Ezt nem Gyurcsánytól, nem a kormánytól, hanem a fővárosi önkormányzattól kapta.) E vitathatatlan hibák megértéséhez azonban figyelembe kell venni a kialakult helyzetet.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a 2006. őszi összecsapások kezelésében nemcsak az egykori állampártból jött szocialista politikusok, de a demokratikus ellenzékben politikussá nevelődött szabad demokrata tisztségviselők is elkövették a Miklósi által ostorozott hibákat. Vajon hogyan fordulhatott elő, hogy Demszky Gábor kitartott a főkapitány kitüntetése mellett, s az általa vezetett fővárosi önkormányzat korlátozta alkotmánysértő rendeletben a gyülekezés jogát? Hogyan fordulhatott elő, hogy az SZDSZ Országos Tanácsában más vezető szabad demokrata politikusok is elutasították a rendőrség eljárásával kapcsolatban ott megfogalmazódó bírálatokat, amelyhez hasonlókat más, a demokratikus ellenzékből jött liberálisok a nyilvánosságban is elmondtak?
Cikkek sorában bíráltam 2002-től újra kormánykoalícióba került pártomat, az SZDSZ-t, illetve az akkori koalíciót, s nemcsak gazdaságpolitikai hibák, a túlzott költekezés okán, hanem a liberális demokrácia normáit sértő lépések miatt is. Ide sorolhatók - és a Fidesz 1998-2002-es eljárására emlékeztettek - az öninterpellációk, a parlamenti vitában egyre szélesebb körben alkalmazott időkeretek, a salátatörvények, az indokolatlanul széles körű személycserék, az újra létrehozott csonka kuratóriumok. Vitatkoztam a Népszabadságban Gyurcsánynak még miniszterelnöksége előtt adott nyilatkozatával, hogy a Fidesz "árnyékállamot" épít, és óvtam a kormányt attól, hogy egyes, a Fidesz által kinevezett tisztségviselők idő előtti elmozdításával próbálkozzék.
Ma is helyénvalónak tartom, amit annak idején írtam ezekben az ügyekben, ugyanakkor el kell ismernem: Gyurcsány felfigyelt egy fontos jelenségre, és másoknál előbb vette észre annak súlyos következményeit. Arról volt szó, hogy ha a politika egyik meghatározó szereplője rendszeresen, következetesen áthágja a demokratikus rendszer írott és íratlan normáit, akkor a másik szereplő számára erős a kísértés, hogy maga is felvegye a kesztyűt, megkeresse a politikai szabályok között megtalálható kiskapukat, különben úgy tűnik: az alternatíva a kapituláció lenne. Amikor a széles szervezeti hálóval rendelkező, nagy ellenzéki párt nem elégszik meg a parlamentáris és más legitim eszközökkel, hanem például ellenőrzése alá vonja az ügyészséget, olykor a jegybankot és a közszolgálati média egyes intézményeit is, amikor hatalmas saját médiabirodalmat és egyfajta árnyék-titkosszolgálatot épít fel, amikor szellemi és erkölcsi támogatást nyújt a közrendet felforgató "szabadcsapatoknak", akkor súlyos hátrányba kerülnek a kormányon levők. Ez sem teszi elfogadhatóvá, hogy a szocialista és szabad demokrata többség az intézmény átszervezésével szabadult meg a pénzügyi felügyelet vezetőjétől, vagy hogy a jegybanktörvény módosításával nevezett ki új tagokat a monetáris tanácsba (és ezzel kínos precedenseket teremtett a Fidesz mai demokráciarombolásához), de magyarázatot ad rá. Joggal háborodtunk fel később sokan amiatt, ahogy az MSZP a médiaszabályozás szellemét súlyosan sértve megosztozott a Fidesszel a kereskedelmi rádiófrekvenciákon, de tudni kell, hogy az elektronikus média választások után várható totális fideszes ellenőrzésén próbált így előre rést ütni. Ugyanígy látom azt is, hogy 2006 őszén az akkori koalíció vezető politikusai, akik az állam stabilitását látták fenyegetve, nem bélyegezték meg az elvárható egyértelműséggel a rendőri jogsértéseket. Olyan válsághelyzetben követték el ezt a hibát, amellyel tapasztalt politikus is csak kivételesen kerül szembe.
Amikor azt halljuk az LMP politikusaitól és másoktól, hogy a magyar demokrácia lerontása nem 2010 májusában kezdődött, akkor ezt az állítást annyiban el kell fogadnunk, hogy ez a folyamat legkésőbb az első Orbán-kormánnyal elindult, és a Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormány idején is folytatódott. Ám hamis az egyenlőségjel, amit a Fidesz szisztematikus demokráciarombolása és a korábban kormányzó szocialisták és szabad demokraták félrelépései közé tesznek. Az MSZP-SZDSZ-koalíció alkalmanként tért el az egészében a demokratikus normákat követő magatartástól, ahogy az általában szabályosan vezető autós is időnként szabálytalanul parkol, sőt olykor a sebességhatárt is túllépi. A Fidesz viszont szisztematikusan hátat fordít az alkotmányos normáknak, a profi bűnöző módjára járva el, akiből hiányzik a belső késztetés a normakövetésre, s legfeljebb a lebukás kockázata tartja időnként vissza újabb tettektől. Hasonlóképpen hiba lenne egyenlőségjelet tenni a két politikai oldal gazdaságpolitikai hibái közé. Egyaránt felelőtlen költségvetési politikát folytattak ugyan, egyaránt a gazdasági egyensúlyt kockáztatva csökkentették az adókat, de a szocialista-szabad demokrata kormányok megmaradtak a rendszerváltás piacgazdasági logikája, a gazdasági jogbiztonság és a világgazdasági integráció mint főirány mellett, a Fidesz pedig mindezzel szembefordult, s ezzel okozta az országnak másfél év alatt a legsúlyosabb károkat, ezzel riasztotta el a befektetőket, és ezzel ásta alá a gazdasági növekedés lehetőségeit. E kettős különbségtételnek fontos szerepe lesz a további érvelésben.
Hogyan tovább?
A bevezetőben említett harmadik kérdésre válaszolva állítja Miklósi, hogy a demokratikus jogállam újjáépítése a civil szerveződésekből kialakuló új politikai erőkre, a "parlamenten kívüli demokrácia-párti mozgalmakra" vár. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a változásnak a parlamenti politikában kell bekövetkeznie. A Fidesz rendszeréhez képest elérendő "alkotmányos korrekciót" tehát az egyelőre még párttá nem vált tiltakozó mozgalmak parlamenti politikai erővé szerveződésétől és a még csak nem is látható demokratikus jobbközép fellépésétől várja.
Az új politikai erő prototípusa az LMP. Politikusai arra számítottak, hogy mivel egyaránt elutasítanak minden eddig kormányzó erőt, mivel a kiábrándult választók érzéseit megszólaltatva ők is sommás nemet mondanak a rendszerváltás két évtizedére, gyorsan maguk mellé állíthatnak sokakat, ahogy ez a korai Fidesznek 1990 és 1992 között sikerült. Ezen az alapon keltek versenyre a hitelvesztett MSZP-vel már a 2010-es önkormányzati választáson, majd a II. kerületi időközi választáson, ám csalódniuk kellett. Az LMP-nek másfél év elteltével sem sikerült maga mellé állítania a Fidesztől elfordult választók tömegeit. Kérdés, hogy vajon a civil szervezetekből kinövő új párt, amely az LMP-hez hasonlóan egyszerre a korábban és jelenleg kormányzók alternatívájaként lép fel, tud-e nagyobb támogatottságot szerezni.
Nem csak előnye akár az LMP-nek, akár az új politikai erőknek az, hogy korábban nem kormányoztak. Valójában nem tudjuk egyikről sem, hogy mit tenne, ha kormányozna. Nem ismerjük a még meg sem alakult pártok politikusait, nem tudjuk, hogyan viselkednének a hatalomban. Vajon számítottunk-e rá annak idején, hogy a Független Jogászfórum képviseletében az Ellenzéki Kerekasztalt kezdeményező Kónya Imre alig két évvel később az MDF frakcióvezetőjeként megírja emlékezetes dolgozatát, melyben a közszolgálati média megszállását javasolja frakciójának? Vajon számítottunk-e rá, hogy a Nagy Imre újratemetésén lángoló beszédet mondó Orbán Viktor ellenzéki párt vezetőjeként titkos megállapodást köt a kormányzó MDF-fel székház juttatásáról, melyet pénzzé tehetnek? Számítottunk-e rá, hogy mit tesz a magyar demokráciával már első kormányra kerülése után, a háromhetenkénti parlamenttől a csonka médiakuratóriumokig, nem is beszélve a demokratikus jogállam szétveréséről második kormányra kerülésekor? Remélhetjük, hogy az LMP-ben és az új politikai szerveződésekben nem kell majd hasonlóképpen csalódnunk, de biztosak nem lehetünk benne. Nem láttuk őket még a hatalomban, sőt a civileket még a parlamenti ellenzékben sem. Egyelőre politikai és szervezeti bizonytalankodásuk kelt sokakban csalódást. A Gyurcsány elleni feljelentés és a fideszes leszámolást szolgáló albizottságokban való készséges részvétel sokunkat elbizonytalanít azzal kapcsolatban, hogy miképpen választja meg az LMP a politikai harc eszközeit. Szlovákiában és Csehországban is fölöttébb vegyesek a tapasztalatok a korábbi pártok alternatívájaként fellépő újaknak a kormánykoalícióban tanúsított magatartását illetően.
Az MSZP-vel és a Demokratikus Koalícióval más a helyzet, velük a választó nem vásárol zsákbamacskát. Tudja, hogyan viselkedtek a hatalom birtokában, és hogyan nagy ellenzéki pártként. Tudja, milyen hibákat követtek el: tudja, hogy korábban felelőtlenek voltak a költségvetési politikában, és tudja azt is, hogy megtűrték pártjukban a korrupciót. De azt is tudja, hogy ellenzéki pártként nem ragadtatták magukat olyan szélsőséges demagógiára, mint a Fidesz vagy annak idején a Kisgazdapárt, és nem éltek a politikai mozgósítás szélsőséges, a parlamenti demokrácia eszköztárán kívül eső módszereivel. Tudja, hogy amikor kormányoztak, modern, piacbarát gazdaságpolitikát folytattak. Tudja, hogy elkötelezettek az Európai Unió mellett, vállalják a szuverenitás ebből fakadó korlátozását, tiszteletben tartják a szomszédsági kapcsolatok elfogadott normáit. Tudja, hogy progresszív jogpolitikát folytattak például a kábítószer-fogyasztás dekriminalizálásával, a bejegyzett élettársi kapcsolat lehetővé tételével, a büntetési tételek csökkentésével. Tudja, hogy az említett néhány félrelépéstől eltekintve tiszteletben tartották (sőt, a 90-es évek közepén ki is terjesztették) az ellenzék előjogait, kétharmados többség birtokában is tudomásul vették és követték az Alkotmánybíróság döntéseit, nem korlátozták a sajtó szabadságát, nem szállták meg a közszolgálati médiát, nem állítottak pártembereket független közintézmények élére. (Míg Orbán volt pénzügyminiszterét, Járai Zsigmondot jelölte jegybankelnöknek, Gyurcsány a független Simor Andrást. Míg a Fidesz-többség a hozzá közel álló Kondor Katalinból csinált rádióelnököt, a szocialista-szabad demokrata többség idején a Fideszből jött, s ma ismét a Fidesz által pozícióba juttatott Such Györgyből lett az.) Azt is tudhatja a választó, hogyan viszonyulnak a korábban kormányzó politikusok az akkor elkövetett hibákhoz: mit gondolnak vagy nem gondolnak azokról ma az MSZP vezetői, s mit gondolnak és mondanak azok, akik a DK-t létrehozták.
A korábban már az Országgyűlésben képviselt, illetve már kormányzó politikai erőknek tehát nemcsak hátrányai, de előnyei is vannak. Ha holnap az LMP, a Milla, a 4K! és a Szolidaritás vezetőiből alakulna kormány, nem aludnék nyugodtan, hiszen fogalmam sincs róla, mit kezdenének az országgal. Az LMP programját és ellenzéki gyakorlatát, illetve a 4K! által közzétett programdokumentumot vitatható, olykor a rendszer működőképességét veszélyeztető közjogi megoldások, számomra riasztó harmadikutas gazdaságpolitikai illúziók töltik meg. A szocialista politikusokról tudhatja a választó, hogy mit várhat tőlük, a DK-ról pedig emellett még azt is, hogy mitől, milyen hibák megismétlődésétől nem kell tartania.
Nemcsak lehetségesnek tartom ezért, hogy az MSZP és a DK részese legyen a Fidesz leváltásának, a magyar demokrácia újjáépítésének, de az ország szempontjából kívánatosnak is. A demokratikus jogállamot működőképes formában kell újjáépíteni, és kormányozni is kell az országot a Fidesz utáni nehéz helyzetben. Vissza kell vezetni az országot az Európai Unióba, a piacgazdaságok és demokráciák huszonegyedik századi közösségébe. Aligha nélkülözhető ebben az a gazdaságpolitikai tudás, kormányzati tapasztalat, a demokratikus parlamentarizmus gyakorlatában elsajátított készség, ami - minden hibájuk mellett - a korábban kormányzó politikusokban felhalmozódott. Helyes, ha azok visszavonulnak, akik a fekete pártfinanszírozásért tehetők felelőssé, vagy akik mindmáig semmit sem értettek meg abból, hogy milyen hibák vezettek a 2010-es összeomláshoz. De nem lehet minden, korábban a kormányzásban részt vevő baloldali politikusról, a két baloldali pártról lemondani. Ők azok, akik a két évtized alatt tanúsított, ha nem is foltmentes, de összességében mégis bizonyított jogállami elkötelezettséget kormányzati tapasztalattal együtt hozhatják magukkal a Fidesszel szemben felálló új politikai szövetségbe. Nem kell újra elkövetni minden, naiv illúziókból és gyakorlatlanságból is adódó hibát sem, amelyet a demokrácia első éveiben elkövettünk, s amelyet az új politikai erők esetleg megismételnének. Az tűnik ezért célszerűnek, ha a magyar demokrácia újjáépítésében mind az Országgyűlésben jelen levő demokratikus pártok, mind a demokratikus tiltakozás különféle, politikai irányukat napjainkban meghatározó mozgalmai szerephez jutnak.
A szerző a Demokratikus Koalíció alelnöke.
